Horváth Előd Benjámin


Decemberi kannibálok

Leélek itt, foggal-körömmel
és fogkrémmel, leélek én
még pár hetet, míg balra tér el,
felest lehúz és rám dudál a szél,

de semmi pánik, porlik minden székely,
zsebében hord hazát, a falba rúg,
köp egyet, lássák, hogy itt ő is ember,
köp kettőt is, ha kell, amúgy.

Már nem tudom, hányas apokalipszis,
ami következik a hídon túl,
lovasok jönnek, egyik sem normális,
felforr a víz és minden belefúl,

a pallaszokon átrobog a metró,
ideje keresni egy új lakást,
a hulló hóban hulla, néhány holló,
hogy hasznosíthasd, flakonba pisálsz.

Egy lyukban élek ott, az első dombon,
emlékek közt a vendégek kezén,
már jó ideje ismer minden rongyom,
el is neveztem őket: Bosch, Homér...

mint Ádám, ülök itt az első trónon,
ha nincs idő, hát nincsen vélemény.
Saját nevem, ha tudnám, meg a dolgom,
talán kibírnék még egy teremtést.

Dobozban tartom arcaim.
Még reggelente nézem, melyik hogy van
s ha erre jár egy ártatlan Kain,
én bedarálom csontig azon nyomban.











Újévi fohász

csak arra kértem Istent
hogy majd a dolgok végén
lehessen ott mindenki
nem kérdem a miértjét

ha van miért örülni
egy Kusturica-filmben
Ákos zakóban, ingben
belerúg egy üvegbe

a kisszobában elszáll
pár farkas és pár medve
és Imikével zengjük
az Undistructable-t már

a nők táncolnak páran
és némelyikük pletykál
majd Bici megvigasztal
ha elkapott a másnap

Cöc széttöri az asztalt
vagy csak lazán beszélget
és Zsolti éppen basztat
valakit a konyhában

a fürdőben rámnyitnak
mikor leszopnak éppen
imádkozom hogy végre
megálljon már a farkam

a szesz már bennem sűrű
és vállat vonok végül
ilyenek vagyunk látod
egytől egyig hiányos

szerelmes tarthatatlan
szédelgő körbeszédül
erőszakos kegyelmes
szerethető leginkább

ha néha meg is kergül
egyik másik közülünk
fogadj be láss vendégül
nem kell hogy tőlünk féljél

mert meg is jön az éjfél
a pillanatra ráül
kicsit mindenki tudja
hogy épp nincs semmi gondja

eljöttünk még egy évig
a sebességet váltva
és holnap folytatódik
és két órával később

majd Öcsike is felhív
de mit lehetne tenni
csak tudni minden percet
amiben ott vagyunk még

elesni folytatódni
ezt-azt kitűzni célnak
hogy majd a dolgok végén
egy bájos égi heccként

lehessen ott mindenki
egy Kusturica-filmben
így teljenek az esték
örökre ennyit kérnék











Felnőtt férfi

És minden ami eddig volt
egyensúlyozik a derengés felé,
teli az út széle füstölgő kamionnal,
a fűben elszórt ablakszemek.
Milyenek is voltak ezek a hegyek,
milyen a felkelő nap városa,
ahol egymással baszik
Nyugat és Kelet.

Az elhagyott iskola,
ahogy az utca lett a lecke,
megtelik az ember feje
és lekopik róla a ruha,
már nem felejted el soha,
bár el is kellett menned,
le is kellett zuhannod,
egy kicsit így is érned,
a bőrre mindig újabb
képeket festened,
hogy folyton megtaláljad
és folyton elveszítsed,
nőket, férfiakat,
családi ismerősöket
s a félnótás eszedet.

Nem igazodsz el régi dolgaidban
s a buszon se nagyon tudsz aludni,
de nem voltál sosem kevésbé tarthatatlan
és azóta sem lettél felnőtt férfi.

Így mész hajnalban Kolozsvár felé,
nyomodban fáradt szellemek,
előtted némafilmes ablakok,
vendég vagy, így fogadsz
vendégeket magad is,
eget, füstölgő kamiont,
befejezetlen áhítatot,
az összes elszórt ígéreted,
egyensúlyozol a derengés felé,
hogy megőrizd nyugalmad
és maradj nyughatatlan
ahogy magad felszámolod,
megbaszol Keletet, Nyugatot,
így adsz hálát
és így kérsz bocsánatot.











Kép: Kerekes Gábor