Évike



GYEREKEK!



A szegényember és három fia



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember, ennek pedig három fia. Egyik nap ekképpen szólt a szegényember a fiaihoz:

– Én már öreg vagyok, és így nem tudok dolgozni, ideje, hogy mesterséget keressetek magatoknak! Menjetek el szerencsét próbálni!

Ezt egyik fiú sem vállalta.

Ám végül így szólt a legkisebbik legény:

– Ha senki nem akar elsőnek elmenni, akkor édesapánk mondja meg, hogy melyikünk menjen elsőnek!

Az öregember így szólt:

– Először menjen el a legkisebbik, majd legutoljára a legnagyobb.

Mindhárom fiú meg volt elégedve a válasszal.

Így hát a legkisebb a vállára vette a tarisznyáját, és útnak indult. Ment-mendegélt, hetedhét országon is túl, de sehol nem kapott megfelelő munkát. Mivel nem akart üres kézzel hazatérni, végül beállt halásznak. Nem igazán szerette ezt a munkát, de hiába, nem térhetett haza üres kézzel. Elhatározta, hogy amelyik nap több halat fog az előző napokénál, akkor megy haza. Úgy is tett.

Egyik nap, nagy sokára, négy tarisznya halat fogott. Becsomagolta, és elindult hazafelé.

Mikor otthon betért a kisutcába, ahol a házuk állt, megpillantotta az üres udvart. Az ajtóhoz érve ledobta csomagjait, és beszaladt a házba, amely tele volt pókhálóval. A fiú szaladt egyik szobától a másikig, de nem talált senkit se. Kitisztította hát a házat, és ott maradt, töprengve-várakozva, talán élete végéig...




A mókus és a harkály



Egy nap a mókus elhatározta, hogy nekiáll mogyorót gyűjteni télire. Neki is látott. Szedte-szedte a mogyorót, és egyszercsak azt veszi észre, hogy még mindig olyan kevés van, mint amennyit először szedett. De azt a keveset is hazavitte.

Reggel, amikor felkelt, látja, hogy telidestele van tömve az odú mogyoróval. Kimegy, hogy szétnézzen. Hát ahogy kilép, kit lát maga előtt? A harkályt!

A mókus megkérdezte tőle, nem tudja-e, hogy ki szedett olyan sok mogyorót az odújába. A harkály nagyhangon azt felelte:

– Én!

– Te?! – kérdezte a mókus.

– Én – válaszolta a harkály –, mégpedig azért, mert tegnap kilyuggattam majdnem az összes mogyoródat.

– Hogyha te szedted, akkor gyere, legyünk barátok! – mondta a mókus.

A harkály beleegyezett, és örökké tartó, egyre erősödő barátság szövődött köztük, mivel a harkály újra meg újra kilyukasztotta a mókus összes mogyoróját...




A nyuszi és a sündisznó



Egy szép, napsütéses nyári napon a nyuszi a patakparton ült és halászott. Ám hirtelen mocorgást hall a sűrű fű közül. Feláll, hogy megnézze, ki az, de nem lát senkit. A nyuszi visszatér hát halászni.

Amint így halászik, ismét hallja a mocorgást. Ismét feláll, és ismét körülnéz, aztán bemegy a sűrű fű közé, hátha felfedezi a zaj okát.

Egyszerre csak megbotlik és elesik.

– Jaj, ne haragudj, hogyha megszúrtalak! – hallja a süni hangját.

– Ne-ne-ne-nem haragszom – feleli a nyuszi.

– De hát miért dadogsz? – kérdi a szúrós kis süni.

– A-a-a-azért, mert azt hittem, hogy a va-va-vadász...

– De hát tőle mért félsz?

– A-a-a-azért, mert me-me-me-meglő.

Ahogy ezt kiszólta, a nyuszi el is ájult.

A süni nem tudta, mitévő legyen, mert szúrós volt, és ha hozzáér a nyuszihoz, akkor megszúrja... Aztán csak rávette magát és megérintette. A nyuszi abban a pillanatban felszökött, és így szólt:

– Kösz, hogy felébresztettél!

– Nincs mit! – felelte a süni kuncogva.

Ettől kezdve mindennap együtt halásztak, fittyet hányva a vadászra.




A pásztorlegény



Egy gyönyörű, derűs nyári délutánon mesélte ezt a kis történetet a nagytatám.

Volt egyszer, valaha egy tizenöt év körüli pásztorlegény, akinek vagy öt darab báránykája volt. Ez a pásztorlegény minden nap kivitte a nyájat a zöldlegelőre, amely mellett tisztavizű patakocska folydogált. Az ötdarabnyi bárányka minden nap kitűnően érezte ott magát.

Egyik nap történt, hogy a pásztorfiú, vagyis a nyájat őrző legény, amint furulyált a bárányoknak, furcsa zajt hallott, valami különös lárma ütötte meg a fülét. Elment a nyájával a gyümölcsös felé, amely felől a lármát hallotta. Hát ott, egy almafán, egy fészekaljnyi árva verebecskét talált. A kis verébfiókák éhesen tátották a szájukat. A pásztorlegény elővette utolsó falat kenyerét, és a fiókákra áldozta.

Így volt ez, napról napra, hogy a fiú szétosztotta a madárfiókák közt az utolsó darab kenyerét is. A verebecskék nődögélni kezdtek, és apránként megbarátkoztak a pásztorlegénnyel.

A legény nap mint nap oda járt, és még ma is oda jár...




Az udvari bohóc



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ezt a királyt Károlynak hívták.

Károly királynak nagy volt a bánata, mert annyi szolgája volt, hogy meg sem tudta számlálni, és csak egy udvari bohóca, és azt is úgy unta, hogy azt el sem lehet képzelni...

Egyik nap a király elküldte a szolgáit, hogy hívják eléje az udvari cselédeket, de éppen akkor közbejött valami nagy baj. Elrabolták a királykisasszonyt! A szolgák, a cselédek, a szakács, a kukta, az egész udvar a királykisasszonyt kereste, de nem találták sehol. Erre a király olyan szomorú lett, hogy nem szólt még egy szót sem. Minden éjjel csak ült a királyi trónján, és búslakodott. Egyik nap aztán támadt egy ötlete. Erre egyből felszökött, hívatta a bohócot, és elküldte, hogy keresse meg a palota titkárát. Szegény bohóc tűvé tette az egész palotát, míg egyszer csak megpillantotta a titkárt a százhuszonegyedik szoba harminckettedik ágya alatt. Éppen a királykisasszonyt kereste. A bohóc levitte őt a király színe elé.

– Mit óhajt őfelsége? – kérdezte a titkár.

– Azt parancsolom, hogy írjál nekem kétszáz levelet, és azt írd bennük, amit én diktálok! – mondta a király.

Szerencsétlen titkár majd’ belepusztult, amíg megírta a kétszáz levelet. A levelekben azt hirdette, hogy aki megtalálja a királykisasszonyt, az elveheti feleségül, és mikor meghal az öreg király, akkor az övé lehet az egész királyság.

Próbálkoztak sokan, de senki nem járt sikerrel.

Idő teltével jelentkezett a királynál az udvari bohóc, és kijelentette, hogy ő előkeríti a királylányt. A király hallani sem akart róla. Azt mondta, hogy neves grófok és hercegek próbálkoztak, s nekik nem sikerült, miként is gondolja, hogy neki majd sikerülni fog? A bohóc azt felelte, álmodott valamit, amiből megtudta, hogy hol van a királykisasszony. Ezen jót nevetett mindenki. Gondolta a bohóc: „Hát jól van, én éjjel úgyis megszökök!” Úgy is tett, ahogyan gondolta. Ekkor még nagyobb lett a király bánata. Most már se lánya, se bohóca.

A bohóc ment-mendegélt, átjutott az Ezüsterdőn, át az Aranyerdőn, de nem talált senkit és semmit. Ment hát tovább, és egyszer csak megpillantott valamit – azért írtam, hogy „valamit”, mert még ő sem tudta, hogy mi az, akkora sötétség volt. Közelebb merészkedett, és látja, hogy az a valami egy sötétlő erdő. Nyomban rájött, hogy az nem más, mint a Feketeerdő. Bemerészkedett hát, mert ez a bohóc nem is volt olyan buta és gyáva, ahogy mi gondoltuk. Ment-mendegélt, mert abban az erdőben azért mégis volt egy picike fény...

A bohóc elért egy barlanghoz. Ott volt csak igazán sötétség, akármilyen merész is volt az a bohóc, oda nem mert bemenni. Ámde nem is volt miért bemenjen, mert kijött a barlang lakója, aki maga volt az Ezüsterdő királya. Elmesélte, hogy elrabolták a Feketekirály szolgái, és azt is elárulta, hogy odabent van a királylány. Adott a bohócnak egy kardot, s arra kérte, menjen el és próbálja meg legyőzni a Feketeerdő lakóit, és megszabadítani az elfogottakat. Az Ezüsterdő királya, mint elmondta, megszökött a fogságból, és megszabadította a királylányt, de nem tudtak kijutni az erdőből. Elmondta még, hogy a kard csodakard, mindenkit legyőz, ha leleményesen forgatják. Miután megtudta mindezt, a bohóc útnak is indult. Az úton mindent aszerint tett, ahogy a király tanácsolta. Sikerült legyőznie a Feketeerdő feketeszívű lakóit, mire az erdő azonnal kivilágosodott. Nagy öröm kerekedett az erdőben, de a bohócnak még nagyobb volt az öröme, hogy megszabadította az elfogott ártatlan népet.


Láttátok volna, mekkora volt a király öröme, amikor meglátta az egyetlen lányát és az egyetlen bohócát! Ám egyből elkomorodott, mihelyt ráeszmélt, hogy a lányát a bohóchoz kell adja. A lánya azonban mindent elmondott a bohóc hőstettéről, amiből kiderült, hogy nem is olyan buta, amilyennek hitték. Erre a király habozás nélkül a bohóchoz adta a lányát, és ekkor már a bohóc nem bohóc volt, hanem egy talpraesett, bátor királyfi, a Feketeerdőnek pedig nem az volt többé a neve, hogy Feketeerdő, hanem Gyémánterdő...

Hatalmas lagzit csaptak, és még ma is élnek, ha ugyan meg nem haltak...




Állat-kaland



Élt egyszer még réges-régen egy Rex nevezetű kutya. Rex-szel nem bánhattak valami jól, szegény ugyanis csupa csont és bőr volt. A gazdáját Palinak hívták, és rettenetesen kegyetlen ember hírében állt.

Egyik nap Rex elhatározta, hogy világgá megy. Nemcsak elhatározta, hanem el is indult. Három napot barangolt, ameddig útitársat talált magának, de ez a három napja nem telt rosszul, mivel mindennap elszegődött valahova.

Az első napon, négy és fél óra gyaloglás után, összetalálkozott egy lóval, aki meghívta magához ebédre. Szegény Rexnek nem volt valami ízletes az ebéd, nem kapott egyebet, csak szénát meg vizet. Hiába, mégis megette, annyira éhes volt. A vacsorát is a lóval töltötte, de ez már jobban ízlett, sőt nagyon is ízlett, mivel Mariska néni udvarából ellopott egy tyúkot. Mariska néni a ló gazdája volt. Reggel Rex elbúcsúzott jó barátjától, és teli hassal folytatta útját.

A második napon egy kissé furcsa baráttal találkozott. Ennek a barátnak különös egy beszéde volt. Mindig, mikor kapta az ételt, azt mondta: „röff-röff”. Rex rövidesen megtudta, hogy ez nem más, mint egy malac. Gondolta, ennek jó gazdája lehet, aki jó sok húst adhat neki, mert öt Rex is elfért volna a hasában. A végén kiderült, hogy nem kap egyebet, csak moslékot, és attól hízik olyan bámulatosan, pedig az nem is ízletes.

A harmadik napot egy úri kutyánál töltötte. Ez a napja volt a legcsodálatosabb, annyit evett, amennyit csak akart. Legszívesebben ott is maradt volna, de a gazdának nem kellett több kutya. Ezt a kutyát Foxinak hívták. Ő is fiú kutya volt. Miután elbúcsúzott új játszótársától, teli hassal folytatta útját. Ment-mendegélt...

...mígnem találkozott egy kóbormacskával, aki még nálánál is soványabb volt. A cicát kitette a gazdája, mert nem fogott elég egeret. Rex magával hívta új otthont keresni. A macska vele is tartott. Néhány óra gyaloglás után összetalálkoztak egy mezei nyúllal, aki megkínálta őket répával. Egyiküknek sem esett valami jól, mert kesernyés íze volt, de éhségükben megették. Mondták a mezei nyúlnak, hogy tartson velük. A nyúl viszont nem ment velük, minthogy neki már volt lakása. Hívta őket, lakjanak vele, de sajnos egyikük sem fért be a lakásába. Elköszöntek hát, és folytatták útjukat.

Az éjszakát egy kapualjban töltötték. Reggel, amikor a ház gazdája, egy öreg bácsi, kinéz az udvarra, hát megpillantja a kapuban a két bágyadt állatot. Mivel jószívű bácsi volt, bevitte őket, megetette, majd megfürösztötte, aztán engedte, hogy szaladgáljanak kedvükre. Tisztálkodás után a két állat azonnal munkához is látott az új gazda számára. A cica egerekre vadászott, a kutya pedig szüntelen a gazdi sarkában volt, hogy segítsen neki, amiben csak tud.

Rexből büszke, egyenes tartású kutya lett, a cicából pedig, aki attól kezdve nevet is kapott, egy dolgos, villámgyors egerész.




A furcsa sünike



Ősz volt. A fákról hullottak a levelek. Egy sűrű erdőben történt, az ősz tizenharmadik napján.

Született egy sünike, aki más volt, mint a többiek. Az édesanyja nagyon ügyesnek tartotta, és nem látott benne semmi csúnyát. A testvérei azonban, akik nagyobbacskák voltak, mint ő, egyvégtében csúfolták.

A sünike lassan kezdett felcseperedni. Ahogy nőtt, mind hosszabbak és hosszabbak lettek a tüskéi, és mind csúnyább és furcsább lett. Az édesanyja még most sem találta a kicsinyét csúnyának és furcsának. A testvérei viszont mind jobban és jobban csúfolkodtak vele, de ő nem tehetett róla, hogy olyan, amilyen.

Az édesanyjuk egyik reggel elküldte a két nagyobbikat eledelt gyűjteni, a kicsit pedig nem akarta elengedni a világ pénzéért sem. De ő addig-addig könyörgött, hogy végül őt is elengedte. A két nagyobbik testvér egyfolytában gúnyolódott: „Velünk nem jössz, mert te nem vagy olyan, mint mi, és a végén még az egész erdő kinevet miattad, s máskülönben is, mi többet tudunk nálad, és többet is fogunk hozni!”

Eltelt egy nap, és a két testvér összevissza verve tért haza. Mikor ezt meglátta a kisebbik süni, felkapta csomagját, elbúcsúzott az édesanyjától, és útra kelt. Az erdőben összeszedte az összes gyógynövényt, amit csak fellelt.

Otthon, édesanyjával borogatást készítve, meggyógyította mindkét testvérét.

Attól fogva, hogy megmentette az életüket, többé nem csúfolódtak vele, és a mai napig ő a család legmegbecsültebb tagja.




A hosszú szakállú tudós varázsló



Ez a mese egy öregemberről szól, akinek földig érő szakálla volt. A gyerekek nem győztek csodálkozni, hogy az a szakáll milyen hosszúra nőtt!

Egy esős nap történt, hogy amikor az öregember éppen a kocsmában ült, azt mondták a barátai: ők nem hisznek a varázslásban. Az öreg azt válaszolta, ő már bizony hisz benne, akármit is mondjanak neki, mert otthon van egy könyve, amelyben a varázslásról írnak. A barátai közt ott volt Fekete Péter is, aki azt mondta, ő nem hagyja, hogy elbolondítsák ilyen sületlenséggel! Majd’ ki nem tört a verekedés emiatt. Ekkor az öregember azt gondolta, az okos enged, a szamár szenved, és elindult haza. Bőrig ázott, amíg hazaért. Otthon pont nem volt több tüzelőfája, így arra gondolt, hogy átöltözik és befekszik az ágyba melegedni. Úgy is tett. Miután lefeküdt, elővette a varázslós könyvét, hogy olvassa... Kis idő múltán hirtelencsak felszökött, és azt kiáltotta: „Megvan!”. Sietve legyintett hármat a szakállával, miközben ezt mondta: „Legyen ide, legyen ide egy halom tüzelőfa, hipp és hopp!” Abban a szent pillanatban egy halom tűzifa került a kandalló mellé. Ezt a cselekvést még ő is csodálkozva nézte. Így megpróbálta több tárggyal is, és sikerült!

Másnap elment a kocsmába, és bemutatta tudományát. A barátai gúnyolva így szóltak hozzá:

– Ugyan áruld már el nekünk is a cseledet!

Az öregember azt mondta, hogy ő egyáltalán nem csellel csinálja.

– Akkor én valami hasznosabbat tennék, ha a helyedben lennék – mondta Fekete Péter.

– Mit? – kérdezte az öregember.

– Például gazdag embert varázsolnék magamból – felelte Péter.

– Nekem nem csak a gazdagságon jár az eszem, én beteg embereket fogok gyógyítani! – háborodott fel a varázsló.

Aznap délután bement a városba, és ott találkozott egy szeplős asszonnyal. Szegény néni annyit sopánkodott, hogy újabb és újabb szeplők jelennek meg az arcán, hogy a varázsló megsajnálta és eltüntette arcáról a szeplőket. Képzelhetitek, mekkora volt a néni öröme!

A varázsló azon a napon több mint 77 beteget gyógyított meg. Kapott is ám sok pénzt a betegek meggyógyításáért. De még azt a pénzt is szétosztotta a szegényeknek.

Így él még ma is a varázsló, ha hosszú életet varázsolt magának...




Fotó: Bartis Noémi



[Bizonyára szeretnétek többet megtudni kedves szerzőnkről... akkor hát azt javasoljuk, hogy kattintsatok ide!]



1 megjegyzés:

Névtelen írta...

az elso mese utan rajottem hogy kicsi evike mesei.olvastam en oket, annakidejen...hej de jo volt..