Tillmann J. A.

Bevezetés a csendességbe


Szövegelésben nem szenvedünk hiányt. Nemcsak a hivatásos hasbeszélőknek köszönhetően lepi be a köztereket szinte egybefüggő nyelvi lepedék. Manapság minden valamirevaló szintetikus szemétszaporító is kifejti valamilyen közegben a „filozófiáját”. Ha senki sem kíváncsi rá, akkor is, hiszen csak a hirdetésfelületet vagy a műsoridőt kell megfizetnie, s máris tetszőlegesen terrorizálhatja a közfigyelmet.

A haszonhajtás deregulált hormonháztartásán túl más tényezők is szaporítják a szövegszólamokat. Az újabb médiumok nemcsak kommunikációs lehetőségekkel, hanem különféle – pl. műsorkitöltési – kényszerekkel is járnak. A sokszorosított semmitmondás szövegtömegein túlmenően a kényszeres beszélés, az állandó beszédkényszer mintáit hirdetik. Ezért is meggondolandó az, amit Gilles Deleuze francia filozófus mondott: A probléma nem az, hogy szóra bírjuk az embereket, hanem hogy az egyedüllét és a hallgatás olyan üres közbenső tereihez segítsük őket, ahonnan végre mondanivalójuk támadhat. Az elnyomás erői nem a beszédben akadályozzák az embereket, ellenkezőleg: beszédre kényszerítenek. Valóságos jótétemény az, ha valakinek nincs mondanivalója; joga van, hogy ne legyen mondandója, mert csak így alakulhat ki valami egyedülálló vagy ritkán hallható, ami valamennyire méltó arra, hogy kimondódjék.


A hallgatás termékeny közbenső tereinek tágításában alighanem a távol-keleti tea-úton mentek el a legmesszebbre. A japán teaszertartás nem pusztán valamivel ritualizáltabb válfaja az ötórai teának, hanem a beszéd és hallgatás helyének és arányainak belátására is szolgál. A csa-do, a tea-út tanítása – mint az Kakuzo Okakura és Horst Hammitzsch könyveiből megtudható – az együttlét természetének mélyére mutat. Már az odajutás, a különálló kerti pavilonba vezető út is bevezetés a csendességbe. Az öntöttvas teakannát és tápláló tüzét körülülő társaság nem csevegésre gyűlik össze. A közben elhangzó rövid, konvencionális párbeszédek ellenére az együttlét túlnyomórészt csendes. Ez a csendesség teremti meg a lét közös észlelésének lehetőségét és emeli – nem utolsó sorban hallgatag intenzitásánál fogva – kultikus eseménnyé a tűz és a teavíz körülülését.

A közös elcsendesülés jótékony hatása Nyugaton sem ismeretlen. A hallgatást fogadó keresztény szerzetesközösségek éppúgy e kimeríthetlen forrás körül gyűlnek össze, ahogy a szombat megszentelői is – a szavak bőségétől tartózkodva – belőle merítenek. A szakrális elcsendesülés helyzetein kívül a hallgatólagos együttlétre korábban hétköznapi alkalmak is nyíltak. Egészen a közelmúltig mindenütt adódott lehetőség olyan találkozásokra, mint amilyenről Heidegger számol be Alkotó tájék című írásában: Ha esténként, a munka szünetelése idején a tűzhelypadkán vagy a sarokpadon ülök a földművesekkel, akkor többnyire egyáltalán nem beszélünk. Hallgatva eregetjük pipáink füstjét.

Meglehet, az ilyen találkozások kivesztek a hétköznapokból és már csak távoli tájakon, vagy a különféle szubkultúrák szigetvilágában élnek tovább. Mit sem változott azonban forrásuk jelentősége. Ennek belátását talán senki sem fogalmazta meg olyan hőfokon, mint Szabó Lajos költői filozófiájának következő töredékében: A személy, a szubjektum élő, tápláló háttere a csend, mint ahogyan a szó reális háttere is. Ez adja a szubjektum megjelenésének ünnepi hátterét... színpad. – Ez mutatja azt az organikus hátteret, amely ha nincs meg, a megjelenésnek nincs meg a hatása... a színpadra lépés hatása. A komponálás, játékos hangszerelés az, ami a zenében a csendet teremti... a szünet végtelenül gazdag kvalitását.

(Egyébként Szabó nem a hallgatást hirdette – ez szemináriumi előadásainak, valamint a kalligráfiáiból rendezett kiállítás katalógusának szövegeiből egyértelműen kiviláglik. A „gyógyító beszélgetés” mestere volt, aki – miután már alig maradt kihez szólnia – rajzos jelekkel kísérelte meg a beszélgetés folytatását.)










[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából,
valamint Bartis Noémi
Ellenszer – Boróka rajza c. albumából
]