Szív Hanna Sára



ujjgy.

azt hiszem, mindenki vár valamit, eleinte legalábbis. valamit, vagy valakit, hogy legyen, vagy más legyen, vagy egyéb, bármi.

én is, azt hiszem, várok, mire is. talán, hogy elkezdődjek, az első fejezetre, ahonnan folytathatom, magamat, mindent, bármit.

régóta már ez van, és így, egyre kevésbé hiszek, dolgokban, tiszta kezdetekben, egészséges reggelekben, a legrosszabb, hogy azt hiszem, vagyis halványan sejtem, érzem: már többször elkezdődött, csak elfeledtem, honnan és hová, elfeledtem a szereplőket is – csak elvétve felrémlenek a sorok, és ilyenkor szorul a szív, hogy ami elmúlt, elveszett, hegymagas fájó közhelyek, a forgatókönyvben a betűk kopása állandó, naplót írni nem bírtam soha (bánom is, de nem megy most sem), az elfelejtett hovák és miértek, ami amúgy is az, ami folytonos, hogy elindulok és a lépcsőházban már nem tudom, hogy hova, hogy visszamegyek érte, aztán állok a konyhában zavartan, hogy elkezdem, de nincs hogyan befejezni – ha egyáltalán azt tudom még, hogy mit, mint amikor leírnám, de pár sor után már merev a kéz, írnék levelet is, de csak gyűlnek a piszkozatok, nincs eleje, se vége, se nekem, se magamnak – nincs feladó, se címzett.

nem tudom már, lehetne-e, hogy hol lenne az eleje, már túl régóta nincs, és félek, már megvolt, valószínű, mint mindig, hogy épp én mulasztottam el, kóvályogtam valahol, kimaradtam, most meg már lehet, hiába, minden, hogy próbálok kapaszkodni, görcsösen, erőltetem, hogy végigcsinálom, megyek, ha a gyökeret kivágod, a fát már hiába öntözöd, hogy elkezdek mást is, hogy de igen, be is fejezem, hogy kéne, hogy kell cél, ahhoz, hogy emeljem a lábam – de hazugság csak mind, az összes, és rémisztő az, hogy mindenki elhiszi, ahogy már én is sokszor, ám még ha sikerül is, magamat megerőszakolva nap mint nap, tenni és menni, ott mélyen, hátul a köldök felett és valahol a szív alatt, ott van a tudat, a csendes, aki vár, de már kételyek között, apró didergő király – kabátra vár csak, vagy már arra sem.
keretet kapni és irányt, azt akarna, de nincs használati utasítás, a hegymászáshoz sincsenek cheat kódok –
– telezsúfolom a napjaimat, teendőkbe öltözöm, talptól nyakig burkol a palást, csak a fejem jár máshol, kapom is, hogy nincs időm elég, egy ideig csak, aztán már azt sem, bástyát építesz elbújni, aztán fáj a magány, otthagyod, hogy aztán a párnádba sírj, így megy ez.
ha mégis jut idő, hát kicsit megőrülök, borul minden, és kapkodok, kapkodom a levegőt és keverem az időt, zavarog a tudat
jobb híján zsírt eszek és majonézt, aztán ki is hányom, jobb lesz így, járom a köröket a szobában, a tereket a városban, hidakat a dunán – és csak próbálok tenni, próbálok lenni.

már nem várok konkrét kezdeteket, mint régen, de csak ez változott talán, kislány vagyok még mindig, vártam sokat kezdeteket,  hogy elüt a villamos, hogy belém szeret az utcán, hogy el kell menni, hogy meghal, hogy meghalok, hogy rájövök, hogy történik, csak hátha mégis, valami még.
(most meg itt van megint, zavarog a tudat, itt van egy nap és még egy másik, hogy képtelenség bármit tenni, hogy tejfölt eszek zabpehellyel, szorul a gyomor)

– rég voltam szeretve, és rémálmaim vannak, de nem olyanok, mint szokott, olyan tiszta borzalom, hanem homályos foszlott szélű képek váltják lomhán egymást, sorakoznak végtelen, egészen addig, amíg szakad a folyam, és nem értem, miért riadok fel remegve, rég voltam szeretve, azt érzem, de hazugság ez is, csak taszítom el, ami jön, ideákat építek, képeket akasztok a falra füstből, hátrafelé botladozva futok, így legalább nem látom azt, hogy nem is tudom, hová, rég volt, amikor utoljára józanul szorítottam s szorították kicsi sápadt testem, a reggelektől pedig már megszokottan menekülök, nem merek már a tudatommal osztozni, dolgokon, nem tudom, hol kezdődök és hol lehet a vége, elveszetten lengek térben és időben, miközben mellettem a világ körbe-körbe jár, vasút ez, ahol a kalauz már rég meghalt.

több mint húsz év ujjgyakorlata már a naplómban, amit soha nem bírtam vezetni, és amiből egy fejezet sem lett, vagy isten adná, ha adta volna, ha állt volna össze bármi, ami kerek, a hármas egység hírből sem járt felém, nemhogy vers vagy akár egy megkezdett regény, egy árva fejezet, annyi se, semmi, amit tovább olvasnék az első bekezdésnél, vagy belepillantva megvásárolnám az aluljáróban a hírlapárusnál reggel, amikor a lámpafénytől hunyorgó szemmel cigit veszek és ösztönösen belepillantok a lapokba, mialatt sorban állva várom, hogy eljussak, ha nem is a napsütötte sávig, de legalább a kasszáig
– ujjgyakorlat vagyok, pár keszekusza mondat, hiába a grammatika, nem tudom, hová tegyek pontot és hol túl sok már a vessző, a tagolatlanságomat meg már nem egyszer bírálták művelt tanár urak s asszonyok,
se formám, se központom.

önsajnáltatás ez, az, a javából, ázok a saját mocskos levemben, haragszom anyámra, de még jobban a nővéremre, haragszom mindenkire, hogy senki nem ért semmit, de hisz falat építettél, mondom magamnak –
– építettem egy falat nehéz szürke füstből, zászlós bástyákkal, szilárdra és biztonságosra, hogy elrejtsem, amit kell, s végül bennragadtunk, az ablakon kinézve csak intek ahelyett, hogy kiabálnék, üvölteni vágyom, nem akarok terheket okozni, de akkor miért haragszom, nem tudom, visszafele nem tudom, hogy kell, hátrafele csak botladozom – önző vagyok, önző
sajnáltatás ez, amit utálok, mégis szinte ömlik, nem látok a ködömön túl, felmenni a lépcsőn, a létrán kiérni a homály fölé, azt kéne – mondom, mondom magamnak – csak végre eljutni a fránya napsütötte sávig, hiszen ez már kettőezertizenkettő, lemosni az arcomról a homályt – folyvást közhelyeket ismételgetek, aztán jobbat nem tudván nevetek magamon
már gondoltam rá, hívő leszek, hogy lenne kihez beszéljek, írjak levelet, régen azt gondoltam a nyugati aluljárójában a bibliáról beszélgetvén, hogy apakomplexus, de néha úgy érzem, kicsit már értem a miértet, apukámat szeretem nagyon, más kell ez hogy legyen, ezen már nem is röhögök, inkább elszívok egy cigit, az erkélyen, körülölel a novemberi köd, egy a biztos dolgok közül, amire az életemet tenném, ami marad mindig és kicsit érezteti, hogy van, ami még az, ami. mantrázok valamit magamban, sorokat, amik eszembe jutnak, miközben észrevétlenül a meztelen lábfejemre hamuzok, ami eszembe juttatja, hogy fel kéne húznom egy zoknit, de legalább papucsba bújni.

(
valamit mégis kéne tennem / valamit a gyötrelem ellen / egy istent kellene csinálnom / ki üljön fent és látva lásson // a vágy már nem elég / nekem betonból kell az ég)



Róka

Egy idő óta megint álmodom, azelőtt mindig, minden egyes éjjel, ha csak foszlott képek is, de a teljes sötét és az azt kísérő csönd ritka vendégem volt éjjelente. De más most, az egész, a régen megszokott kesze-kusza káosz, homályos képek, hangok, fel-felvillanó, a mélyből feltörő és újra semmissé váló emlékek, emlékképek és zavaros történetek, vagy csak a realitás groteszk letükröződése átadta a teret valami másnak – a szokott rémálmok sincsenek már, mondom, valami más van, valami más van, ismétlődik, mintha pótolni akarná eddigi hiányát, ismétlődik, (majdnem) minden éjjel, részletekben, alakul folyamatosan, összeáll (alakult folyamatosan, összeállt).
Majdnem minden éjjel ugyanott járok, majdnem ugyanaz a forgatókönyv. Az első alkalmak, látogatásaim ezen az értelmezhetetlen, azaz nem is igazán értelmezhetetlen, hanem nem értelmezendő vidéken, ami valós, de a valószerűsége mégis nulla, az első alkalmak, első útjaim az akkor még ismeretlen domboldalon töredékek voltak, eleinte csak töredékek, részletekben alakult, folyamatosan,  eleinte szétesett képek, érzések, de inkább érzetek, érzékelt képek, fehérség, tudatok az érzetek mellett, az érzetek helyett, a nedves tudata, a hideg tudata – de az érzet nélkül (mint amikor tudod, de nem hiszed, látod, de nem lehet felfogni mégsem – a vágást követő pillanat még a fájdalom előtt), suhanó alak, üres, éjszaka, de nem sötét, és mégis mintha.
Napról napra kitisztult, ahogy újra és újra visszatértem, visszatértünk, a  havas táj, a domboldal, nagy puha hó, fehér, fehér, tudom, hogy hideg,  de mégsem fázom, néhány visszatérés, és már tudom azt is, hogy én mi vagyok, ki: én vagyok, egy nagy pulóver van rajtam, ami nem az enyém, abban biztos vagyok, tudom, hidegnek tűnő tél, téli éjszaka, éjszaka, de nem sötét, én, és mégis olyan furcsa, időtlen. [Ismerősnek tűnt, már mikor összeállni kezdett, a hely, mert tájnak talán nem nevezhetem, színhely, azt gondoltam azért, mert mégis csak az én álmom, akármilyen hely is, belőlem van (sokat lehetne biztos boncolgatni, ha értenék az ilyenekhez, az álmokhoz, ha foglalkoztam volna vele, hogy mi honnan miért, gondoltam is rá, de nem mertem bolygatni, bolygatni az álmaimat, nem akartam jelentést keresni, talán féltem, hogy tényleg találok, Freudról megtanultam persze, amit kértek, de kicsi ember vagyok ezekhez a dolgokhoz, a felfoghatatlanságba megőrülök, ez is ilyen nekem, az álmok oldala, felfoghatatlan), de idővel rájöttem, hogy onnan az érzés, a tudom-hogy-nem-de-mégis mintha, ilyesminek képzeltem mindig Sinistra körzetét, nem feltétlenül a látvány, színhely – bár az is (igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára), az elszigeteltség, valós valótlanság, ahol igen, de mégsem (bár az álmok talán mindig ilyenek), a körzetet, ahol bármi megtörténhet, de mégsem, szinte látom már a hóban, ha visszagondolok bebe tescovina vérére is, de mégis más, teljesen, ez a sajátom, saját körzetem.]
Igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára, mégis tudom, hogy nincs senki más, csak Ő meg én, nem is félek, fel sem merül bennem a félelem gondolata, sem a tudata vagy érzete. Ő, a rókalény, minden éjjel ott van, néha már előttem, ott van már, mikor én megérkezek a helyünkre (nem is érkezem valójában, érkezni valahonnan valahova lehet, én egyszerre csak ott vagyok, nem is hirtelen, csak mintha tudatomra ébrednék, és természetes, hogy ott vagyok), van, hogy utánam, többnyire balról érkezik, néha szemből, vagy már, ha én érkezem őutána, ül a hóban és néz, engem, nem rám néz, néz. Hatalmas, dús fehér és vörös bundáján hópelyhek, testét, méretét tekintve még farkasnak is kivételesen nagy, túl megtermett lenne (miután sokadszorra tértem vissza hozzá, utánanéztem, úgyhogy már tudom, hogy nagyobb még annál is, mint a nagybritanniában valaha megölt legnagyobb). Ül velem szemben (néha, ritkán előfordul, hogy az oldalán fekszik, hever a hóban), én kuporgok, néha törökülésben, néha máshogy, egymással szemben, és néz engem, én meg visszanézek rá, vice versa.
Nézzük egymást, éjszakákon át, hajnal még sosem volt, ő jobban, mintha ő nézne engem és én tényleg csak vissza rá, a mély szürke szemeibe (valahogy egyszerre mindkettőbe, álomszerű, a valós farkasszemekben mindig zavart, hogy választani kell a kettőből), és várok. Tudom, hogy várok, de azt nem, hogy mire, nem türelmetlen, nem sietős, természetes. Úgy rémlik vissza, hogy olyan, mintha arra várnék, hogy megszólaljon. Azt hiszem, akkor és ott többet tudok, sokat tudok, de ébredés után már késő, nem tudok visszanyúlni olyan mélyre, megragadni, elkapni és felszínre húzni az ottani  érzések tömegének kicsiny részét sem, gondolataim fonalát megragadni, csak halvány víznyomatuk jut át az evilági ébredés szitáján keresztül a nappali valóságomba.
Ülünk éjszakákon át, néha végtelen hosszan, néha csak gyorsan futó álom emlékeként dereng vissza a reggeli fényben, valami fog történni, várom, hogy szóljon, vagy hogy egyszer felkeljen a nap (sosem volt még hajnal), vagy a hó essen (mindig van és mindig sértetlen, de hullás, az soha), de leginkább, hogy szólaljon, szólaljon meg a Rókám, sokszor olyan, mintha már éppen, mint amikor már nem indulsz el gyalog, mert mindjárt jön már a villamos, de mégis még mindig tart a csend, még mindig a megállóban állsz és átkozódsz, de nem és nem, marad nekünk még az éjszaka, a havas táj, a tekintet, ahogy tekintetbe kapaszkodik, a várakozás és a kicsit borzongató és furcsa, de leginkább szavakkal le nem írható érzés, ahogy néz és én visszanézek, hogy megkérdőjelezhetetlen, hogy mélyen, végletesen biztos vagyok benne: mindent tud.
( – és egyre gyakrabban kísért az érzés, pár napja nem hagy nyugodni, hogy talán nekem kéne megszólalnom.)


Kép: Bartis Noémi göndör rajzok c. sorozatából



Vitus Ákos




Ami a vizek felett lebeg

A kút, ahol az úr megvakult – volt a könyvnek a neve, kifestőskönyvek remeke volt, az író mesélt, az olvasó a mesét kifestette. Mára, sajnos, egy példánya sem létezik már, a pápák mindet elégették, mondhatnád, senkiföldje az egész világ. Az életnek nincs vége, a fejemen a haj nő tovább, mondhatnád, való igaz, nem mindenki kopaszodik meg, mielőtt elrohadna. Merni a művészet. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt” – a rendetlenségben a szépség, így színezett mindenki az ősidőktől majdnem máig. Ma? Ma élettelen kérgek sokasága várja, hogy a méhből egyenest beléjük pottyanj. Ó, nézd, a sötétben hogy veri a fejét az oroszlán a tetemekből épült falba, nem tapogatózik, csak a nekrofilek tapogatják előszeretettel az oszlás nedvedző gyönyöreit, nemde? Kérdezd inkább a következőt: miből van a mondat? A mondat vulgárvarázslatból készül. Miből van ez a történet? Madarakból, mondom, kivételesen a madarak könyvéből másoltam be mindenik kis részét, ahol a szarka a temetőben csőrével zúzza be a galambnak a koponyáját, ahol a fészekben az éhesen vijjogó csibék hiába várják ma haza anyjuk, ahol az ének az íratlan törvény. Mi történik ebben a történetben? Ugyanaz, mint mindegyikben, a nap a földön árnyékot vet, a hős akkor piszkálja ki orrát, amikor nem látszik, a mesélő mindenkit átver. Értem. Érthetetlen dolgok hangzanak el manapság az utcán, a közértben, a kocsmapultok fölött, a föld négy sarkából hozzák a szelek az aggasztó híreket a szeretet új korszakának feltartóztathatatlan érkeztéről, a madarak riadtan röppennek fel, amikor átseprik ezek a szelek a várost. Hallottad már a csuklyás gémek gyászdalát a kék erdőben, haver? Nem, a feleségem nem engedi, hogy kimenjek és meghallgassam. A feleséged kövér, büdös, és ocsmányságokat terjeszt rólad a hátad mögött, haver. Tudom, de én úgy szeretem, hogy egyszülött fiamat adtam neki vacsorára tegnap. Tegnap, holnap, tegnap, holnap, mikor lesz már vége ennek a komédiának, egyszer s mindenkorra, a sírra vágyok, hát nem fogod fel?, a sírra vágyok, s el is indulok most rögtön, hogy megássam magamnak. Azzal a feldúlt tudós a sűrű pusztának nekivágott, minden vagyonát otthagyva, hogy a szegények majd egymást megölhessék érte, nekünk viszont ennél fontosabb dolgunk van. Mert kérdem én, létezik-e tüdő, mely ne kérdezne semmit, s ha igen, hogy sajátíthatjuk el a gondolatolvasás fennkölt művészetét mi is? Nem tudom. De van egy érzék, mely kétségtelenül az emberiség legféltettebb kincse. Legyetek rá büszkék, ha bírtok.
Az úr tizenkét éve a csatornában lakik. Egereket eszik, és ami kisállatot lehúznak a gazdagok a vécén. Így járja a labirintust, nap mint nap, míg egyszer kihalász egy döglött aranyhalat, az markában megrándul, majd így szól: Az agyadat akarom, ember! Azzal szájába beugrik, s a garatján át kisagyáig rágja mohón útját, megesz minden idegsejtet, s a gyulladástól felgyűlt gennyben elégedetten ússza újdonsült otthonát körbe. Az úr minderről persze nem tud. Ő azt hiszi, a pajzán kis aranyhal felsértette ugyan torkát, csúnyán, majd akut ételmérgezésen keresztül lázas fejfájást okozott neki. Az egzotikus falatoknak ez a rizikója, az élet nem egy habostorta, jó rég megtanulta. Az élet a szennygőzben lebeg. Fent tudni maradni vele, úszni vele, le a mélybe, a fenékig ússzál le velem, súgja füledbe a vizeknek kék hölgye, merülj velem, és én felfedem neked a titkot. Szépsége a pápák szörnyű lázálmait fűti. S mi vagy te? Te lusta mamut, te szentséges merülő, feledékeny pondró, sirályok vagy polipoknak étke, nem lennél inkább egy vírus? Gyere el az új templomba, ne fintorogj, nincs egy hang, aki ott prédikálna, nincs egy tiltás, amit észrevennél, nincs ördög, nincs ítélet, csak hallhatatlan fehér zaj van, s láthatatlan halak. Pucér ember, ne piszkáld az orrod! Hányszor figyelmeztessem még? Hétszer? Hetvenhétszer? Hétszer hetvenhétszer? Hogy jutunk így el a végig? Nézd, hogy vonaglik a tengerparton, azt hiszi, az égbolt tégla, s lábait a földalatti vizek húgysavoldatai mossák. Pucér ember, ne átkozódj, hogy lesz hős belőled? Nem lesz? „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” Így mennek a buborékok felfele, mind felfele, míg ki nem pukkadnak a mérhetetlen boldogságnak színén – hangzik el az ősök ígérete, én meg annyiszor átrendeztem a polcot, hogy nem tudom már, melyik könyvben van ez. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” „Kérsz még mannát? Köszönöm, nem. Megbontom a sziklát.”

Az úr a pennát megragadja. Hatszázhatvanhat szót ír le, mielőtt rájönne, hogy nem tud. Most gyere hát, haver, szedjél ki a bajból, megígérem, nem leszek többé őszinte hozzád. Legyél, ami akarsz, a félelem korszaka lejárt, nálunk a válasz, világít a lábunk köze, gyere, fogózkodjál bele. Azt hittem, egy kompjúter vagy. A kompjútereknek nincsen lábuk. Az vagyok, ami vagyok, de leginkább egy madár. Nem értem. Én ember vagyok? Ember vagy, csak a fejed egy hal. Az én fejem egy piramis lesz. És a történet? A történetet elmondom most. Volt egy lány, egy gyönyörű lány, aki a szépségéről mit sem tudott, és úgy járta az erdőt, némán, egyedül, fejét örökké a föld felé lehajtva. Volt egy fiú, aki rút volt ugyan, de a szeretete akkora volt, hogy elhajtották miatta a szülei a háztól. Történt egyszer, hogy amikor a lány az ösvényt épp elhagyta, mert a fák tövéből finom gombát kívánt szedni, a fiú is arra kóborolt. Meglátta őt, és szeretete még nagyobbra megnőtt. Kívánta a lányt, kívánta a csendet, amibe a lány öltözött, hogy énekével levetkőztethesse, kívánta a rejtett gyengédséget, amit a lány a mellei közt őrzött, hogy erejét mámorba mártsa. Szerette őt, időtlenségbe fogadta egyből. Megrohanta a bokrok közül, a rongyokat letépte róla, nem hallotta visítását, zokogását, a szeretetét beledöfte, a vér lecsorgott rajta. Úgy visított viszont a lány, hogy falujának népe meghallotta, és felkerekedve, az erdőbe mind kirohantak. Meglátták, ahogy ők ketten a vérben tartják nászuk, és düh lobbant a szemük mögé, és meglendült a fejsze. A tetemet magukkal vitték, a legmélyebbik kútba dobták, kettéhasított koponyájáról elhullott a haja, a szarvain, ha éjjel besüt, megcsillan a holdfény ma is. Hiszem majd, ha látom, haver. A haj nem hullik el oly könnyen! És a toll, ami a kezedben van? A toll elszalad. A papír marad. Mindegyik képernyő kiég. Minden adat egy feladat. Segíthetek neked: választhatsz az atomlátás és a gondolatolvasás mennyei művészetei közül. Egyik sem kell. A történetet akarom, csak. Tied hát a párbeszéd aranyló ajándéka, és a folytatásnak még egy fejezete. S ha mégiscsak a vége kéne? Itt van egy mondat, ami hazugság és igazság, gyönyör és rettenet egyben: „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.”
Az úr a versnek mélyére túr. A horror. A horror. A horror úszik, mászik, repül. Nézz szét, tollak mindenhol körötted, mészárlásnak nyomai, könyvégetés hamvai, boszorkányégetés bűze. A lány történet nélkül folytatódik, kéreg lesz a bőre. Mondd inkább így: abortált magzatok serege támadott rám, míg az álom meleg vizében úsztam az éjjel. A méh gyümölcsei rohadtan esnek a földre. Elfelejtettem, mi is a mondat? A vérnász képe minden tanújának az emlékei mögé égett. Hány darabból volt az író? Kettő? Három? Megehetem őket? Nagyon éhes vagyok. Hókusz-pókusz, csoki-kókusz, nézd, ott megy a csúnya ember, halálzsákjában cinegék vergődnek. Nem látnak, nem hallanak, nem ízlelnek, nem éreznek tapintást vagy szagot. Mégsem döglöttek meg. Még nem döglöttek meg. Pecsenyeillatot érzek. Nagyon éhes vagyok. Miféle szél ez? Semmi különös, a föld peremén járunk. Hátul a romok, elől a végtelen, csillagszórós, ismeretlen dolog. Menjünk akkor vissza. Nem mehetünk innen vissza. Ránézek, és látom, hogy a nyála csepeg, kis selyemszálak lógnak le a szája szélén, és tudom, hogy felfalna mindent. A fehér galamb koponyáját. A homokot a víz partjáról. A könyvnek a bőrborítóját. A sír alján a sötét sarat. Az inat, mi a holdat tartja. Az embriót a tojás mélyén. A szűz anyának csecsbimbóját. A szívet, mi a föld alatt ég. Az égből zuhant ajándékot. A gerincen tekergő kígyót. A testből kitaszított sejtet. A testből kiszakított testet. A kígyóval kéjelgő asszonyt. Az elpazarolt magot, s azt, ami megfogantatott. A napnak finom héját. Az ősállatok emlékeit. Saját cserzett ajkát.
                                                                                                              
 
Grafika: Varga Zsófia