Tristan Tzara

(1896–1963)


Hang

(Glas)


Kidőlt-bedőlt fal

Téged kérdez a dal

Hogy lehet hogy még

Hogy még élni akar


A bájos, szőke Lia

Hogy nem leng fenn, kötélen

Érett körteképpen

Már tegnap este óta


Kutyák ugattak volna

A házsorunkon végig

És gyűlt volna a nép

Hogy lássa halvány testét


Kiáltoztak volna:

„Vigyázz, le ne essen!”

De zörrent volna záram

Hogy senki be ne lessen


Leszedtem volna akkor

Magas létrára állva

Akár egy érett körtét

Mint szívem halott hölgyét

Hadd nyugodjék egy szépen vetett ágyban.



A város szélén

(La marginea oraşului)


Csontváz leng a hűvös, dús bozótban,

S hogy fúj a szél, fogsora összekoccan

Barátom, mi fütyül a csontjaid közt?

Furcsa dalt zümmög a szél s a kenderkötél


Szíved síró árnyék már csupán

Ha látnak, elfutnak a farkasok s gyűlnek a lepkék

Beröppennek szemed üregébe, mély virágkehelybe,

S finom szárnyakon rebben az éj is el.


A szív húrjai ha megzendülnek

Rajtuk láthatatlan vonók hegedülnek:

Lovak nyerítenek a szélmalmok körül, ledűlnek,

Kialszanak a bárányok, de őrangyalként ülnek…


A tébolydából megszöknek a sikolyok

Mint szelíd kígyók nyitva maradt ládákból

Lelkem kihűlt kemencéjében őrizlek,

Fehér vagy, akár egy vadászsólyom hallgatása.


– Oszlopsorba akarsz zárni engem, imádjon a nép,

Téli rózsát nevelnél belőlem

Fohászaidban meg tömör szikla lennék

Nyári éjszakákon apró házak kertje…


Hattyúpárnákon altatlak el,

Simogatlak, mint egy tiszta tó.

A gyümölcsillatú, finom csontvázat kidobtam,

Bögrékben virágok fénye: ez az altató.



Vasárnap

(Duminecă)


A szél felzokog a kéményekben, búsan, mint egy egész árvaház.

Köss ki nálam úgy, ahogy a bozótban egy bárka

Szavaid legyenek hófehér ágyak egy kórteremben

Ott sírhatsz zavartalanul, igen, ott minden birsalma- és fenyőillatú.


Mesélj messzi országokról és kiváncsi emberekről

Mesélj nekem a papagájok szigetéről

A lelkem vidám és csodálkozó,

Akár egy kórházból épp távozó barát.


Hangodban idős, jóságos nénik ülnek

Kezed úgy simítja mellkasom, akár egy patak

Lelked menazsériáját figyelem

Hogy moccannak benne kedves háziállatok.


A hídon könyököl egy férfi, gondtalan fütyül a vízbe

Meleg van és jókedv, mint az esztenán, tavasszal

A hangod altat – kisgyerek ringathat így egy játékelefántot

Csöndes minden, mint amikor lovak isznak lenn a kútnál.


Hosszú sorban vonulnak a lányok el az utcán

Mindenik tekintetében ott az otthon

Egy-két húg és ünnepi ebédek

Az ablakokban tarka virágcserepekkel.


A folyosókat átjárja a hideg alkonyatkor

Mint egy hosszú kígyó húzza farkát át a tájon

A tó vizén most látszanak a varratok

Felszínre jönnek a vízbefúltak – elültek a vadkacsák.


A szomszédban egy lány épp útra készül:

Közömbös atyai csók a homlokán; fülében erkölcsi intelem.

Összezár a víztükör: mint kolostorkapu egy novícia mögött.

A bugyborékolás a vízbefúlt nyomában megriaszt pár békát –

kissé elhallgatnak.

Most mennem kell. Egy költő vár reám, ki szomorú és tehetségtelen.



Kétségek

(Îndoieli)


– A régi álmot elővettem dobozából

Te is így kapod elő a kalapod a sokgombos ruhádhoz

Így emeled ki a nyulat tarisznyádból, fülönfogva

Hogyha vadászatról térsz haza

Így választod ki a virágot, közben a gyomokat kitépdesed

Így választod udvarlóid közül kedvesed.


De képzeld mi történt velem

Lassan jött az éjjel, mint egy bogár

Másnak gyógyírt is hozhat akár, nekem csak azt a percet,

Mikor verstüzet gyújtok magamban. Elaludtam.

Olyan kert az álom, melyet kétség határol.

Nem tudhatod, mi igaz, mi nem

Úgy látod, hogy tolvaj, aki arra jár, s már lőnél

Később halott katonát találnak lenn, a kert tövénél

Éppen így történt ma éjjel velem is

Azért hívtalak hát: mondd el nekem,

Mi az igaz, s mi az, ami nem.


(Forrás: Tristan Tzara: Primele poeme. Ed. Cartea Românească, Buc., 1971.)


Balázs Imre József fordításai


Visky Júlia



Három kereszt

(részlet)


Azért a kísértő sem nyugodott. A telepen volt egy ügyvéd is. Azt tanácsolta, kérvényezzem, hogy elválhassak a férjemtől, mert úgy megváltozna a helyzetünk. Felajánlotta a segítségét, s biztatott, hogy így megnyílik az út a szabadulásunk felé. Ajánlata csábítónak tűnt, hiszen naponta imádkoztunk a szabadulásért. Erkölcsi szempontból sem volt kifogásolható, az elválás elvégre csak papíron történne meg, s mihelyt a férjem kiszabadul, ismét összeházasodhatunk. Ekkor már szinte két éve semmit sem tudtunk egymásról. Az értelmem kész volt elfogadni ezt a megoldást, a szívem azonban ellentmondott neki. Mi ketten egyszer s mindenkorra egymást választottuk az Úr színe előtt. Az eskünk a következőképpen hangzott: „Sem egészségben, sem betegségben, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hűtlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges segítőtársa leszek, Isten engem úgy segítsen.” A szabadulás minden varázsa szertefoszlott, nem hagyhattam el a férjemet, még formálisan sem.

Volt néhány asszony a telepen, aki az elválás útját választotta. A hatóságok ezért valóban megkülönböztetett figyelemmel bántak velük: dolgozhattak, s gyerekeiket nem tekintették úgy, mint akiknek az apjuk egy elítélt. Ezek a gyerekek főiskolára és egyetemre mehettek, míg azokéi, akik nem váltak el, ugyanezt nem tehették meg. Minden asszonyt megkísértett a lehetőség. Nem tudom elítélni őket, de amint tudom, egyiken sem volt Isten jóváhagyó áldása.

Közben az én iskoláztatásom sem szünetelt. Mennyei Atyám az alázat iskolájának egyre magasabb osztályaiba íratott be, s mind nagyobb követelmények elé állított.

A telep lakói minden vasárnap reggel kötelesek voltak megjelenni a névsorolvasáson. Sorba álltunk, s alá kellett írnunk a jelenléti naplót. Mindez számomra az alázat iskoláját jelentette. Ebben a világban sokféle iskola létezik: általános iskola, szakiskola, főiskola, bibliaiskola, missziós iskola, s ki tudja, még hány. Ha a földön nyílna egy olyan iskola, amelyben az alázat lenne a főtantárgy, azt hiszem, hamar bezárná a kapuit tanulóhiány miatt.

Az ember sokkal szívesebben jár a csodák, a jelek, a különféle ajándékok és megtapasztalások iskolájába, mint az alázat és a szeretet iskolájába, pedig e két utóbbi nélkül, amelyek lényegében egyet jelentenek, hiába iratkoztunk be bármelyikbe is az előbbiek közül. „Az igazság megtalálására ne keress más utat, mint először az alázat, másodszor az alázat, harmadszor az alázat... Akárhányszor kérdeznél a keresztény élet titkáról, mindig ezt mondanám: alázat, még ha a szükség arra kényszerítene is, hogy mást mondjak” – írja Ágoston.

Ebben az iskolában tanultam és tanulom sokszor ismétlésre bukva, hogy csak egy titok van a világon: az alázat titka, a többi nem titok... Az ember inkább választja a halált, mint a folyamatos megaláztatást, pedig ez utóbbiban lepleződik le, mennyire hamis a halálvágy, hiszen az „én” számára a megaláztatás a halál.

A vasárnap reggeli létszámellenőrzésen való kötelező jelenlét lett az én istentiszteletem. Túlérzékenységemben talán jobban fájt, mint másoknak, amikor durván beszéltek velem, s gyakran éppen ilyen bánásmódban volt részem. Megaláztatások nemcsak a hatóságok részéről, hanem az egyházi személyek részéről is értek. Az elítéltek családjával való kapcsolattartás súlyos véteknek minősült. Senki nem akart bajt magának. Írtam a református egyház egyik vezetőjének, de szóra sem méltatott. Megeshet, hogy a levél el se jutott címzetthez, ugyanis a Szekuritáté mindent ellenőrzött, s nyilvántartotta mindazokat, akikkel kapcsolatban álltunk.

Kezdetben vasárnap reggelenként sírva mentem, és sírva jöttem, de csak az utca volt a tanúm; gyermekeim előtt titkoltam könnyeimet. Ezek a könnyek mégsem voltak az igaziak. Végre rá kellett ébrednem, miért van szükségem a folyamatos megaláztatásra. Megértettem az Úr szavát: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek...” Átvillant rajtam az Ige értelme. Most már értelek, Uram! Ez a „tőlem” a lényeg. Eddig az emberektől akartam megtanulni azt, amit tőled kellett volna. A fogas kérdés egyszerűvé vált. Ezentúl nem könnyes szemmel megyek az iskolába, hanem örömmel, mint aki a Tanítójához megy. Ő nemcsak beszél az alázatról, de meg is mutatta, hogyan kell alázatosnak lenni. A keserű poharat nem emberek kezéből vette, nem tekintett sem Kajafásra, sem Pilátusra, egyedül az Atyára: „Avagy nem kell-e kiinnom a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” – mondta Péternek. Bármily képtelennek tűnik is, a megaláztatás és kegyetlenség keserű poharát, amit a gonosztól uralt emberek adnak nekem, úgy kell fogadnom, mintha csak az Atyától kapnám. Az Úr nem tiltakozott, amikor köpdösték, véresre verték, töviskoronát tettek a fejére, és kigúnyolták Isten országáért. Nem mondta: túlléptétek a határt. Csendben tűrt és semmit sem felelt. Ezért tudta így megszólítani Júdást: „Barátom...”

Blaise Pascal szerint azért nevezte barátjának árulóját, mert Isten eszközét látta benne. Itt a különbség köztem és Jézus között. Neki a szívében volt az alázat, nekem csak az értelmemben van, onnan pedig nehezebben jut el a szívbe. Az alázatot nem lehet megérteni és elsajátítani, mint egy leckét, hacsak nem követjük Jézus Krisztus lépteit a mindennapok valóságában. Ő megígérte, hogy aki tőle tanul, és a tanultakat alkalmazza a mindennapi életben, az megtalálja lelke nyugalmát. Vajon én igazán akarom, ebben a lehetetlen és elviselhetetlen helyzetben, hogy a lelkem megnyugodjon? Íme, egyedül ezen az úton mehetek, Jézus Krisztus alázatának az útján. Az alázat olyan, akár egy titok, lényege nem az emberi természetben van, hanem az isteni valóságban. Jézus Krisztus a kereszthalálig alázatos volt. Az alázat nem emberi teljesítmény, hanem Isten ajándéka. Meg kell vallanom, hogy máig sem sikerült elsajátítanom Jézus Krisztus alázatát. Isten nemegyszer durva eszközökhöz folyamodik, de féltőn vigyáz, nehogy túladagolás történjen. Annyit enged csak meg, amennyire a nevelés érdekében feltétlenül szükség van. Szalézi Szent Ferenc írja:


Isten örök bölcsessége

ősidőktől fogva

neked szemelte ki

a te keresztedet:

szívéből szakította édes ajándékul.

Mielőtt válladra

bocsátotta volna,

szemügyre vette mindent látó fénnyel:

átgondolta isteni értelemmel,

vizsgálta bölcs igazságossággal;

átmelengette szerető karjával,

mindkét kezével

mérte, tapintotta,

nehogy milligrammnyival

akár nehezebb,

milliméternyivel

netán nagyobb legyen.

Aztán megáldotta legszentebb

Nevével

és felkente szívének szent

kegyelmével:

átitatta vigasznak olajával –

majd rádnézett

s mérte bátorságodat.

Az égből való hát

ez a kereszt és a tied!

Isten különös bizalmának jele

és az ő mindig könyörülő

szeretetének

alamizsnája: az égbe vezető út jegye.


Ettől kezdve örülni tudtam, hogy megízleltem az ő igájának gyönyörű voltát és terhének könnyűségét. A milícia komor épületében vele találkoztam, s megértettük egymást. Nem, nem, az ő békessége nem függ a külső körülményektől, hanem ez az ő ajándéka.