Nicolae Steinhardt



A TANÚSÁGTÉTEL KOCKÁZATA




Harmadik nap

(részlet egy beszélgetésből)


Önt mindig csábította az utazás, mindig vonzotta „a zarándoklat, a keresés, a nagyvilági utazgatás vagy az egyszerű csavargás” (hogy ismét Monica Spiridont idézzem, egyik írását az Elidőzések térben és időbenről, amely az Ágak című folyóiratban látott napvilágot). Az Ön esszéi gyakran tesznek utalást mindenféle utazásra és utazókra. A svájci térség egyik szereplőjéről szóló írása, mely nemrég jelent meg a XX. században, mintha még élesebben felvetne bennem egy kérdést az utazással (főleg az utazással mint szellemi útonléttel, mint „térben és időben való elidőzéssel”) kapcsolatosan. Tehát: mit jelent N. Steinhardt számára az utazás (a Monica Spiridon által megsejtett négy megnyilvánulási formájába foglaltan), mit jelent a vándorlás, a zarándoklat, ez az intellektuális és kulturális kirándulási forma, ellentétben a – mondjuk így – tulajdonképpeni helyben maradással, a megszokott helyhez kötött önmagunkba merüléssel, más néven a belső avagy a saját szoba körüli utazással, amiről Xavier de Maistre beszélt?


Boldog idők voltak azok, amikor az ember nevelése két szakaszt feltételezett: a tanulás és az utazás időszakát. Ezekről írta Goethe a saját személyisége fejlődésének szentelt két kötetet: Wilhelm Meister tanulóéveit és Wilhelm Meister vándoréveit. Meggyőződésem, hogy a valódi nevelés magában foglalja nem csupán a tanulást, hanem az utazást is. Természetesen a gyakorlatban nagyon sok ember számára a nevelés a tanításra korlátozódik. Kár! Meg vagyok győződve, hogy az utazás évei csodálatos módon kiegészítenek bármilyen nevelést, és legalább olyan mértékben tágítják szellemi látókörünket és egész lényünket, mint a legrendszeresebb és legkitartóbb tanulmányok. Az igazság számomra az, hogy semmi, még a legszorgalmasabb „magolás” évei sem képesek pótolni a más világokkal való közvetlen kapcsolatot – az otthonin kívül. Igen, az utazások felfrissítenek, életre keltenek, új szemhatárokat tárnak elénk, bölccsé tesznek, nyitott és fogékony szellemi állapotot teremtenek, ami csakis a legnagyobb hasznunkra lehet. No persze: mint a világon minden másnak, az utazásnak is megvannak a maga követelményei, törvényei és kísértései. Tudnod kell tanulni, és tudnod kell utazni is...


Eszerint az utazás egyfajta tudományáról, grammatikájáról van szó?...


Nem szeretnék didaktikusnak hatni, de bizonyos elővigyázatosság kéretik az idő elfecsérlésével szemben, a fáradtsággal és az újdonságtól való túlhangsúlyozott félelemmel szemben. Olvastam egyszer egy amerikai író novelláját, amelyben egy, az óceán túlfelén élő babbittről van szó, aki feleségével Párizsba utazik. A nő múzeumokat, kiállításokat, emlékműveket látogat, mindez azonban untatja a férfit. És miben talál vigaszt és menedéket? Mindennap elmegy egy amerikai bank párizsi székhelyére, és ott tölti az idejét a bank nagytermében, figyeli az ügyeik intézése érdekében ott megforduló honfitársait, akik közt felfedezi néhány ismerősét, és az eredeti környezetével való kapcsolat helyreállásában gyönyörködik. Hiába jött Párizsba! Az utazás nem arra van hivatva, hogy kiábrándítson, elszakítson a hazánktól, de nem is arra találták ki, hogy a lelkünkben és gondolatainkban elkerülhetetlenül élő szülőföld megakadályozzon a megszokottnál egészen más érzelmi és spirituális tájakkal való találkozásban. Az utazás megrendüléssel, sokkállapottal, revelációk sorozatával jár együtt, sőt felháborodást és bosszúságot okozhat, amelyek nem rosszak, legfőbb értelmük az, hogy felrázzanak a tespedésből és megszokásból, a tehetetlenségből és a napirendből. Egyszóval az utazás, röviden szólva, kaland.

Chesterton ugyan azt állítja, hogy a Kaland igen könnyen hozzáférhető egy modern nagyváros lakója számára. Igen. Viszont egyfajta kalandra való képességet feltételez, amivel a legtöbb ember nem rendelkezik; és éppen a Chesterton szövegében van egy ügynökség, amely városi kalandok szolgáltatására szakosodott, ami azt bizonyítja, hogy az emberek többségének – neveltetésük elmélyítése és tökéletesítése érdekében – szüksége van tulajdonképpeni utazásokra, kilépésre az eredeti díszletek közül.


Badea Cârţantól, Dinicu Golescutól napjainkig azt láthatjuk, hogy a románok ismerték akilépést az eredeti díszletek közül”...


Miért Badea Cârţantól és Dinicu Golescutól errefelé? Volt nekik egy kiváló elődjük, aki utazói minőségében összehasonlíthatatlanul tágasabb területeket ölelt fel. Természetesen a rendkívüli Nicolae Milescura gondolok, akinek alakját bármely civilizáció és bármely kultúra büszkén a magáénak vallaná. Milescu hatalmas műveltséggel bírt, ahogy kevesen kora Európájában, jelentős teológus volt, és – a szó legmélyebb és legelbűvölőbb értelmében – egy párját ritkító Kalandor. Milescuban egy minden ízében szokatlanul nagyszabású, egyszersmind festői és tudós személyiség áll előttünk. A kínai utazásáról szóló beszámolója, útinaplója nem kevesebb pontosságról, éleselméjűségről és megértésről tesz bizonyságot, mint mondjuk André Gide, Panait Istrati vagy Georges Duhamel beszámolói. Milescut lefordították, kiadták és terjesztették nálunk az utóbbi években, de nekem az az érzésem, hogy nem tettek eleget az érdekében. Jobban kéne népszerűsíteni. Irodalmunk és képzelőerőnk számára, az Elbűvölő Lények csarnokában, legalább olyan népszerűnek kellene lennie, mint Jules Verne hőseinek.


Úgy látom, komolyan vettem, és Ön is komolyan vette az utazást. Azt hiszem, ezért szolgál örömömre felidézni Constantin Noica egyik mondását: „Ezen a világon valamit még tanulnunk is kell, nem csupán látnunk.” Mondja, Ön szerint milyen viszonyban van utazás és vándorlás, ami kétségkívül egészen másvalami? Vagy úgy véli, hogy mindkettő ugyanabba a szellemi kategóriába tartozik?


Nem hasonlítom össze a kettőt. Vannak köztük rokon vonások, de – hogy úgy mondjam – különböző egyéniséggel bírnak. A vándorlás nem kilépés az Eredeti Környezetből. A vándorlás csupán tájékoztató jellegű és festői, szórakoztató. A vándorlás számos, nagyon változatos és kellemes okulásra nyújt alkalmat. De nem sokkol. Ezzel szemben az utazás komoly cselekedet, érettségi vizsga. Az utazás az általános relativitás-elmélet közvetlen tudomásul vétele. Arra tanít, hogy másképp is lehet, mint ahogy mi megszoktuk, hogy a mód, ahogyan minálunk idehaza a problémákat megoldják, nem az egyedüli lehetőség. Ez kiragad a korlátoltságból. Ami nem azt jelenti, hogy az utazás során megtanuljuk megvetni, amit tudunk és amit otthon láttunk. Ellenkezőleg, bizonyos értelemben megerősít szeretetünkben. De megnyitja az értelmünket, elénk tárja a megoldások végtelen számú lehetőségét, és ily módon kiszellőztet bennünket, kiszakít a szűkősségből és a korlátok közül. A vándorlás Ion Simionescu professzor kiváló brosúráinak és könyveinek szintjén zajlik, amelyekből számtalan érdekes, hasznos és szép dolgot tudhatunk meg tájaink, világszeletünk állat- és növényvilágáról, hegyeiről, vizeiről és összes többi alkotóeleméről. Viszont ez nem szakít el ismerős tájainktól. Még az olyan fesztelen vándorok sem képesek tulajdonképpen előcsalogatni bennünket a legfeldiszítettebb vagy legfenségesebb barlangunkból, mint Geo Bogza, Calistrat Hogaş vagy Mihail Sadoveanu, bármennyire magukkal ragadóak legyenek is. Az utazás ezzel szemben változatosság, találkozás az újdonsággal, a váratlannal, a meglepővel, a nem-euklidészivel. Alkalmam volt megismerni Remus Iliet, egy középiskolai tanárt, aki mindenhez értett, és aki széltében-hosszában bebarangolta az országot, feledhetetlen kirándulásokat szervezett a diákjai számára. Mindent tudott, és mindent elmagyarázott nekik. Földrajztudós, botanikus, zoológus, geológus, mineralógus volt, tüneményesen járatos a halászat és a vadászat dolgaiban, néprajztudós, folklorista... mi nem volt?! A vándorlás utolérhetetlen képviselője volt. Igen, hasznos, érdekes, festői, mindazáltal nem lép túl a vándorlás végső küszöbén. A vándorlás csupán elbűvölő, felpezsdítő, tanulságos. Az utazás átvezet bennünket egy másik világba. Hadd idézzem Önnek Jean Guitton e szavait: „Végre felfedezzük a többiek létét, ugyanis a többiek megszűnnek holmi fantomok lenni, hogy az embertársainkká váljanak.”


Higgyem azt, hogy Jean Guitton megválaszol Sartre-nak (is)?


Nem. Azt hiszem, különböző szemléletekről van szó. Sartre látásmódja kétségbeesett és démonikus; a többiek definíció szerint zavaró tényezők, az ellenségeink és puszta létük okán – mely közös a miénkkel – kínzóeszközök. Guitton egészen másvalamit akart nyilvánvalóvá tenni, olyasvalamit, ami csodálatos módon egyezik azzal, ahogy én értelmezem az utazást: arra szolgáló eszköz, hogy tudatosítsuk magunkban az életmódok sokféleségét, a sarkigazságok viszonylagosságát, és – éppen e tudomásulvétel által – elfogadjuk az értékítéletek relativitását, az emberek szolidaritását. Az utazás arra tanít, hogy az emberek különbözőek, de szolidárisak velünk, hogy az idegen, akinek értékrendje és alapigazságai eltérnek a mieinktől, mégis az embertársunk, a szomszédunk (ahogy az angolok mondják), a felebarátunk, mégpedig a szó legmélyebb és legrettenetesebb értelmében. A vándorlás kiszed a szobából, leveri rólad a port, kilevegőztet, felélénkít, de nem szed ki önmagadból, a közvetlen életteredből, míg az utazás, ha olyanvalaki műveli, aki képes látni, befogadni, érzékelni és érezni, megrázkódtatás, perspektívaváltás, és – az igazat megvallva – galaktikus út. Ne féljünk attól, hogy az elgyökértelenedés ürügyévé válhat. Ez a veszély csak a nyúlszívűeket fenyegeti, a belső alapokat nélkülözőket, az állhatatlanokat és gondatlanokat. A többiek számára a más „univerzumokkal” való érintkezés csupa gazdagodás, az engedékenyebbé válás és a teremtés kimeríthetetlen gazdagsága megértésének forrása.


Ugyancsak egy (ezúttal Moldva északi részében tett) utazásból merített ihletet néhány költeményéhez a filozófus Constantin Noica, melyekből hármat leközölt Gabriel Liiceanu a Viaţa Româneascăban. Ezek a költemények, egy másik szöveggel együtt (Levél egy nyugati filozófushoz), mely szintén a Viaţa Româneascăban jelent meg, úgy tárják elénk Noicát, mint aki nem érez ugyan ellenszenvet, de mindenesetre tartózkodó a Nyugattal szemben. Osztja-e a véleményét, pontosabban e végső álláspontot, ami némelyeknek teljességgel szokatlannak tűnt?


Gondolom, tudja, hogy a szabadság híve vagyok. Mindenkinek szabadságában áll azt hinni, amit akar, és minden gondolkodónak teljes és szent joga van elfogadni vagy elutasítani, és kifejezésre juttatni a más rendszerek és látásmódók iránti vonzalmát avagy ellenérzését. Számtalanszor elmondtam, hogy teljes szívemből szeretem és tisztelem Noicát, ez viszont nem azt jelenti, hogy köteles vagyok gépiesen elfogadni mindent, amit mondott, vagy hogy ne lenne meg nekem is a jogom a saját preferenciáimhoz, idegenkedéseimhez és meggyőződéseimhez. Levelében Noica megvetéssel (nem félek a szavaktól) beszél az Egyesült Államok gutaütött elnökéről. A megboldogult Rooseveltről van szó. De mintha Noica elfelejtené, hogy Roosevelt már gyermekparalíziséből kifolyólag 1932-ben is gutaütött volt, amikor először választották meg elnöknek, és amikor az úgynevezett New Deal révén nagy és vitathatatlan szolgálatokat tett hazájának, és amikor támogatta a nyomorult prohibíciós törvény eltörlését. Tehát nem a paralízis volt az oka az 1943–1945-ben folytatott politikájának, hanem – kétségkívül – mentális képességeinek látványos és nagyfokú gyengülése. Tegnap vagy tegnapelőtt elmondtam már Önnek, hogy egy filozófus és egy író iránti csodálat a legkevésbé sem jelenti azt, hogy vakon engedelmeskedünk neki és feltétel nélkül aláírjuk minden véleményét. Az a nézet, hogy bizonyos kérdésekben nem különbözhetsz az általad tisztelt és csodált embertől, ostobaságra és szolgalelkűségre vall; az effajta mentalitásnak semmi keresnivalója a gondolkodás szabad és vidám tájain, ahol a különböző szellemek örvendetes függetlenségben megférnek egymás mellett, nem ismerve alárendeltséget és parancsuralmat. Én sem vagyok a Nyugat fenntartások nélküli csodálója, engem is visszataszít a bárgyú „angelizmus”, amiről manapság tanúságot tesz, és lehetetlen nem látnom számos rákfenéjét. Ez nem akadályoz meg abban, hogy ne értsek egyet teljes mértékben az említett levéllel vagy a költeményekkel. Nem, nem értek egyet velük. Legutóbbi alkalommal is, amikor Szebenjuharoson [Păltiniş] jártam, közöltem megboldogult hőn szeretett és tisztelt barátommal, hogy e tekintetben különbözöm tőle. Enyhén mosolyogva meghallgatott, és óvakodott kifejteni a véleményét. Elváláskor megöleltük egymást, és – hál’istennek – a legnagyobb gyengédséggel vettünk (immár utoljára) búcsút egymástól. Biztos vagyok benne, nem vette rossz néven, hogy őszintén beszéltem hozzá, hogy sokkal jobban sértette és lehangolta volna, ha a körülményekre és az udvariasságra való tekintettel képmutatóan hallgatok. Meggyőződésem, hogy Ioan Pintea egyik verssorával értett volna egyet, amely így szól: csak a hallgatag nyelvek vétkesek, és szerfelett utálattal töltötték volna el – hogy ismét Önt idézzem – a csepűvel bedugaszolt fülek és a nagy árvizek feletti gólyalábak.


De hadd mondjon még valamit arról, hogy mit jelentettek Önnek az utazások... Gondoljon Eminescu verssorára (tudjuk, hogy Noica is gyakran gondolt rá): „Csak az ember utazó, / A világban bolyongó” [az eredetiben nem „utazó”, hanem „változó” van – Jékely Zoltán fordításában: Csak az ember változó, / A világban bujdosó (Viszontlátás)]...


Először is határozzuk meg egy kicsit közelebbről Noica e Nyugat-ellenességét. Ne feledjük, hogy külföldön végezte tanulmányait, nevezetesen Németországban, hogy kifogástalanul beszélte a nagy nyugati nyelveket, és hogy az első felesége angol volt. Noica, szerintem, a nyugati felfogások és állapotok kritikus megfigyelője volt, nem pedig támadó, gonosz és keserű ellenfele. Természtesen joga volt kritikus megfigyelőnek lenni. Ismétlem, ez a legkevésbé sem jelent idegengyűlöletet vagy önkéntes elszigetelődést egy hermetikusan zárt térben. Isten ments! Noica egy kötetlen ember volt, és a legkevésbé sem hiszem, hogy kizárólagos előszeretettel viseltetett volna a trák falu iránt. És mert szóba jött Eminescu: ő is egy csavargó és egy utazó volt. A román ember, úgy vélem, meg van áldva annak vágyával, hogy megismerjen dolgokat és helyeket... anélkül, hogy önmagát elveszítené...


Nem gondolhatunk-e ezen a ponton a pásztori civilizációt jellemző transzhumancia jelenségére, amely a mi civilizációnk alapját alkotja?... A transzhumancia nem tartozik-e ugyancsak az utazások kategóriájába?


Az a gyanúm, hogy Eminescu számára a pásztori élet a civilizatórikus értékek skáláján többet jelentett a mezőgazdasági tevékenységnél. A népünkre jellemző legszebb és legnemesebb tulajdonságok, a szelídség, türelem és szabadságszeretet legjava sokkal inkább mintha pásztori múltjának lenne köszönhető, mintsem jórészt mezőgazdasági előéletének és jelenének. Elismerem, hogy ez az én elméletem, ami azonban Eminescu-szövegekre támaszkodik – melyek a jelen pillanatban nincsenek a kezem ügyében –, viszont kétség nem fér hozzá, hogy ez volt Eminescu víziója, aki rövid élete első felében maga is a tér nyughatatlanja volt. Gyermekkoromban a Bukarest melletti szülőhelyemen, Pantelimonban alkalmam nyílt megfigyelni a pásztori lelkület néhány tulajdonságát: az élet harag nélküli elfogadása, mehetnékvágy az egyébként nagyon is otthonülő embereknél, valamiféle türelem, mint az olyanoknál, akik sokat utaztak, sokat láttak és megszokták, hogy – túlzott csodálkozás nélkül – tücsköt-bogarat halljanak, jót is, rosszat is, vagy ahogy a franciák mondják, zöldséget és zagyvaságot. Az utóbbi időben az emberek sokat utaznak szerte a földgolyón, és már az olyan románok sem képeznek kivételt, mint például Milescu (az angolok nagyon mulatságosan és hangzatosan úgy hívják, hogy Spathari), Dimitrie Cantemir, a száműzetésben élő negyvennyolcasok, Tican Romano, Băgulescu tábornok és sokan mások. Ma úgy látogatják Japánt, Kínát, Dél-Amerikát, Zambiát, mint ahogy régen kiruccantak Zajzonba [Zaizon] és Előpatakra [Vălcele]. De nem tudom, hogy ezek a több ezer kilométeres helyváltoztatások – vagy a földnek mindezek a 24 óra alatt történő megkerülései – valóban, a szó legmegrázóbb értelmében utazások-e. Az utazás, bármennyire kedvére való legyen is az utazónak az út, pihenőket, repülőről vagy vonatról való leszállásokat, figyelemteljes elidőzéseket feltételez, hogy csendben vagy legalább valamelyes nyugalomban felkutathassunk idegen helyeket. Radu Enescu és – ha nem tévedek – Andrei Pleşu méltán állapították meg, hogy a mai kirándulók, a Baedeker valóságos megszállottjai inkább azt tartják szem előtt, hogy elmondhassák, „én is jártam ott”, semmint hogy kellőképpen türelmesek és kiváncsiak lettek volna megállni és megízlelni valamely város, egy bizonyos hely vagy emlékmű varázsát és különlegességét. Az utazás a féktelen idegenforgalom korában az idővel folytatott versennyé, hajszává változik. Telhetetlenséggé. E körülmények között immár hogyan tudnánk észrevenni, megkülönböztetni, megtanulni látni azt, amit még nem tudunk? Más szóval, hogyan gazdagíthatnánk nem annyira a meglátogatott helyekkel teleírt füzetünket, mint inkább az elménket, a gondolkodásunkat és szívünket más, a mienktől eltérő paraméterek közt szerzett benyomásokkal és tapasztalatokkal?


A fordítások maguk is nem egyfajta utazások-e, nem feltételezik-e ugyanúgy az átkelést (másképpen mondva, utazást) egyik gondolkodási és kifejezési módból egy másik gondolkodási és kifejezési módba? Vajon nem minden fordítás átlépés egyik hangnemből a másikba? A fordítás tehát nem követeli-e meg a fordítótól a képességet, hogy éppúgy a magáévá tegye egy másik szellemi terület „szellemiségét”, mint amennyire ura saját nyelve szellemének és ismerője saját népe érzékenységének?


Valóban, a fordítás bátor cselekedet, maga is egyfajta transzhumancia. A fordítás annak képessége, hogy ugyanolyan szabadon mozogsz egy idegen térben, mint a sajátodéban. Számomra a nehézségek nem annyira nyelvi, mint inkább szellemi természetűnek tűnnek. A fordítónak meg kell találnia tulajdon nyelvében azokat a szavakat és szószerkezeteket, amelyek nem elégszenek meg azzal, hogy fordítsanak, hanem – a gondolatokból, fogalmakból és szellemi állapotokból kiindulva – segítenek felfedezni maguk a gondolatok és fogalmak kifejezését legmegközelítőbben és legpontosabban lehetővé tevő szavakat, szókapcsolatokat és mondatszerkezeteket. A fordítónak kettős műveletet kell végrehajtania: az eredeti szövegtől el kell jutnia a kifejezett gondolatokhoz, majd pedig – miután rátalált e gondolatokra és fogalmakra – ki kell fejeznie azokat a maga nyelvén. A fordítás egy oda-vissza mozgás. Egy platonikus út: az idegen szótól vezet az archetipikus fogalomig (ideáig) – első szakasz –, majd a fogalomtól az őt az anyanyelvben leghűségesebben kifejező szóig. Magam is fordítottam, és közvetlenül megismerkedhettem – mégpedig nem anélkül, hogy ne tapasztaltam volna meg a rémületet – e munka valamennyi akadályával, csapdájával és nehézségével. Fordítottam például Kiplinget, ami rettentően nehéz feladat volt. Azt lehetne mondani, hogy ez az író mindenekfelett arra törekedett, hogy félrevezesse az olvasót, hogy magát minél nehezebben érthetővé tegye. Kipling szeret játszani, az olvasó útjába minél több kelepcét elhelyezni, s minél több stilisztikai és nyelvtani rajtaütést szervezni. Könnyebb, sokkal könnyebb volt fordítani olyan történészeket, mint Robert Graves vagy Gaston Boissier, akik mindazáltal elbűvölő, művelt és erkölcsi tanulságokban gazdag könyveket írtak. Fájdalommal állapítottam meg – miután Alexandru Paleologu barátom szomorúan felhívta rá a figyelmem –, hogy Gaston Boissier nevét, akárcsak számos francia író és gondolkodó nevét, akik varázslatossá tették a fiatalságunkat, kivették a Kis Larousse utolsó kiadásából. E kirekesztések számunkra egyenértékűek egyfajta kiradírozással, az elménkben és érzékenységünkben még eleven lények beletaszításával a megsemmisülés és a tökéletes feledés tűzes tavába, a feneketlen sötétség mélyére. Mintha mi is meghalnánk azokkal együtt, akiket irgalmatlanul kihagytak a Kis Larousse-ból. Mivel az előbb egy olyan nehezen fordítható szerzőről beszéltem, mint Kipling, hogy is ne említeném e fejezetnél az igazán fordíthatatlan és félelmetes Heideggert? Hogy Heidegger gyakorlatilag lefordíthatatlan, az bizonyítja, hogy műve valamennyi átültetésében a legtöbb esetben zárójelben kikerülhetetlenül fel kellett tüntetni a német eredetit. Vajon nem cáfolhatatlan bizonyítéka ez annak, hogy a német filozófust lehetetlen gördülékeny és összefüggő nyelven visszaadni? Nálunk Gabriel Liiceanu, Thomas Kleininger, Dorin Tilinca és Mircea Arman fordításai a leginkább dicséretre méltó és érdemleges próbálkozások. Ők is elismerik, hogy – bár a legnagyobb hűségre törekedtek – Heideggert nem kevésbé nehéz fordítani, mint a költészetet. Az igazság számomra az – amint tegnap útban Marosliget [Lighet] felé elmondtam –, hogy Heidegger nem csupán a költők (Hölderlin, Trakl, Rilke) lelkes csodálója volt, hanem ő maga is költő volt (amiként Noica sem csak filozófus volt, hanem a román nyelv tökéletes költője). Heidegger megteremtette a maga személyes német nyelvét, kialakított egy saját, metanémet szótárt, mely rendkívül nehezen hozzáférhető és rendkívül nehezen fordítható. Ez a nyelv kifinomult, nem mondanám, hogy bonyolult, de mindenképp igen elmés és bizonyos értelemben könyörtelen. Nem közeledhetsz a heideggeri nyelvhez dirrel-dúrral, csupán arra támaszkodva, hogy jól ismered a német nyelvet. Ezzel még semmire nem jutsz. És azzal sem, hogy rendelkezésedre áll a nemzetközi filozófiai zsargon. El kell sajátítanod egy új beszédmódot, egy új költői-filozófiai-nyelvi ötvözetet, a Heideggerét, és csakis az övét, az ő találmányát és tulajdonát, mely géniusza kitörölhetetlen pecsétjét viseli.

Egy fényes példáját a sikerült és az általunk meghatározott alapelvnek megfelelő fordításnak (a kétirányú út az eredeti szövegtől az archetipikus ideáig, majd pedig innen a fordítás nyelvéhez), azt hiszem, román nyelven Coşbuc Isteni színjáték-fordítása kínálja (különösen Ramiro Ortiz kiadásában). Szabad, könnyed, békés fordítás, mondhatni görcstelen, nyelvtani és tudós akadályoktól mentes, eleven, egyszerű és őszinte. Szintén egy román fordította Dante remekművét franciára, ugyanazon a történelmi ballasztoktól és tudományos túlzásoktól szabad módon, ugyanabban az elegáns elbeszélőstílusban. Alexandru Ciorănescunak, volt iskolatársamnak, aki ma egyetemi tanár Santa Cruz de Tenerife-ben, sikerült megajándékoznia a franciákat Dantenak egy szöveghű, ugyanakkor minden tekintetben könnyen érthető és folyékony változatával. Büszkék lehetünk honfitársunk e nagyszerű sikerére.


Végre hadd tegyek fel Önnek ma egy utolsó kérdést: az utazás, a játék, a fordítás, az írás maga nem illeszkedik-e egyaránt az ünnepi kategóriájába, vagy talán a karneváli kategóriájába is? Vajon Huizinga és Bahtyin számára nem található-e egy igen tág alkalmazási terület?


Az ünnepi nálunk igen beható kutatások tárgyát képezte: Paul P. Drogeanu foglalkozott vele a nem is olyan rég megjelent A boldogság gyakorlata című könyvében. Ez nem csupán egy tudós könyv, amely csaknem mindent a „helyére tesz”, amit e témáról írtak, hanem egyszersmind egy rendkívül szép és megnyerő könyv. Az ünnepi fajunk maradandó entitásai közé tartozik. Elborzadva képzelek el egy hangyaboly-rendszert, egy ádáz utópiát, amelyben a nyomorult embert – a hatékonyság és termelékenység örvén – megfosztják attól a csodálatos jogától, hogy örüljön, pihenjen és ünnepeljen. Az ünnep, természetesen, ingyenes cselekedet. Szünet, azaz gyakorlati értékek elvesztése, de ugyanakkor az erőgyűjtés elengedhetetlenül szükséges forrása, és alkalom a megnyugvásra, amiről a természet azt tanítja nekünk, hogy meg kell adnunk a földnek (a vetésforgó és az évforduló révén), vagy a szerszámoknak és gépeknek, melyeket ugyancsak mértékletesen kell használnunk, és amelyek ki vannak téve az elhasználódásnak. Ne legyen a vasárnap – amiként Ön helyesen mondja – „rabszolga és hétfő”. Az ünnepek annyival is inkább egy szükségletet jelentenek fajunk számára, mely áhítozik a boldogságra, és nem csupán arra jogosult, hogy a vetés pillanatát ismerje, hanem az aratásét is, nem csupán a termelést, hanem a fogyasztást is, nem csupán a hatékonyságot, hanem az ingyenességet is, nem csupán az eredményességet, hanem az áldozatot is. Drogeanu kinyilvánította és adatokkal igazolta az ember jogát az örömhöz és a boldogsághoz. Legyen áldott érte!



Ford. D. Cs. & B. B., szerk. D. L.


Fotó: Gonzó