Serestély Zalán



Talán kissé homorítottak is

A talaj Szkufundroszban köztudottan süppedékes volt. Nem kimérten vagy egzotikusan, mint Pizzában, és nem is úgy, ahogy az épp kiöntött házi csoki bőröző, kráteres felszíne, vagy a frissen felcsiszolt lápoké. Elemibben, céltalanabbul, híján bármiféle esztétikai minőségnek: hatalmas, kérges hámú fagocita módjára.
Az építkezések – ennek ellenére, vagy éppen megfelelően – szilárd topográfiák viszonyaihoz igazodtak. A város lakói mintha ezáltal próbálták volna kiküszöbölni a végérvényes enyészet időtlen közelségét. Úgy tettek, mintha... s talán ez tartotta őket, utcáikat, lakásaikat, meszelt autóabroncsokba ültetett fokhagymáikat a felszínen.
K. nem volt otthon, amikor a város süppedésnek indult. Előbb csak egy láncra vert kutya utolsó vonításait nyelte el a homok, akár egy hatalmas hangtompító – kurta hörgéssel, selymes habzással a végén. Sonkás szendvicsének utolsó darabját még lenyelte, mielőtt e halvány állati nyögések étvágyába rondíthattak volna, s egy pillanatra olyan parttalannak érezhette a raktárhelyiség törött ablakán mozdulatlanul, már-már elhaltan csüggő napfényt, mint Orpheusz azt a bizonyos lépést, mely fölött a nyak még semlegesen, de bármilyen mozdulat kibontására készen tartotta a tér számára immár mindörökre elveszett látást.
Tömbháza egyenletesen, az exhumálások és újratemetések embertelen pontosságával tartott a nemlét origójába – koncentrikusan és lavinaszerűen magával ragadva Szkufundroszt, életterét, lakóit,  viszonyaikat egymáshoz és a tájhoz.
Amikor jelét vették, hogy elkezdődött, a legcsekélyebb megrökönyödés nélkül nyugtázták az ügyet. Talán kissé még homorítottak is, miközben karjaikat mindnyájan a magasba lendítették, akkurátusan ügyelve arra, hogy a tíz ujjbegy pontosan összeforrjon egy-egy háromszög csúcsaként.
A két, tengeri homokkal telitömött hatliteres flakon sem jutott eszébe, melyeket azért cipelt fel még a múlt augusztusban a teraszra, hogy ha netán süllyedésnek indulna lépcsőháza, legyen mit ballasztként kivessen a méregzöld gyomokkal gyéren beszőtt blokkudvarra.
Egy cigiző szomszéd a katasztrófa előtti pillanatban a konyhaablakból még látni vélte, amint K. teraszára lassan, súlytalanul leereszkedik egy lepke. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonított neki, nem is tulajdoníthatott, ugyanis nem láthatott a terasz höbörcsös, öntött beton mellvédje mögé. A kávéscsészét a mosogatóba tette, talpával hangtalanul szétzúzott néhány kifőtt és átázott kávészemcsét, s bár e látvány szemének mindig is kedves volt, most nem fordult utána, valószínűleg homorított, karjait feszesen a mennyezetnek emelte, gondosan ügyelve arra, hogy tíz ujjbegye egy háromszög csúcsaként pontosan összeforrjon.
A katasztrófa oka mindörökre feltáratlan marad, tanúkat ugyanis nem hagyott hátra, felkutatására – vallják – ilyetén nem maradt érv.
Mondják azonban, hogy forró augusztusi délutánokon Szkufundrosz helyén, a meddő, sugárzó homokban – mintha szemcséi megörökítették volna bizonyos pillanatait a talajt az univerzum egy röpke pillanatáig szilárdan tartó erőnek – még évekig hallani lehetett valamiféle eltorzult zsolozsmát. Egyesek emlékezni vélnek a szövegére is, mely – miután az időben morzsolódásnak, de legalábbis halkulásnak indult, majd számos emberi emlékezeten és nyelven át megérkezett a jelen pillanatig – kétségkívül roncsolt állapotában áll most előttünk: „lettünk porból, s leszünk azzá \ e kettő között légy vigasszá \ tedd súlytalanná napjaink \ csitítsd el szelét, ha angyalok szárnya ring \ oltalmazd rebbenéstelen  napjaink \ s ha elrendel a por, kelj fölibénk megint”.


















 Fotó: Szabó Réka