Marcel Reich-Ranicki



Kölcsönadott évek




„A fiam zsidó és lengyel is egyszerre. Hogyan fognak vele bánni az ön iskolájában?” kérdezte anyám a berlin-wilmersdorfi Fichte gimnázium igazgatóját. 1935-öt írtunk. Azt hiszem, anyám kissé eltúlozta a dolgokat, ugyanis annak ellenére, hogy lengyel városban születtem (amelynek közvetlen szomszédságában az első világháború végéig a német birodalom határa húzódott), természetes módon zsidónak tartottam magam, aki kisgyerekként Berlinbe jött, de semmi esetre sem lengyelnek, sokkal inkább berlininek. De lengyel állampolgár voltam, tehát két szempontból is idegen és kívülálló. Időközben anyám a provokáló kérdéseivel elérte, amit akart: az igazgató udvariasan biztosította őt afelől, hogy aggodalmai alaptalanok. Egy német, poroszos iskolában az igazságosság a legfőbb elv. Hogy egy diák az eredete miatt hátrányba kerüljön, avagy ezért zaklassák, mindez a Fichte gimnáziumban elképzelhetetlen. Az iskolának hagyományai vannak.

Erről a beszélgetésről anyám kendőzetlen elégtétellel beszélt az ebédnél: ismét bebizonyosodott, amiről ő szentül meg volt győződve – hogy Németországban, a körülmények dacára, derék emberek gondoskodnak arról, hogy az igazságot és a rendet ne tiporhassák mindenütt lábbal.

Amikor a húsvéti szünet után – időközben másodikos felsőgimnazista lettem – először léptem be az Emser utcai Fichte gimnázium épületébe, az igazgatót, aki az anyámnak úgy megtetszett, már nem lehetett ott látni. Kényszernyugdíjaztatásról suttogtak. Utódját Heiningernek hívták. A nemzeti ünnepeken szokáshoz híven elegáns, gazdagon aranyozott barna egyenruhában jelent meg. Aranyfácán” volt – így nevezték az NSDAP[1] magasabb rangú hivatalnokait. Átiratkozásomat egy rendkívüli körülmény tette szükségessé: 1935-ben az addigi iskolámat, a Werner Siemens gimnáziumot felszámolták Berlin-Schönebergben. Szokatlan intézkedés volt. Nem sokkal azelőtt, a weimari köztársaság immár agyonátkozott korában, jobbára az iskolák alapítása, semmint megszüntetése volt a megszokott. Az intézkedés okai az idő adta körülmények voltak. Schönebergben, legalábbis a Bajor és a Viktória-Luise tér környékén sok zsidó lakott. Néhányan közülük nem tudták már megengedni maguknak, vagy nem látták értelmét annak, hogy gyermekeiket felsőbb iskolába járassák. Így aztán rögtön a hatalomátvétel után a Werner Siemens gimnázium diáklétszáma erősen megcsappant. Ezenkívül az új hivatalok szemében állítólag nagyon rossz intézmény hírében állott: liberálisnak, hacsak nem baloldalinak számított.

A nemzeti-szocialista uralkodást hamarosan érezni kezdtük, mindenekelőtt sajátos módon. 1933. február 28-a reggelén tíz óra körül mi, első gimnazisták a nagyszünetben labdaütős játékkal voltunk elfoglalva, aminek a valódihoz vajmi kevés köze volt, és amihez mi mesterien gyúrt uzsonnapapír labdacsokat használtunk. Szinte egyáltalán nem tűnt fel, hogy az idősebb diákok csoportokba verődve állnak és izgatottan beszélgetnek egymással. A szünet után, amikor a tanárunk megállt az osztályunk ajtajában, és nyers hangon a nagyterembe terelt, akkor kezdtük csak gyanítani, hogy valami rendkívüli dolog történhetett. A Werner Siemens gimnázium igazgatója, egy nyugodt ember, rövid beszédet tartott, nem volt igazán tartalmas. Legfontosabb mondata így hangzott: „Megtiltom minden diáknak, hogy azt higgye: a nemzeti-szocialisták gyújtották fel a Reichstagot!”[2] Provokálni akart-e, vagy pusztán naiv volt? Mindenesetre gyorsan el is tűnt az iskolából, politikai okok miatt – mondták.

Az oktatásban eleinte semmit sem lehetett érezni az új szellemből – csak azt, hogy az olvasókönyben levő Heine-verseket (német örökség) már nem vettük át. Egy antiszemita esetre azért mégiscsak emlékszem. Kézilabdajáték közben R. úgy érezte, hogy L. szabálytalanul támadja. Mindketten nagyon jó játékosok voltak, az egyik HJ-vezető[3], a másik zsidó. A küzdelem hevében R. ráordított L.-re: „Koszos zsidó!” Az effajta szitkozódás a diákok között 1934-ben nem volt szokásos, így aztán kisebb felháborodást keltett. Az ügyről tudomást szerzett az osztályfőnök, dr. Reinhard Knick. Következő óráján kissé ünnepélyes beszédet tartott: „A mi megváltónk is zsidó volt... Mint keresztény ember nem érthetek egyet...” stb. Némán hallgattunk mind, a HJ-vezető R. is. De a hallgatása nem tartott sokáig. Az történt ugyanis, hogy néhány nap múlva Knicket behívták a HJ területi (vagy valami ehhez hasonló hivatal) vezetősége irodájába, aztán kihallgatta a Gestapo is. Keresztény nézeteire hivatkozott, a rendőrség figyelmezette, megfenyegette. A következmények sem várattak magukra; az iskolai év végére áthelyezték a Hohenzollern gimnáziumba, ugyancsak Berlin-Schönebergben.

Az 1930 és 1938-as évek között egyik tanáromnak sem köszönhetek annyit, mint ennek a doktor Knicknek. Hogy valóban az Ifjak Mozgalmának tagja lett volna, nem tudom, de mindig volt benne valami fiatalos hév. Akkoriban ötvenes évei elején vagy derekán lehetett, sovány, magas, a már ritkuló haja szőke, szeme világoskék. Amint nagyobb diákok elmondták, korábban őt így nevezték: a Szőke Álmodozó. Igen, ez volt: álmodozó, rajongó, olyan, aki a természeténél fogva azt hiszi, hogy irodalom és zene, művészet és színház nélkül az életnek nincs semmi értelme. Fiatalságát meghatározta az akkori költészet: Rilke, Stefan George és az ifjú Gerhart Hauptmann, akit (enyhe rosszallással ugyan, de) szeretett. Szájából az Aki a lángot egyszer is körbejárta”[4] George-sor nem puszta intésként, hanem hitvallásként hangzott.

Knick nem csupán sokoldalú és lelkes nevelő volt – matematikát, fizikát, kémiát és biológiát, de még németet is tanított –, hanem rendező, színész, szavaló és zenész is. A színdarabokról, amiket a húszas években a Werner Siemens gimnázium aulájában rendezett, még az én időmben is sokat meséltek. Minthogy a nézőtér zsúfolásig megtelt tanárokkal, tanulókkal és ezek szüleivel, minden előadást többször is meg kellett ismételni.

Victor Barnowsky rendező, akkoriban – 1924-ben – a Lessing-színház igazgatója, hallott ezekről az előadásokról, megnézett egyet, és el volt tőle ragadtatva. Rögtön felajánlotta neki, hogy rendezzen egy darabot a Lessing-színházban, rábeszélte a vonakodó Knicket, és biztos volt abban, hogy nagy felfedezést tett. Az első próba után Knick feladta: a szerződés felbontását kérte. Az ok: már ez az egy próba is megmutatta neki, hogy az a színház, amit ő magának elképzelt, nem valósítható meg hivatásos színészekkel, ezek után is műkedvelőkkel szeretne dolgozni.

A színdarabjai közül csak egyet láttam. 1936 körül lehetett, amikor én már javában a Fichte gimnáziumba jártam. Knick a Hohenzollern gimnáziumban rendezte Shakespeare Viharát, és maga is játszott Prospero szerepében. Meg voltam hatódva, de amikor röviddel utána meglátogattam, nem bírtam leplezni a véleményemet. Knick alaposan átdolgozta a szöveget, és többek között a Prospero epilógusát Hebbel Nibelungjának végsorával zárta: Annak a nevében, aki a kereszten halványult el.” Shakespeare ilyen természetű keresztényítése számomra megengedhetetlennek tűnt. Meglepetésemre Knick rögtön igazat adott nekem. De annak fényében, ami Németországban történik – tette hozzá –, nem elegendő, hogy jó színházat csináljunk, sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a színházzal az eszményekre emlékeztessünk, amelyek most fontosabbak, mint valaha.

A másik kifogásom: a Viharban két világ áll szemben egymással – a középpontban egy arisztokratikus, finom és melankolikus Prospero, valamint Miranda nevű lánya révén, meg egy vulgáris, részben pórias, részben állati világ Caliban, Trinculo mókamester és a mindig részeg Stephano által. Ebben a darabban engem a költői-gondolati világ ragadott meg, és minden mást, rondát és primitívet elutasítok. Knick azonban az egyszerű és közönséges elemeket hangsúlyozta ki, ezzel olyan egyensúlyt teremtve, ami nem vált javára a Viharnak.

Mindent figyelmesen végighallgatott, egyáltalán nem volt haragos, és nagyjából a következőket mondta: „Az élet nemcsak Prospero, hozzátartozik Caliban is, bármennyire nem tetszik ez neked. Ez ugyanannak a kérdésnek két oldala, mindkettő fontos. Figyelj arra, hogy – például ma – ne csak az egyik oldalát vedd észre, és ne téveszd szem elől a másikat.”

Az ezután következő időben többször is volt alkalmam felkeresni Knicket steglitzi lakásán, mindig délutánonként pontosan 5 órakor; a felesége 6 órakor mindig kopogtatott az ajtón, jelezve, hogy el kell búcsúznom. Hogy a rendelkezésre álló időt alaposan kihasználhassam, minden látogatásra felkészültem: mindig egy papírszelettel jöttem, amire sok név és cím volt feljegyezve. Beszámoltam neki olvasmányélményeimről, ő meg helyeselte vagy kijavította észrevételeimet. Vajon miért vesződött velem annyit? Ki tudja, talán ennek is köze lehetett a Harmadik Birodalomhoz.

Amikor 1946 elején a háború után először jártam Berlinben, rögtön Steglitzbe mentem. Természtesen kikérdezett, hogyan sikerült túlélni az időket, és mi lett a családommal. A beszámolóm nyomán, ami címszavakra korlátozódott, nem kívánt semmit sem mondani a nácikról, akik neki és a hozzá hasonlóknak annyi rosszat tettek. Ekkor már gimnázium-igazgató volt.

Mesélte, hogy szinte minden nap vannak látogatói, a vendégek többnyire amerikai vagy brit egyenruhát viselnek. Biztosan az egykori zsidó diákjai. Egytől-egyik háláról beszélnek – mondta. Hálásak – de miért? Én csak a magam személyéről beszélhetek. Ő, Reinhold Knick, az első ember volt az életemben, aki számomra olyan fogalmakat testesített meg – mint a német idealizmus –, amelyekről én csak könyvekből tudtam, és amelyekben 1933 után egyre nehezebb volt hinni.

Egyszóval: ez a Knick szokatlan ember volt, de nem rendkívüli képviselője a szakmájának. A tanáraim, akikkel dolgom volt, oszthatók-e egyszerűen két csoportra: nácikra és nem-nácikra? Dehogy, a választóvonalat más szinten kell keresni. Egyesek – se több, se kevesebb – rendszerető, kötelességtudó hivatalnokok voltak. Latint és matematikát, irodalmat vagy történelmet tanítottak, nem volt ennek jelentősége. Általában jól felkészülve jöttek az órára, és eleget tettek az előírt tantervnek. Ha nem idegesítettek, vagy nem hajszoltak, mi is korrektül viselkedtünk. Közömbösség uralkodott – éspedig mindkét részről. A többi tanár sem volt feltétlenül elkötelezett pedagógus. És mégis erősen érezhető volt az odaadásuk. Fiatal korukban valószínűleg más foglalkozásról álmodtak: kutatók vagy írók, zenészek, netán festőművészek akartak lenni. Az álomból azonban nem lett szinte semmi, ki tudja milyen okból. Így aztán végül az oktatásba kerültek, vagy ott ragadtak le. De nem hagytak fel a zene vagy irodalom szeretetével, a művészetre és a tudományra vágyódtak, csodálták a francia szellemiséget, az angol mentalitást. Pontosan ezért, hogy keserűségükön és lemondásukon felülkerekedhessenek, ebből a szeretetből, vágyódásból és csodálatból merítették erejüket azok, akiknek naponta meg kellett kínlódniuk a gyerekekkel és kamaszodókkal.

Az biztos, hogy nem voltak mindig gondosan felkészülve, és nem tétováztak eltérni imitt-amott a hivatalosan előírt tananyagtól. Ezért hálásak voltunk nekik. Amiket pedig az oktatás mellett meséltek, sohasem volt unalmas, és felpezsdítette a fantáziánkat. Ez a tény alkalomadtán még fel is lelkesített bennünket. Ilyen rajongó tanár volt Fritz Steineck. Csak egy szenvedélye volt: a zene. Ha egy Haydn-oratóriumot, Schubert-dalt vagy Wagner-operát magyarázott, mindig teljes odaadással beszélt, szenvedélyes hangon. Számára végtelenül fontos volt – legalábbis mi úgy hittük –, hogy meggyőzzön minket arról, egyáltalán és miért oly nagyszerű egy bizonyos Mozart- vagy Beethoven-részlet. És ő hálás volt, legalábbis nekem úgy tűnt, azoknak (a zsidóknak is), akik a zene iránt komolyan érdeklődtek. Nem emlékszem, hogy az óráján lettek volna náci dalok. Egyszer, amikor a hangszeren játszó diákok tündökölni akartak, és klasszikus zenével hozakodtak elő, egy zsidó fiú másoktól eltérően ronda slágert játszott el; megijedtünk, hogy Steineck szigorúan kioktatja. Őt azonban a történtek nem bőszítették fel, csak elkeserítették. Halkan azt mondta: „Ez gyenge zene volt. Ám gyenge zenét is lehet rendesen játszani.”

Elkérte a kottát, amit ujja hegyével irtózva fogott meg, és a zongorához ült. Nem tartotta rangján alulinak, hogy eljátssza nekünk a slágert. Csodálatos pedagógus volt, szeretetreméltó ember. Hozzá kell tennem, amit csak most, 1982 júliusában tudtam meg: Steineck, a zenetanár, oszlopos tagja volt az NSDAP-nek, nem is akármilyen. Még egyebeket is megtudtam róla. A Fichte gimnáziumban szokás volt az érettségizőket minden évben az És most a szerencsés vég című dallal búcsúztatni, amit a gyerekkórus énekelt. Időközben ennek az 1848-ban költött dalnak, amelynek szövege Hofmann von Fallerslebentől származik, végzetes szépséghibája akadt: zenéjét ugyanis zsidó ember szerezte, Felix Mendelssohn-Bartholdy. Steineck megtalálta a kiutat ebből a kellemetlen helyzetből: az eredeti szöveghez gyorsan szerzett egy új dallamot. Ő, aki évekig azon fáradozott, hogy megtanítsa, nincs szebb a Földön a zenénél, gátlástalanul zsidótlanította, megárjásította a dalt. Miért vetemedett erre, mi rejlett emögött? Biztosan nem tudatlanság, sem a zene szeretete, annál inkább becsvágy és hiúság. Vagy talán tetszelegni akart az Aranyfácánnak”, Heiningernek?

Ez a Heininger volt az összes tanár közül az egyedüli, aki az órákon meggyőződéses, fanatikus nemzeti szocialistának bizonyult. De semmi esetre sem lehetett őt összetéveszteni az utcán levő SA[5] embereivel. Ennek a közel ötvenéves, kissé kerekded és kopasz embernek az alkatában nem volt semmi merev, katonás. Sokkal inkább egy generális lazasága mutakozott meg rajta. Olykor azt a benyomást keltette, hogy ő messze többet tud az új államról, mint amennyit az újságokban olvasni lehetett. Nem egy jelentéktelen náci, hanem olyan, aki a beavatottak elitjéhez tartozik, valahogy így néztünk rá.

A mi osztályunkban történelmet tanított. Sokat beszélt és ritkán ellenőrzött. Oktatónak tartotta magát, nem hajcsárnak. Velünk is nagyon udvarias volt, úgy kezelt, mintha egyetemi hallgatók lennénk. A zsidó diákok sem panaszkodhattak, én pedig a legkevésbé. Barátságos volt velem, sohasem kérdezett tőlem történelmi eseményeket és dátumokat (amiért hálás voltam neki). Azt mondta, én felelek a történelem magyarázásáért. Időnként úgy társalgott velem az órán, mint egyenrangú beszélgetőpartnerrel. Nyilvánvalóan csak taktika volt ez: hallani akarta a nézeteimet, hogy azokat nemzeti szocialista szempontból a lehető leghatékonyabban megcáfolhassa, ami gond nélkül sikerült is neki. Egyik nap közölte, hogy a zsidó gyerekek a következő történelemóráról távol maradhatnak”: az óra az összzsidóság” kérdésének megvitatása volt, ahogy az később kiderült. A dolgozatokra adott minősítéseire nem voltak hatással a zsidókkal kapcsolatos nézetei: én mindig jó” érdemjegyet kaptam, az érettségi bizonyítványba is. Történelemből nem volt ennél jobb jegy az osztályunkban. Igazságos volt ez a Heininger. De hogyha a felettes hivatalok elrendelték volna, hogy a zsidók csak állva vehetnek részt az órán, vagy az iskolába csak mezítláb léphetnek be, gondolkodás nélkül végrehajtotta volna a rendeletet, és bizonyára szépen illesztett szavakkal mint történelmi szükségességet indokolta volna.

Nem, nem kellett mezítláb lépnünk az iskolába, de megmérték a koponyánkat, még néhány nem zsidó tanulónak is. A fajelméletórán történt. A Harmadik Birodalomban bevezetett tantárgyat a biológiatanárok vették át, nálunk egy értelmes ember. Az új tantárgyhoz rajongás nélkül viszonyult. Végtelenül hosszú bemutatásokkal untatott minket a neanderthali és más őskori emberekről. Nyilván nem volt ínyére, hogy azzal a kérdéssel foglalkozzon, ami az új tantárgy középpontjában állt – a nem árják alacsonyabbrendűségével, vagyis a zsidókéval. Ehhez valószínűleg hozzájárultak a már említett koponyamérések is. A könyv megfelelő útmutatásai szerint kellett elvégezni ezeket, amelyeknek tudományos hitelességgel kellett volna bizonyítaniuk, melyik fajhoz tartozik a megmért diák. Ebből kiderült, hogy a tipikus északi, fajelmélet tekintetéből legtökéletesebb koponyája csak egyetlen egy tanulónak van. Az pedig zsidó volt. A tanár kellemetlenül érezhette magát, de nem tűnt szomorúnak. Megkérdezte, hogy az ősei között nincs-e árja. A válasz így hangzott: csak orosz zsidók. Mind nevettünk. Nem, a mi osztályunkban a fajelméletóra nem volt sikeres, mihelyt a legfürgébb százméterfutó és a legjobb németes diák is zsidó volt.

A német irodalomtanáraink egy kivétellel jó, megértő nevelők voltak, akik a diákot, ha valamit mondott és írt, ami a hivatalos tantervvel nem volt mindenben összeegyeztethető, többnyire biztatták, mintsem akadályozták. Harmadikos alsógimnazista koromban történt, hogy egyik osztálytársam Wilhelm Tellről tartott előadását öt perc után már be is fejezte. A tanár, aki jóval hosszabb bemutatókat várt el, megkérdezte, hogy hozzászólna-e valaki az elmondottakhoz. Én jelentkeztem, mivel a darabot pontosan ismertem, hiszen láttam is a színházban a Gendarmenmarkton, Werner Krausszal Tell szerepében és egy fiatalos, sovány, kifinomult és halk Gesslerrel, akit egy számomra ismeretlen színész alakított. Bernhard Minetti volt a neve. De nem erről az alakításról beszéltem azon az órán, hanem a darabról. Szerintem felmagasztalja a politikai öldöklést és az egyéni terrorcselekményt. Hogy mindezt és ehhez hasonló dolgokat megindokoljak, nagyon sok szót használhattam, mert úgy harminc vagy negyven perc után, amikor kicsengettek, még mindig beszéltem. A tanár hagyta, hogy befejezzem a bemutatásomat, aztán kurtán vezényelt: „Leülni!”

Az osztályban csend lett, arra vártak, hogy intőt kapok egy klasszikus mű iránti szemtelen kritika miatt. Valóban, a tanár azt felelte, hogy amit én elmondtam, nincs elégségesen megindokolva, és részben hamis is, másrészt azonban, tette hozzá szórakozottan, nem is olyan rossz. A legjobb jegyet kaptam (az osztály meglepetésére): egyest. Akkor megtanultam, hogy az irodalom szemléletében is valamelyest kockáztatni kell.

Később, a Fichte gimnáziumban, három némettanárom is volt, három év alatt. Az első német nacionalista volt, a második liberális, a harmadik náci. Mindaz, amit a nacionalista az első világháború utáni zűrzavarban átélt élményeiről mondogatott, elég bután hangzott, legalábbis szűk látókörű volt. De amikor Homburg hercegéről beszélt (igazságosan elosztva rokonszenvét a herceg, a fejedelem és Kottwitz között), és amikor Stormot idézve elmondta, mi a novella, látszott, hogy magabiztos, a maga módján kiváló germanista. Tisztelettel volt irántam, értékelt anélkül, hogy különösebben is kedvelt volna.

Nem így a liberális, egy bizonyos Carl Baeck, aki egykor Gottfried Kellerből doktorált és bukott irodalmárnak számított. Azt hiszem, én voltam a kedvenc diákja. Egy alkalommal történetesen ugyanazon az úton mentünk az iskolába. Ahogyan azt az iskolai rendszabály előírta, „Heil Hitler”-rel köszöntöttem, felemelte a kezét, visszamormolt egy „Jó napot”-ot, majd Heinéről kezdtünk beszélgetni.

Mintatanuló, hát az nem voltam, de a fogalmazásaimért (amelyek legjobbja egyik zárthelyi munka volt: „Mefisztó – egy jellem”) szinte mindig egyest kaptam. Egyszer azonban kisebb jegyre számítottam. Zárthelyi dolgozat volt, éspedig Schiller Pegazus igában című versének értelmezése. Rettenetes dolog történt velem: amikor a füzeteket le kellett adnunk, észrevettem, hogy a gondosan szerkesztett szöveg egyik hosszabb része hamis elméleten alapul. Gyors elhatározásomban áthúztam ezt a részt, és megváltoztattam a részek számozását. Ez pedig megbocsáthatatlan bűn volt, így gondoltam én. Legnagyobb meglepetésemre Baeck a munkámat kitűnővel értékelte. Körülbelül ezt mondta: „Két oknál fogva adok magának egyest. Először is a gondolatért az áthúzott részben, másodszor pedig azért, mert ezt a gondolatot végül mégis elvetette.” Amikor meg egészen biztos voltam a dolgomban – házi fogalmazásom Büchnerről több füzetet töltött be –, keserűen csalódtam. A jegy így hangzott: alapjában véve jó”. Szünetben azonban jelentkeznem kellett Baecknél a tanári szobában. Kijött hozzám, mert a diákoknak tilos volt a szobába lépniük. Azt mondta, a munkám már nem számít iskolai fogalmazásnak, de irodalmi kísérletnek még nem elég jó. Ezért a jegy. Körülnézett, nincs-e valaki a közelben, majd halkan hozzátette: „Ha már Párizsban irodalomkritikus lett, küldjön nekem egy képeslapot!” Párizs volt akkor a száműzött német irodalom központja. Amikor anyám 1937 telén elment Baeck fogadóórájára, megint felvillanyozva tért vissza. A tanár különösen udvariasan fogadta, és egy tanácsot adott neki: „Kegyelmes asszony, ne hagyja magát elszédíteni az idők adta körülményektől, s tegye lehetővé fia számára a német irodalom stúdiumát!”

Az utolsó iskolai évben egy asszesszor tanított németből, aki először belépve az osztályba különösen hangosan heil Hitler”-t kiáltott, és ezzel rögtön határozott náciként mutatkozott be. Szinte egyik diák sem szerette, természetesen nem az NSDAP-hez való tartozása miatt, hanem mert ő hivalkodott evvel, ez pedig bizalmatlanságot szított. Hamar be is bizonyosodott, hogy ez a germanista nem tartozik a legértelmesebbek közé, és a szaktudása is eléggé foghíjas. Elődeitől eltérően kötelességének tartotta, hogy a nemzeti szocialista irodalmat beépítse az oktatásba. Rendszerint a tanároknak, nácik vagy sem, nem volt kedvük ahhoz, hogy olyan írókra is kitérjenek, akiket addig nem ismertek. Legszívesebben azoknál maradtak, akiket 1933 előtt tanítottak, noha néhányat ki is kellett hagyni: természetesen Heinét és Börnét, később Lessing Bölcs Nátánját, Droste-Hülshoff Zsidó könyvét vagy Hebbel Juditját.

Azokat a szerzőket, akiket az új hatalom kedvelt, mint Grimm, Kolbenheyer, Johst és Blunck, nem említették az órán. És amikor ez az asszesszor velünk NS[6]-lírikusok verseit elemeztette (erre a célra egy kis, éppenséggel a Reclam által kiadott antológiafüzetet kellett beszereznünk), az osztály erre aligha volt kapható: a tanulóknak egyértelműen elegük volt ezekből az énekekeből, amelyeket sokat énekeltek a HJ-ben. Ugyancsak ez az asszesszor volt, aki az érettségin vizsgáztatott. Akkoriban minden diáknak egy, az általa választott tantárgyból be kellett mutatnia tudását. Csupán két diák döntött a német irodalom mellett, mindketten zsidók. Több héttel a vizsga előtt be kellett nyújtani egy témajavaslatot, amihez a tanárnak a hozzájárulása is kellett. Az enyémet rögtön és indoklás nélkül elutasították. Én ugyanis Georg Büchnert válaszottam, akit azonban, és ezt én nem tudtam, a Harmadik Birodalomban nem kedveltek, éveken át nem lehetett játszani. A Danton halála színrevitelét Berlinben csak a háború alatt engedélyezték. A többi javaslataim kapcsán sem volt az asszesszor biztató, talán nem ismerte eléggé a szerzőket. Végül megegyeztünk Gerhart Hauptmannban.

Közvetlenül a vizsga előtt kiosztottak egy lapot a kérdéssel, amiről a beszámolót kellett tartani. Utána a vizsgázónak volt egy félóra ideje arra, hogy egy zárt teremben felkészülhessen. Az én lapomon ez állt: A művészet hajlik arra, hogy ellentmondjon a természetnek. Az egyik aszerint változik át a másikká, ahogyan az adott reproduktív feltételeket kezelik. (Vezesse le ebből a naturalizmus fogalmának meghatározását).”

Mint látható, a Fichte gimnázium igényes iskola volt. Alig beszéltem valamennyit erről a témáról, amikor az igazgató, az Aranyfácán”, félbeszakított. Tudni akarta, milyen a nemzeti szocializmus viszonyulása Gerhart Hauptmannhoz. Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Elmondhattam volna, hogy nem is olyan régen voltam A bischofsbergi szüzek bemutatóján, a díszpáholyban ott ült Hauptmann Hermann Göringgel. A lelkes tapsot, amiben Göring is részt vett, Hauptmann a Hitler-üdvözlettel köszönte meg. De ez nem jutott eszembe. Ehelyett csak ennyit mondtam: a Harmadik Birodalom nagyra értékeli, hogy műveiben Hauptmann a társadalmi kérdést helyezte a középpontba. Többet nem is akartak hallani tőlem. Netán az igazgató, aki egy rövid köszönömmel engedett el, iróniának vette volna a válaszomat? Mint mindig: az előző évekhez képest németből az érettségi jegyem csak jó” volt. Csalódott voltam.

Az asszesszorhoz kötődik egy jelentéktelen, de ugyanakkor tanulságos eset is: egyszer, amikor az osztály túl zajos volt, akaratlanul így kiáltott: „Olyan ez a hely, mint egy zsidó iskola!” Hirtelen csend lett. A hangulat fagyossá vált. Kissé később azt modta, számára teljesen érthetetlen, hogy az osztály így reagál egy szólásra, ami a német nyelvben teljesen mindennapi. Az ügy igazolja, hogy a burkolatlan antiszemita megnyilvánulások, amilyeneket az újságokban naponta lehetett olvasni, és a rádióban hallani, nem voltak megszokottak az oktatásban, legalábbis nem ebben az iskolában és osztályban. Vajon e helyes bánásmódot annak köszönhetjük, hogy a zsidók emancipációjuk óta a porosz szellemiséget oly nagyra becsülték, hogy a tanáraink között levő nemzeti szocialisták is igazságosan bántak velük? És a diáktársaink? Egytől-egyig a Hitler-Jugend tagjai voltak, egyesek állítólag előkelő szervezetekhez, a Tengerész Hitler-Jugendhez tartoztak, amely a kikötőben gyakorlatozott. Ők közvetlenül ki voltak téve az antiszemita propaganda befolyásának, ami (az Olimpiai Játékok miatt) 1936-ban időlegesen valamelyest enyhült, ám 1937-ben, és igazából 1938-ban, egyre jobban felerősödött. Az iskola felé vezető úton haladva el kellett mennünk a utcai piros hirdetőtáblák előtt, ahol a Stürmer volt kitűzve. A legtöbb diáktársunk bizonyára hitt az új Németországban, egyikük magasrangú HJ-vezető volt, a másik meg fontos ifjú Jungvolk-Führer[7]. Egyiktől sem hallottam zsidóellenes szavakat. Miért?

Bizonyos szerepe lehetett a tanárok példaképének is. Egyrészt a diákok jó polgári családokból származtak, amelyekben kezdettől fogva a gyermekek nevelésével és a viselkedési szabályokkal foglalkoztak, de főként az, hogy a zsidóellenes hivatalos propaganda ezekben a fiatalokban valamilyen elvont fogalmat (mint az összzsidóságé) célzott meg, és ez nem vonatkozott, gondolom én, az osztálytársakra, akiket évek óta ismertek és tiszteltek.

Másrészt: a zsidókat kizárták a legtöbb iskolai ünnepélyről. A kirándulásokon nem vehettek részt. Úgy 1935 után a személyes kapcsolatok ápolása, amelyek azelőtt természetesek voltak zsidó és nem zsidó iskolások között, már alig volt szokásban. Nekem úgy tűnt, mindezt a nem zsidó osztálytársak természetesnek tartották. Mindenesetre soha nem láttam jelét a csodálkozásuknak vagy sajnálatuknak. Egyik közülük több évvel ezelőtt azt mesélte, hogy a háború alatt, bizonyára 1940-ben, a berlini Stettin vasútállomás közelében felismerte egy zsidókból álló nagyobb csoportban, amelyet a rendőrség vezetett és őrzött, a mi régi T. barátunkat. Nagyon szomorú benyomást keltett. „Arra gondoltam, T.-nek bizonyára kellemetlen lesz, ha így látom őt. Ezért aztán gyorsan félrenéztem.” Milliók néztek félre.

Akármilyenek is voltak az iskolai évek, soha nem olvastam annyit, mint akkor: a tiltott irodalomhoz hozzájutni nem volt nehéz. Rokonaim könyvszekrényeiben ott álltak Thomas és Heinrich Mann, Arnold és Stefan Zweig, Schnitzler, Werfel és Feuchtwanger elbeszélései és regényei. Sógoromnál megtaláltam Tucholsky és Kisch összes könyve mellett még a Weltbühne tíz évfolyamát is. Ezenkívül az ismerősöktől is kaptam olvasnivalót, akik (gyakran nagy sietséggel) kivándoroltak, de mivel kevés poggyászuk lehetett, legtöbbször nem vittek magukkal regényeket és versesköteteket, csak szótárakat. Amikor az egyik ismerősömnek, akinek nagyszerű könyvtára volt, végtelenül hálálkodtam, amiért oly nagyvonalúan megajándékozott, kioktatott: „Ezeket a könyveket nem ajándékozom magának. Kölcsön kapja őket – mint ezeket az éveket. Mert magát is el fogják űzni innen, és a könyveket másra kell majd hagynia.” Nem tévedett: amikor 1938 októbere végén deportáltak, egyetlen könyvet vihettem magammal, egy Balzac-regényt, amit éppen olvastam. Néhány nappal később az egész birodalomban egy hivatalosan elrendelt pogrom zajlott le, amelyet (megszépítve) Kristályéjszakának neveztek el. Ez volt a kezdete a zsidóüldözés egy újabb, páratlanul erőszakos stádiumának. Arról, amit az emigránsok írtak, a berlini évek alatt szinte semmit sem tudtunk. Csak két kivételre emlékszem. 1936 elején összegyűltünk egy zsidó barátunk grünewaldi lakásán: egyikünk Tucholsky búcsúlevelét olvasta fel, amelyet néhány nappal az öngyilkossága előtt írt, Arnold Zweighoz címezve. Töredékes változatban jelent meg a Schwarze Korpsban, öntelt címmel. Nagyon dühösek voltunk. Egy másik, ehhez hasonló est számomra feledhetetlen élmény marad. Ezennel olyan kéziratot olvastak fel, amelynek a gépelt másolata illegális úton jutott el hozzánk: szintén búcsúlevél volt, habár teljesen más jellegű; a bonni egyetem filozófia karának dékánjához címzett levelet, amelyben Thomas Mann nyilvánosan szembeszáll a Harmadik Birodalommal. Boldogak voltunk. Később, a háború éveiben, a barátokkal és rokonokkal való számtalan éjszakába nyúló beszélgetés során, amelyek minduntalan Németországról szóltak, ezt a levelet idéztem: Ezekben (a nemzeti szocialistákban) megvan az a hihetetlen merészség, hogy összetévesszék magukat Németországgal. Ám nincs messze az a pillanat, amikor a német nemzetnek az lesz a legégetőbb gondja, hogy a világ össze ne tévessze őt velük.”[8]

Az idézeteimmel és érveimmel azonban nem mentem sokra: beszélgetőtársaim fülében szavaimat a minden éjszaka hallható lövések cáfolták, melyeket a varsói gettó őrei adtak le. Azokat az időket, amikor Németországnak az volt a gondja, hogy a nemzetet össze ne tévesszék mindazokkal, akik tizenkét éven át a nemzet nevében beszéltek és cselekedtek, a barátaim és rokonaim már nem érték meg. Mind elgázosították őket.




Vakarcs Szilárd fordítása



Fotó: Angyalosi Beáta





[1] National-sozialistische deutsche Arbeitspartei = Nemzeti szocialista német munkáspárt

[2] A német birodalom Parlamentje

[3] HJ = Hitlerjugend, a náci párt ifjúsági szervezetének rövidítése

[4] Fordítás tőlem. VSz.

[5] SA, Staatsarmee = Néphadsereg

[6] NS (Nationalsozialismus) = nemzeti szocialista, náci

[7] Náci ifjúsági szervezeti vezető

[8] Oly hihetetlenül vakmerőek, hogy összetévesztik magukat Németországgal! Holott talán nincs messze az a pillanat, mikor a német nép számára semmi sem lesz fontosabb, mint hogy össze ne tévesszék [őt] velük. (A bonni egyetem Bölcsészkari dékánjának, 1937, jan. 1., ford.: Komlós Aladár. In: Thomas Mann levelek, 236. 389 – 96, itt: 393.




1 megjegyzés:

fruschka írta...

hú de jók ezek a fotók...