Jancsó Noémi


Nekrológ halálod alkalmából


Ma reggel, alighogy hajnalodott, megvetetted lakkcipődet a villanypóznán. Aggódva figyelted a villanydrótot, amelyen egy szürke, átlagos külsejű galamb lépegetett; végigsétált a dróton, közben pedig mindegyre öregedett, míg végül lefordult a drótról, mert meghalt. De valahogy mégis, még így, halálában is megkapaszkodott a drótban, csúnya kis madárkarmait beleakasztotta az áramba, így nyert energiát egy újabb életre. Visszatornázta magát a drótra, és megint elindult. Nem egyensúlyozott, egyszerűen csak sétált, ahogy a legjobb lábú emberek sétálnak a simára aszfaltozott, fekvő fűszálakon. Te pedig megpróbáltad utolérni őt. Megtetted, óvatosan, az első lépést. Két karodat kitártad, így egyensúlyoztál, ennyit engedett meg neked ez a nagyon is emberi szerkezet, a bőrzsákba dobált szerveid, csontjaid, a rózsaszínű húsod ennyit engedett. Bal lábad, lakkcipőd megállt a dróton. Jobb lábadat bebújtattad egy felhőbe. Ekkor repültek hajadra az első, reggeli napsugarak. Csicsergésük az őrületbe kergetett, de te nem űzhetted el őket, mert kezedet kitárva kellett tartanod, hogy súlyos testedet megtartsa a villanydrót. A galamb már visszafelé tartott, újra fióka volt. Azt remélted, ha útjába állsz, a galamb nem tud majd továbbsétálni. Hiszen a dróton nincs hely kettőtöknek. Gonosz tekintettel figyelted a galambot, amely közeledett és öregedett. Most meg fogod állítani, most halhatatlanná változtatod a galambot, gondoltad. A galamb azonban, mintha észre sem vett volna téged, mint a levegőn, úgy lépett keresztül nagyon is emberi, hús-vér testeden. Aztán meghalt és megszületett, a póznához érkezve. Be kell ismerned: tehetetlen voltál. Nem tudtál végigegyensúlyozni a villanydróton. Ott álltál, felhőbe akasztott lábbal, és nézted, amint jön-megy a galamb, a Nap pedig, mint valami színeváltó kosárlabda, lassított mozgással pattan fel az égre, le az égről. A Nap pattant, a galamb sétált, te maradtál kitárt karokkal, mozdulatlanul. A Nap sugarai pedig megőrjítették fecsegésükkel a te hangszerekhez szokott, művelt, nagyon is emberi hallásodat.

Nagy robajjal megrezzent alattad a villanydrót. Azt hitted, két felhő vad csókja dörgött, és alaposan megijedtél, mert féltetted jobb lábad felhőjét. Nem volt mit tenni, az egyetlen védekezési módszer, ami csak eszedbe jutott, az volt, hogy karodat kitárva tartsd. Még egyszer hallottad a robajt, és azt hitted, földrengés közeledik. Aggódva néztél le az úttestre; és most, hogy lenéztél rá, megszaporodtak az okaid arra, hogy aggodalmaskodj. Az aszfalt felnőtt, ahogy feldagadnak a nagyon is emberi testek részei, ha bántás éri őket vagy sérelem. Az aszfaltút feldagadt és szétrepedezett. Láttad a füvet; a fekvő és sárga fűszálakat, amint egy pillanat alatt kizöldülnek, láttad, amint elhagyják fejedet a Nap sugarai és rájuk szállnak, pletykálkodni a rég nem látott füvekkel. A galamb lassan, biztonságosan sétált a villanydróton, rajtad keresztül. A Nap-labda pattant, összeütközött a felhőddel. Így indult meg egyetlen, viszonylag biztosnak mondható kapaszkodód metamorfózisa: cseppekben omlott a füvekre a felhő, amit sajátodnak hittél. Jobb lábad kiszabadult, bal lábad egyensúlyt vesztett, karjaid hadonásztak. Nagyon is emberi tested pedig fájdalmas robajjal zuhant az aszfaltroncsok közé. Láttad a galambot, amint még egyszer végigsétál a dróton, aztán megfulladtál a földben, amely szorgosan magába ásott téged. Egy ideig még látszott a lakkcipőd hegye, a fénylő műalkotás, amellyel megpróbáltál a galambbal lépést tartani, vagy legalább útját állni ennek a furcsa, szürke madárnak.

Utolsó gondolatodat megbabonázta a rettegés – a haldoklók drogja. Hirtelen hinni kezdtél minden istenben, akit valaha is elképzeltél magadnak és eldobtál magadtól, hittél mindenben, és remélted, hogy valaha erre jár majd terepjáróval egy archeológus kutatócsoport, előássa lakkcipődet, rekonstruálja az eseményeket, könyvtárnyi tanulmánysorozatot ír arról, ami a villanydróton történt halálod előtt, és emlékedet, nagyon is emberi csontvázadat lakkfényű, nagyon is emberi dicsfény övezi majd az idők végezetéig. S ha csak egy kicsit is lehet alkudozni az égiekkel, akkor: ha lehetséges, az idők végezete után is, legalább egy percig még azután. Egyetlen nagyon is emberi percig.


Max Blecher

(1909–1938)


1999-ben Mircea Cărtărescu, a jelenleg legismertebb és legsikeresebb román író Postmodernismul românesc (A román posztmodern) címmel jelentetett meg egy értekezést, amelyben radikálisan újrarendezte a huszadik századi román irodalmi kánont. Nemcsak a hetvenes-nyolcvanas évek romániai prózafordulatát és poétikai változásait értelmezte a kötetben (amelynek következtetéseit egyébként az irodalomtudós szakma hosszasan vitatta), hanem a posztmodernség perspektívájából olyan „előzményekre” mutatott rá a korábbi évtizedek-évszázadok irodalmából, amelyekre addig kevesebb figyelem jutott. Cărtărescu vállalkozásában van valami a Weöres Sándor-féle Három veréb hat szemmel lendületéből. Persze több benne a szakmai mankó, de ugyanúgy megvan benne az alkotó ember érzékenysége, amely visszamenőleg konstruálja meg és emeli ki a feledésből saját választott elődeit.

Max Blecher 1936-os regényét, amely az Întâmplări în irealitatea imediată címet viseli (kb. Történetek az irrealitás szomszédságából; szó szerinti fordításban: „a közeli irrealitásban”), Franz Kafka és Bruno Schulz műveinek társaságában említi – az éber hallucinációk, az érzékek kizökkentése, a szimulákrumok világa szervezik a szöveget. „A metafizikától való elszakadás, a valóság alapjainak lerombolása, irreális és reális lelki folyamatoknak egyazon szinten való megjelenítése – mintha mindent egy esztétizáló szűrőn keresztül látnánk – olyan jegyek, amelyek által e szövegek túljutnak a kiindulópontul szolgáló szürrealizmuson egy posztmodern poétika irányában” – írja Cărtărescu. Ez a regény Blecher legismertebb műve, de verseket és további prózaköteteket is publikált, amelyek poétikailag az avantgárd és az esztétista modernség határterületén helyezhetők el. Cărtărescu könyvének megjelenése óta egyébként már három monográfia is tárgyalja Blecher életművét.

Blecher 1909-ben született Botoşani-ban, jómódú zsidó kereskedőcsalád tagjaként. Romanban jár iskolába, majd Párizsban beiratkozik az orvosi egyetemre. 1928-ban azonban máris meg kell szakítania tanulmányait: Pott betegséggel (gerinc tuberkulózissal) diagnosztizálják. Ettől kezdve különböző szanatóriumokban kezelik, eredménytelenül. 1935-től újra Roman városában él és ír, végleg ágyhoz kötve. Több korabeli lap – köztük avantgárd lapok – munkatársa. Első kötete 1934-ben jelenik meg, Corp transparent (Áttetsző test) címmel, verseket tartalmaz. Ezt követi 1936-ban a már említett Întâmplări în irealitatea imediată. 1937-ben újabb, önéletrajzi regényt publikál, Inimi cicatrizate (Behegedt szívek) címmel. 1938-ban hal meg. Posztumusz műként, 1971-ben jelenik meg Vizuina luminată. Jurnal de sanatoriu (Fényes odú. Szanatóriumi napló) című kötete.

Versei erőteljes szürrealista hatásokat mutatnak, bár az alig tizenöt verset tartalmazó könyv egészében inkább eklektikusnak nevezhető. „Az ideális írásmód az lenne számomra, ha áttehetném az irodalom nyelvébe azt a magasfeszültséget, amelyet Salvador Dali festményein érezni. Ezt szeretném megvalósítani – a hűvös őrületet, amelyik teljességgel olvasható és lényegszerű. A robbanások a szoba falai közt történjenek, ne valahol messze, valószerűtlen és absztrakt kontinensek között” – írta Blecher 1934-ben az egyik leghosszabb életű román avantgárd lap, az unu szerkesztőjének, Saşa Panănak. A képzettársítások álomszerű logikája, az automatikus írásmód nyomai több Blecher-versben feltűnnek, ugyanakkor a versdallam gyakran a tradicionálisabb költészet felé közelíti szövegeit.

Az itt fordításban közölt verseket az Áttetsző test anyagából válogattuk (ezen kívül természetesen előkerült még a Blecher-hagyatékból néhány vers, ezeket az említett Saşa Pană publikálta évtizedekkel Blecher halála után). A lefordított versek egy részét egyébként, akárcsak az Întâmplări în irealitatea imediată egyik fejezetét, a román avantgárd legátfogóbb antológiájába is felvette Marin Mincu (Avangarda literară românească. Antologie de Marin Mincu. Bucureşti, Minerva, 1983.).


B. I. J.


A ló

(Calul)


A ló büszkeségét szénában mérik

Jön egy ösvényen hajszál a napfényben

A földből tűnik elő elszakad a földtől

A földpelyhek ott szállongnak patája alatt

Ahogy vászon libegne csak

A napárbocon

Sörénye hullámzik legyező az égen

A ló egy nő aki vízből van

Egy felhőkeblű kámea

S a mozdulatai oly valóságosak

Akár az agyba tépő karmok

Zászló a halál kifakult álmában

Sziget a délelőttben fagyos őrület

Egy csepp higany a szőnyegen

Belép a ló kilép a ló

És a gyümölcsöktől roskadozó fák között

Égboltfülekkel

S verébfülbevalókkal

Elindul a ló világot látni



Járás

(Umblet)


Előbbre lépek egyre s meghal a lépteim árnyéka

Így hal meg egy sötétségből gyúrt üstökös pályája

Nyomomban az aszfalt elnyel

Mindent ami voltam s amit gondoltam

Igazi bűvész ahogy

Eltünteti életem

Szabályos ez a házsor

Az utcán amelyik mégiscsak

Jelenthetne valamit

És fent jelentéktelen lépteim fölött

Az égbolt színtelen és szagtalan és hústalan

Lehunyt szemmel járok egy fekete dobozban

Nyitott szemmel járok egy hófehér dobozban

S bárhogy igyekszem megérteni mindezt

Súlyos kalapácsok zúzzák szét a gondolataim



Groteszk vers

(Poem grotesc)


I

A zöld katona, aki a holdban lakik, nyálfonálon küld le néha ezt-azt nekem. Van úgy, hogy egy narancsot, máskor petrezselyemzöldet (saját szakállából tépdesi), néha pedig az óráját, amelyiken világítanak a számok. Az óra a tenger mélyére hull, és olyan vadul ver, hogy széttöri a hullámokat (a hajók vitorlái ilyenkor széthasadnak, mint a pukkantók).

Délutánonként a gyerekek sárkányokat eregetnek, kezükben ott a zöld nyálfonál vége. De nekik nem küld semmit a zöld katona, sem borzokat, sem szárított fügét.


II

Egy vízigramofonon sűrűn csöppennek a hangjegyek a lisztangyalok lisztkürtökön játszanak miközben az elefántom felgöngyölte ormányát egy végtelen spirálba és nincs pont nincsen vessző kiszakadt az ablak is a falból s világgá ment sebaj jó utat íme rajzolok egy másik ablakot.



Menazséria

(Menajerie)


Kutyád vagyok, bőröm rojtokban lóg rólam

Fogaim vad kardok – haraplak, ugatlak

Kígyód vagyok, és épp kísérteni jöttem

A nap lesz az alma, mellyel megmérgezlek

Orrszarvú vagyok, bohócruhában

Zsonglőrködöm neked, csak hogy nevess

Zsiráf vagyok. Kiugró nagybetű

A nappal szövegében, olvass el A

Sas vagyok, beröpülök az alkonyatba

Csőrömben a szívem, mint egy lámpa, ég.


Balázs Imre József fordításai


Dankuly Csaba



Elcsendesedés


Csendet kértem, hogy kifejtsem

véleményemet, de nem adtak

a szavamra. A főhelyen,

a dobogón, teljes előadói

viseletben, alaposan

megkötözve, egy forgószékben

feszengek. Most meg prrrr,

megpörgetnek. Hogy ne szájaljak tovább,

amikor lelassultam, a számba gyűrtek

valamit, és ragtapasszal párszor

körültekerték a fejem.

Csendben ültem.

Közben valahol ketyegett

már a bomba.

Közben mit se hallottak

róla.

Közben épp azért voltam itt, hogy

– tisztemnek megfelelően – kikapcsoljam

bepörgött agyukat: hogy lenyomozhassuk,

kinek az agyába ültették el (állítólag

az ufók) a végzetes infót, miszerint

csak szerintünk (emberek szerint)

bombabiztos a tény, hogy nincsenek

robbanókészülékek a CSENDKUTATÓ

INTÉZET zajelhárító részlegén

dolgozók fejében