Kőrösi Zoltán
A
világ
arca
Mindennek emberi arca van, a vekkerórának, a rádiónak, a Wartburgnak, és a szekrénynek, de még a lépcsőház bejáratának is.
Visszanéznek rád, figyelnek akkor is, ha te nem figyelsz.
Csak a világnak nincsen emberi arca, a világ soha nem néz vissza rád.
Arról, hogy milyen a világ arca, például Jurij Gagarin beszélt a Hősök terén a tiszteletére rendezett nagygyűlésen, persze nem éppen ezekkel a szavakkal, hogy milyen is a világ orra és füle, és miért nem néz vissza rád, és tényleg kék a szeme, 
mint ahogyan mondják, s mit lát az a tekintet, viszont arról igenis szólt, hogy a világ mosolyog. Ezerkilencszázhatvanegy augusztus tizenkilencedikén a világ első űrhajósa ellátogatott a magyar 
fővárosba; repülőgépen érkezett, megmutatta magát annak a világnak, amit ő hagyott el először, kitörési sebesség, sokezres tömeg szorongott tehát a Ferihegytől a Gellért szállóig vezető út két oldalán. A másnapi híradások szerint minden második budapesti lakos, azaz egymillió ember tódult ki a lassan elgördülő kocsisort köszönteni, vérvörös és nemzetiszín zászlócskákat, szegfűket és léggömböket lengettek, színes képeslapokat szorongattak, rajtuk a hős asztronauta híresen kedves mosolyával, ahogy az űrhajós a sisak ablakát feltolva néz reánk.
CCCP, csillogtak a sisak homlokán a diadalmas, vörös betűk.
Azt is közreadták a hírek, hogy nem csupán a világűr hősét köszönthetik a magyar dolgozók, mert Gagarint elkísérte az útra a felesége, Valentyina Gorjacseva és a kisebbik kislányuk, Gálocska is, mi több, vele tartottak a vidéki találkozókra is, elutaztak Komlóra, a bányászokhoz, Dombóvárra, Sárbogárdra, ahol az aratásról és a termésről beszélgettek. A világ első űrhajósa kedves és megnyerő ember, ezt mindenki láthatta is, egy kis faluban született, az apja ács, az anyja parasztasszony volt, az ifjú Gagarin olvasztárként dolgozott, utána csábította el a repülés, illetve az elcsábította már azonnal, mióta csak eszmélkedett, ám idő kellett, hogy a fiú a repülést tanulhassa, olyannyira lelkes volt, hogy egy egész nyarat sátorban táborozott a repülőtér mellett, hogy láthassa a gépeket, tapasztalatból ismeri tehát a paraszti és kétkezi munkát, és persze az önnön verejtékével tanulta meg a kenyér becsületét. Magyarország népe 
másnap, a világűr meghódítójával együtt ünnepelhette az Alkotmány, az új kenyér és Szent István ünnepét.
Országszerte befejeződött az aratás, a rádió időjárásjelentésében kánikuláról beszéltek, az augusztusi égen még elvétve sem akadt egyetlen egy felhő, a házakra fullasztó meleg terpeszkedett, mint az olvadt üveg, nem mozdult semmiféle huzat, az aszfalt fölött remegett az izzó levegő, még az izzadságot is azonnal felszívta a nap melege.
És éppen akkor, amikor a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok előtt, az oszlopáról lekandikáló Gábriel arkangyal figyelő tekintete alatt a Magyar Néphadsereg 
Központi fúvószenekara eljátszotta a szovjet himnusz utolsó, pattogó ütemeit, és felharsant a taps, mintha viharos szél fújná őket, lobogni és integetni kezdett a sok-sokezer, hurkapálcikára ragasztott piros és háromszínű zászlócska, Apa Anyukáját a műtőssegéd áttolta a Királyhágó utcai katonai kórház szülészeti várójából a szülőszobába.
Beszív, visszatart, kilélegez.
Hunyd be a szemed, a világ sem néz vissza rád.
Milyen hidegen csillog a neonfény a fehér csempén.
Apa Apukája már a tavasz kezdete óta szorgalmasan tanult: abban az évben, augusztus elején vizsgáznia kellett politikai gazdaságtanból, történelemből és dialektikus materializmusból, politikatörténetből és neveléstörténetből. Nem csoda hát, hogy tavasz óta esténként a Hungária körúti lakásban sokáig égett a villany, minél közelebb került a vizsga időpontja, annál nagyobb lett az izgalom, Apa Apukája kivonult a konyhaasztalhoz, könyökölve ott tanult tovább. Fáradt volt, a betűk összeolvadtak a szeme előtt, aztán meg mászkálni kezdtek, mint az esőszagot érző hangyák. Maga elé támasztotta a könyvet, és hangosan olvasta a szöveget: „A munkásságnak nem a polgári rendszerben kell többséget szereznie, hanem meg kell döntenie a polgárság uralmát, be kell vezetni a proletárdiktatúrát.”
A munkásságnak és a vele szövetséges értelmiségnek lecsuklik a feje.
- Már megint hangosan olvasol – mondta Apa Anyukája, aki utána jött, mosolyogva nézte, a sarokban ült, domborodó hasán nyugtatta a kezét.
- Bocsánat, észre se vettem – válaszolta Apa Apukája.
- Semmi baj, tudod, hogy engem nem zavar.
Ebben a pillanatban azonban, mintha csak Apa Anyukájának akarna válaszolni, különös nyikordulás szakította félbe a beszélgetést.
Mintha a székláb karistolta volna a konyhakövet.
- Vigyázz, le ne ess – mondta is rögtön Apa Apukája. – Csak lassan, ne mozdulj.
- Meg se moccantam – felelte Apa Anyukája.
Ez igaz is volt, ám a csikordulás újra felhangzott. Sőt, nem csak felhangzott, de folytatódott, méghozzá hangosabban, mint az imént.
- Ez nem a székláb – állapította meg Apa Apukája.
- Milyen székláb? – csodálkozott Apa Anyukája.
- Azt hittem, hogy a hokedli lába csikorog. De nem. Ez belőled jön. A hasadból.
- Micsoda? – állt fel Apa Anyukája.
Valóban, a nyikorgás összetéveszthetetlenül a domborodó hasából tört elő.
- De nem én csinálom! Magától nyikorog. Vagy mit csinál.
- Magától?
- Magamtól.
- Tőle.
- Sír a gyerek. Most mit csináljak?
- Mondd neki, hogy ne sírjon.
- Kisfiam, ne sírj, nincsen semmi baj!
- Honnan tudod, hogy kisfiú?
- Nem tudom, de tudom. Mert ha lány lenne, nem elégedetlenkedne. Legalábbis nem sírna.
A tenyerét megint a hasára tapasztotta, és mintha egy álmából felriadt kisgyereket akarna elcsitítani, szavak nélkül, csakis a hangjával beszélt hozzá, jó, cssss, jó, jó, jó, semmi baj, semmi baj, lenézett és érezte, hogy a hasa visszanézett rá, cssss, nincsen, nem lehet semmi baj.
Három hónappal ezelőtt, még áprilisban, amikor a Királyhágó utcában voltak terhességi vizsgálaton, ráérősen leereszkedtek a Moszkva térig, aztán Apa Apukájának az az ötlete támadt, hogy szálljanak le a villamosról a Margit-hídon, és sétáljanak be a Szigetre, a szökőkúthoz, jót tesz egy kis mozgás, az orvos is éppen ezt tanácsolta, itt van hát az alkalom.
Ragyogó tavaszi idő volt, szikrázóan sütött a nap, észtveszejtő gyorsasággal 
kergették egymást a kék égen a felhők, nem is lehetett biztonsággal közel menni a medencéhez, mert mintha tavaszi zápor tört volna rájuk, úgy hordta a vízpermetet a szél.
- Milyen gyorsan megy az idő – sóhajtott Apa Anyukája.
- Mi a baj?
- Csak eszembe jutott Szeged, a falu, a szanatórium, meg annyi minden más. Anya a faluban. És hogy most meg itt ülünk, és ez milyen szép, de közben minden múlik el.
- Én meg azt érzem, hogy ami elmúlt, mintha csak tegnap lett volna.
- Vagy nem is tegnap, hanem még ma reggel.
- Ne félj, most nem lesz semmi baj.
- Tudom. Nem félek, csak aggódom.
- Ma reggel különben sem lehetett, ma reggel ünnepel a világ, mert ma éjszaka repülte körbe Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén a Földet. Az első ember a világűrben! Itt meg azt írják, hogy a Bécsi utcában egy ötödik emeleti lakás ablakából kizuhant a neves drámaíró, Sarkadi Imre. A lakás tulajdonosa egy festőművész, Kondor Béla.
- Hogyan lehet kiesni egy ötödik emeleti ablakból? Te ezt érted? El fog ázni teljesen az újságod.
- Addig se ránk zuhog a víz, nem igaz?
- Csak zuhogjon, engem igazán nem zavar. Vajon milyen lehet a Föld odafentről?
- Mint egy nagy kék golyó. Egy focilabda. Ha nagyobb lesz a fiunk, akkor majd veszünk neki labdát, jó? Pöttyöset. De az is lehet kék, fehér pöttyökkel.
- Jó – bólintott Apa Anyukája. – Ne haragudj, szép itt nagyon, de szeretném, ha most már hazamennénk. Nem is tudom, egyszerre csak fázni kezdtem.
Az újságok arról is írtak, hogy Jurij Gagarin előtt a szovjet tudósok a Szputnyik-2 fedélzetén egy Lajka nevű kutyát is felküldtek már a világűrbe, hogy ezzel a kísérlettel 
előkészítsék az ember útját.
- Nekem egy kis drótszőrű foxi kutyám volt – mondta Apa Apukája. – Még otthon. Nagyon okos kutya volt, lefeküdt, szót fogadott, velem jött mindenhová, csak a kastélyhoz nem, a vadászkutyák miatt. Na jó, menjünk, nem akarom, hogy megfázz ebben a csalóka időben.
- Menjünk – bólintott Apa Anyukája.
- Nézd csak, észre se vettem, és tiszta víz lett a kezem!
Apa Anyukája Kőbányára, a Maglódi útra járt ki tanítani. Nem volt nehéz a terhesség, kiengedte a ruháit, nevetett, ha a gyerekek körülállták, megengedte, hogy hallgatózzanak, a domborodó hasához simítsák a fülüket, vagy a tenyerüket illesszék a köldöke fölé, jaj, mi volt ez a hegyes, nem is tudom, szerintem a kisfiam könyöke, látod, nem szereti, ha bökdösik, júniusban még lezárta a jegyeket, fegyelmezetten részt vett az osztályozó konferencián és az évzáró ünnepélyen, az volt a legszebb hónap, könnyűnek érezte magát, mintha megállt volna vele az idő, és már a hasa se gömbölyödött jobban, angyalkám, ha magának ilyen csúcsos a hasa, akkor nekem elhiheti, biztosan kislánya lesz, július végéig meg se vették a kiságyat, babaruhákat se vásároltak, igaz, beszéltek róla, ám Apa Anyukája nem akarta egyiket sem, nem kell megkísérteni a jószerencsét, hátha meggondolja magát, ha meggondolja, akkor már nem is jószerencse, tehát nem is gondolkodhat, ugye.
Esténként Apa Anyukája ott ült Apa Apukája mellett a konyhában, nézte a lámpafényt, a lefordított tányérhoz hasonlatos búra árnyékával kettévágott falakat, az olajlábazat csillogását, s ebben a csillogásban tükröződve Apa Apukájának a mozdulatait. Mintha egy csöndes tó zöld vizében hatolnának át a napsugarak, s éppen csak megtörnének, amikor egy árnyék suhan át előttük, madárárnyék vagy falevél, aprócska felhő, olajzöld nyugalom, ha valaki a felhőket nézi, akkor az előbukkanó tiszta ég tűnik úgy, mintha lyuk volna a felhők között, viszont ha valaki az eget bámulja, akkor a felhők olyanok, akárha elébe tolakodtak volna, félálomba süppedve hallgatta a politikai gazdaságtan, marxizmus-leninizmus, dialektikus materializmus vizsgához biflázott tételeket, miközben lassan, akárha egy békésen szuszogó kiskutya hátát simogatná öntudatlanul, fel-alá csúsztatgatta a hasán a tenyerét, vagy csak megpihentette a kezét és érezte, hogyan mozog az élet ott belül, az élet, ami többet tud és erősebb nálunk, akár meggondolja magát, akár nem.
Az egyik este olyan, mint a másik, nincsenek is évszakok és nincsenek hétköznapok, csupán egyetlen egy hosszú hétköznap létezik.
Hunyorog a lámpafény, éppen csak reggel volt és máris újra este van, sötét ereszkedik a Hungária körútra, fénylenek az ablakok, aranyrámás tükrök sorakoznak a fal előtt.
Az orvosi vizsgálatok sorra mindent a legnagyobb rendben találtak, igaz, a szülészorvos óvatosságból pihenésre intette Apa Anyukáját, semmi megerőltetés és semmi idegeskedés, el nem hinnék, mennyi mindent érzékel már odabent is egy kis jövevény, azt mondják, egy test és egy lélek az anyjával, de mindeközben már a világra is figyel.
A különös sírás nem ismétlődött meg többé, ezért Apa Anyukája a szülésznek nem is említette, még az is lehet, hogy tévedtünk, például a csövek a falban, azok is nyikoroghatnak, pedig a fal, mint tudjuk, nem beszél, utólag egyetértett vele Apa Apukája is, ha valaminek nevet adunk, akkor az óhatatlanul megszületik, ha valamiről nem beszélünk, könnyebbnek tűnik elkerülni is, minek kellene hát előidézni a bajt.
Július végére egyébként Apa Apukája sikeresen tette le a vizsgáit. Történelemből és politikai gazdaságtanból éppen csak megszerezte a négyest, de így is elégedett lehetett, feszes vigyázzállás, felvetve a fej, gratulálok, Katona elvtárs, el is vártuk magától a jó teljesítményt, a munkának nálunk becsülete van, tudja ezt, ugye, csak így tovább, ne adja alább. Amikor augusztus huszadikán az Akadémia díszsorfalat állt a világűr hősének, Apa Apukája is ott feszített a díszegyenruhás tisztjelöltek között, be a has és ki a mell, felvetve az áll, a Szolgálati Szabályzat szerinti vigyázzállásban éppen egy lábfej fér a két lábfej közé, viszont a sarkak összeérnek, a kéz lazán ökölbe szorítva, a középső ujj a nadrág oldalvarrására simul.
És amikor az ünnepélyes köszöntő elhangzása után a Hősök terén végre Jurij Gagarin őrnagy, az emberiség hőse, a világűrben járt első ember lépett a mikrofonhoz, milyen kicsi ember, és most mégis ő a legnagyobb, a Királyhágó utcában Apa Anyukája már a szülőágyon feküdt, mert a nyugodt éjszaka után, ahogy felkelt a nap, hirtelen felgyorsult minden, nem is reggelizett már, és az imént olyan gyakoriak voltak a fájdalmak és olyan nagyra tágult már a méhszáj, hogy az orvos szerint el is kezdődött a szülés, nyugodtan kiabáljon, anyuka, mondta Apa Anyukájának, kiabáljon, ha fáj, csakhogy Apa Anyukája nem tudott mást mondani, mint azt, hogy kiabálnék, ha fájna, kiabálnék, doktor úr, de nem fáj, az nem lehet, anyuka, hiszen már látom is a baba fejét, igen, érzem én is, doktor úr, hogy jön kifelé, most ne beszéljen, beszív, kifúj, visszatart, de mégse fáj, gondolja, hogy ez valami bajt jelent, dehogy, méghogy a fájdalom hiánya is baj volna már, viszont most csak a tolásra figyeljen, lazítson és aztán adjon bele minden erőt, figyelek, doktor úr, beszív, kifúj, úgy, úgy, ne tartson vissza semmit, de semmit sem.
Elvtársak, drága magyar barátaim, az én űrutazásom a szovjet tudomány és technika diadala, mondta Jurij Gagarin őrnagy, az én űrutazásom a szocialista tudomány győzelme, és így a ti győzelmetek is. A világ első embert szállító űrhajója huszonnyolcezer-kettőszázhatvan kilométeres óránkénti sebességgel száguldott, száznyolc perc volt, amit a Vosztok a világűrben töltött, az éjszakai félteke fölött repülve Gagarin kedves dalát, a Moszkva parti estéket dúdolgatta, hajnalban pedig ennie és innia kellett, nem azért, mert éhes volt, hanem mert ez is a kísérlethez tartozott. Az Atlanti-óceán fölött repült, amikor derekasan megreggelizett, a kilövés előtt ugyanis azt jósolták az orvosok, hogy az emberi szervezet bajban lesz odafönt, a súlytalanságban a vérkeringés összeomlásától és ezzel az űrutazó rettenetes halálától 
tartottak a szakemberek, a pszichológusok pedig attól, hogy a Földtől való elszakadás majd olyan végtelen magányérzetet kelthet az űrhajósban, ami egyfajta űrtébolyhoz vezethet. Mi lesz, ha Föld nélkül lesz, mi lesz, ha nem nehezedik rá a sok kilométernyi levegő olyannyira megszokott súlya, mi lesz, ha terhek nélkül a végtelenben találja magát? Gagarin viszont azt látta, hogy a Föld gyönyörű, ő is örült és a teste is örült, jól vagyok, mondta a rádióba, jól vagyok és ez gyönyörű. Lenézett a világra és a világ visszanézett rá, aki ilyen szépséget lát, az nem lehet egyedül. Csakhogy az egész út legkockázatosabb része következett el a repülési idő hetvennyolcadik percénél: egy fékezéssel bele kellett újra merülni a légkörbe, minden kitűnően működött, egy kábel azonban nem oldott el, a sikeres leválasztás dacára ettől pörögni kezdett a Vosztok két darabja, de aztán szerencsére hamar elpattant a kötés és a leszállóegység jó irányba fordult, végre, ahogy kell, a hőpajzsát mutathatta a repülési irány felé, az űrhajós a műszereket figyelte, de persze közben az ablakon is ki-kitekingetett, látta, hogy a súrlódástól felizzó levegő lángtengerként fonta körül a Vosztokot, közben a levegő ionizációja miatt a rádiója elnémult pár percre, és a lassulás okozta nyomás az elviselhetetlenségig fokozódott, annyira, hogy a fájdalomküszöböt is átlépve préselte Gagarint az ülésébe. A műveleti tervek szerint a megfelelő magasságot elérve egy automatika katapultálta Gagarint az ülésével a kabinból, hogy a saját, önálló ejtőernyőjén érjen le. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor újra szovjet földre léphettem, mondta Gagarin, először a büszkeség töltött el, mivel sikeresen teljesítettem a feladatomat, általánosságban egyetlen szóval lehetne kifejezni az összes érzésemet: öröm.
- Fiú – mondta elégedetten az orvos és a maszkját lehúzva rámosolygott Apa Anyukájára. – Egy stramm kisfiú. Mint a nyers gumi. Hát ez aztán igazán könnyen ment, nem is emlékszem még ilyenre, olyan könnyen, csak egy kicsit várjon, és már hozza is a nővér, hogy magához ölelhesse.
- Tudtam én – sóhajtotta Apa Anyukája. – Tudtam én. Az én kisfiam. De most már fáj, doktor úr, most már szólok, mert nagyon fáj. Segítsen, mert fáj nagyon.
[Részlet a Szerelmes évek – gyávaság című, április elején a boltokba kerülő regényből]
[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Képeslapok c. albumából]
