Abraham Kuyper



KÁLVINIZMUS ÉS MŰVÉSZET


1


Előadásomban a kálvinizmus és a művészet viszonyáról fogok beszélni.[1]

Nem napjaink uralkodó irányzata késztet arra, hogy ezt megtegyem. Térdet hajtani egy csaknem fanatikus művészetimádat előtt, mint amilyet korunkban tapasztalhatunk, aligha egyeztethető össze az életnek azzal a magas fokú komolyságával, amelyért a kálvinizmus síkra szállt, és amelyet nem a műteremben használatos ecsettel és vésővel, hanem a máglyán és a harcmezőn kiontott drága vérével pecsételt meg. Mi több, a művészet szeretete, mely egyre szélesebb körben hódít mostanság, nem szabad elvakítson bennünket, inkább józan és beható vizsgálódásra kellene késztessen. Azzal a minden tekintetben megmagyarázható tényszerűséggel van itt dolgunk, hogy a művészi kifinomultság, mely mindeddig csupán néhány kiváltságos körnek volt a sajátja, most egyszeriben egyre inkább népszerű lesz a középosztály soraiban, sőt, alkalmanként azon hajlandóságát is elárulja, hogy szeretne alászállni az alacsonyabb társadalmi osztályok széles rétegeibe is. Ez, ha úgy tetszik, annak az életmegnyilvánulásnak a demokratizálódási folyamata, mely mind ez ideig arisztokratikus csáberejével tüntetett. És bár az igazán ihletett művész panaszt emelhet, hogy a legtöbbek zongorajátéka nem más, mint merő kalimpálás, festészetük pedig alig valamivel több puszta mázolásnál, mégis, a művészet kiváltságaiban való részesedés nagyszerű érzése oly elsöprő, hogy ezek az emberek inkább vállalják, hogy a művész megvesse őket, mint hogy kiiktassák a művészi képzést az oktatásból. Az, hogy az ember manapság saját alkotását, bármily silány legyen is az, a művészet oltárára helyezheti, egyre inkább a kiteljesedett civilizáció jellemzőjévé válik. Végső soron mindezekben a fület és a szemet gyönyörködtető élvezetek utáni vágy jut kifejezésre, főként a zenében és a színművészetben. És amennyiben nem tagadható, hogy ezen érzéki élvezeteket sokan olyan úton-módon keresik, melyek ritkán nevezhetők nemesnek, annál inkább bűnösnek, akkor ugyanilyen mértékben bizonyos az is, hogy sok esetben a művészetnek ez a szeretete arra indítja az embereket, hogy a nemesebb szórakozást kedveljék, az alantas érzékiség hajszolása pedig alábbhagy bennük. Kivált nagyvárosainkban képesek a színházrendezők ilyen elsőrangú szórakozási lehetőségeket nyújtani, a nemzetek közötti közvetlen érintkezés pedig olyan egyetemes hírnévvel ruházza fel kiváló énekeseinket és színművészeinket, hogy még a legkifinomultabb művészi élvezetek is potom áron hozzáférhetővé válnak az egyre gyarapodó közönség számára. Továbbá el kell ismernünk azt is, hogy a materializmus és a racionalizmus sorvasztó hatása által fenyegetett emberi szív természetszerűleg a művészi ösztönben keresi az ellenszert e pusztító folyamattal szemben. A pénz és a meddő intellektualizmus egyre növekvő befolyása könnyűszerrel vezethet oda, hogy megdermeszti az emberi lélek érzelmi életét. És mivel képtelen a vallás szentebb értékeinek a megragadására, a szív miszticizmusa ilyenkor egyfajta művészi mámorba, megittasultságba merül. Ennélfogva, bár nem felejtem el, hogy az igazi lángelme inkább a magány magaslatait keresi, mint az alant lévő sík területeket; és hogy korunk, mely annyira híjával van a valódi alkotó erőnek, arra ítéltetett, hogy a múlt nagyszerű lángjánál melegedjen; sőt, bár elfogadom, hogy a művészet tisztelete a profanum vulgus által szükségképpen a művészet elsilányodásához vezet, mindazonáltal úgy gondolom, hogy még a legelvakultabb esztétikai fanatizmus is mérhetetlenül fölötte áll az anyagi javakért folytatott közönséges hajszának, vagy a Bacchus és Venus oltáránál való szentségtelen leborulásnak. Ebben a hideg, vallástalan és gyakorlatias világban a művészet iránti odaadás szenvedélye lelkünk sok magasabb rendű törekvését tartotta életben, melyek máskülönben már rég kihunytak volna, mint ahogy az a múlt század derekán meg is történt. Remélem, világos tehát, hogy nem becsülöm alá korunk esztétikai forradalmát. Ám amit a történelem fényében kifogásolnunk kell, az pontosan az az őrült erőfeszítés, hogy ezt a mozgalmat a 16. század vallásos mozgalma fölé helyezzék, vagy legalábbis hogy azzal egyenrangúvá tegyék; igaz, én is ezt tenném, ha a kálvinizmus javára írhatnám ennek az új művészeti irányzatnak a létrejöttét. Ezért amikor a kálvinizmus jelentőségét hangoztatom a művészet területén, ezt a legkevésbé sem áll szándékomban a művészet vulgarizálásával tenni, sokkal inkább arra törekszem, hogy tekintetemet a Szépre és a Fenségesre függesszem, annak örök jelentőségére, illetőleg a művészetre mint Isten egyik leggazdagabb ajándékára, amit az emberiségnek adott.

Minden történész tisztában van vele, hogy ezen a ponton egy mélyen gyökerező előítélettel találjuk szembe magunkat. Kálvin, azt mondják, híjával volt a művészi érzéknek, és kizárt dolog, hogy a kálvinizmus, mely Hollandiában amúgy is bűnösnek bizonyult a képrombolásban, képes legyen a művészi fejlődésre, illetve a számottevő művészi teljesítményre. Ezzel az erős előítélettel kapcsolatban volna azért néhány megjegyzésem. Anélkül, hogy túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnénk Luthernek a „Wer nicht liebt Weib, Wein und Gesang”-jára, vitán felül álló tény, hogy Luther művészileg képzettebb volt Kálvinnál; csakhogy bizonyít-e ez bármit is? Vajon elvitathatjuk a görögöktől a művészi dicsőséget csak azért, mert Szókratész, minden esztétikai érzék híján, saját hatalmas orrának a szépségével dicsekedett, mert az szerinte lehetővé tette számára, hogy könnyebben lélegezzen? Vajon Jánosnak, Péternek és Pálnak, a keresztyén egyház e három oszlopának az írásaiban találhatunk akárcsak egyetlen szót is, amely a művészi élet valamely különleges méltánylásáról tanúskodna? Tegyük csak fel alázattal a kérdést: van-e akárcsak egyetlen olyan része is a Krisztus evangéliumának, mely a művészet mellett emel szót, vagy az általa nyújtott élvezetek keresését fontosnak tartaná? És amikor ezeket a kérdéseket egytől egyig nemmel kell megválaszolnunk, akkor vajon letagadhatjuk a tényt, hogy a keresztyénség mint olyan csaknem fölbecsülhetetlen jelentőséggel bírt a művészetek fejlődésére? Ha ez így van, akkor miért vádolnánk a kálvinizmust azon egyszerű oknál fogva, hogy Kálvinnak magának kevés érzéke volt a művészethez? És amikor a hollandiai „koldusok” képrombolásáról beszélünk, vajon elfelejthetjük, hogy a 8. században a művészi szépséggel teli görög világ közepette Leo Isaurus határozott szelleme egy sokkalta vadabb és erőszakosabb képrombolás lángjait szította? Elvitatható-e emiatt Bizánctól, hogy a legcsodálatosabb műemlékeket hagyományozta a világra? Szükség van-e további bizonyítékokra? Nos, Mohamed a Koránban még Leo Isaurusnál vagy a 16. századi holland „koldusoknál” is élesebben kel ki mindennemű képmás ellen, de vajon ez okot szolgáltathat arra, hogy azt állítsuk: a granadai Alhambra és a sevillai Alcázar nem az építőművészet legcsodálatosabb alkotásai közé tartozik?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a művészi ösztön egyetemes emberi jelenség, csakhogy ennek az ösztönnek a fejlődése – nemzeti jellegtől, éghajlattól, országtól függően – a lehető legegyenlőtlenebb módon oszlik meg az egyes népek között. Ki fog a művészet fejlődése után nyomozni Izlandon, illetve másfelől, ha szabad így mondanom, ki ne szimatolná ki azt a Földközi-tenger keleti partvidékén, a természet pompájának közepette? Csodálkozhatunk-e akkor azon, hogy Európa déli része alkalmasabb volt a művészi hajlam kibontakozására, mint az északi? És amikor a történelem rámutat arra, hogy a kálvinizmust a leginkább és a legszélesebb körben az északi népek fogadták be, akkor vádolható-e a kálvinizmus amiatt, hogy azon népek körében, amelyek hidegebb éghajlatokon és szegényesebb természeti környezetben élnek, nem volt képes olyan művészeti életet előteremteni, mint amilyen a déli népek körében virágzott? Minthogy a kálvinizmus az Istennek lélekben és igazságban való imádását részesítette előnyben a papi fényűzéssel szemben, Róma azzal vádolta meg, hogy megveti a művészetet; és mert helytelenítette, hogy nő odáig alacsonyodjon, hogy modellt álljon a művésznek, vagy föladja tisztességét a balettban, erkölcsi komolysága ütközött mindazoknak a szenzualizmusával, akiknek semmi sem számított szentnek, amikor a Művészet Istennőjének kívántak áldozni. Mindez azonban csupán a művészetnek az életben elfoglalt helyére és működési területének határaira érvényes, magát a művészetet nem érinti. Azért tehát, hogy egy magasabb szinten beszélhessünk a kálvinizmus jelentőségéről a művészetben, vizsgáljuk meg az alábbi kérdéseket: 1. miért nem hozhatott létre a kálvinizmus saját művészeti stílust; 2. mi közvetkezik a művészet természetével kapcsolatos elveiből; 3. mit tett a művészet előmozdításáért.


Nem is volna baj, ha a kálvinizmus saját építészeti stílust alakított volna ki. Ahogy Athén büszkélkedik a Parthenonnal, Róma a Pantheonnal, Bizánc a Szent Szófia székesegyházzal, Köln városa a dómmal, vagy a Vatikán a Szent Péter-bazilikával, ugyanúgy a kálvinizmus is képes kellett volna legyen arra, hogy felmutasson egy hatásos szerkezetet, melyben testet ölthet eszményének teljessége. Minthogy pedig ezt nem tette meg, sokak számára ez elegendő bizonyíték művészi szegénységére. Sokan úgy fogják föl a kálvinizmust, mint amely megkísérelt ugyan fölemelkedni a művészi ragyogásnak ugyanazon szintjére, de csődöt mondott e törekvésében; ebben pedig a legfőbb akadály meddő rugalmatlansága volt, mely útját állta minden magasabb rendű esztétikai kibontakozásnak. És miközben a humanista az ókori Görögország klasszikus művészetével dicsekszik, a görög-keleti egyház a bizáncival, Róma pedig a maga gótikus katedrálisával, a kálvinizmusra úgy tekintenek, mint amely zavartan áll ama kínos váddal szemben, miszerint megcsonkította az emberi életet, megfosztotta teljességétől. Nos, ezzel a messzemenően igazságtalan váddal szemben én azt állítom, hogy éppen a saját magasabb elvéből kifolyólag nem hozhatott létre a kálvinizmus saját építészeti stílust. Szükségesnek láttam, hogy ebben a vonatkozásban az építészetet helyezzem előtérbe, mivel mind a klasszikus, mind az ún. keresztyén művészetben a művészet abszolút és mindent átfogó alkotásai ebben mutatkoztak meg, a művészet többi ága pedig végső soron a templomban, a mecsetben vagy a pagodában érvényesült. Aligha említhető akárcsak egyetlen olyan művészeti stílus, mely ne az istentisztelet középpontjából nőtt volna ki, és amely eszményeinek megvalósítását ne az imádatnak helyet adó fényűző építményben kereste volna. Ez önmagában egy igencsak nemes törekvésnek volt a kiteljesedése. Leggazdagabb motívumait a művészet mindig is a vallásból merítette. A vallásos szenvedély volt az az aranybánya, mely anyagilag lehetővé tette legvakmerőbb álmainak a valóra válását. Mert amikor eszményeit e szent területen valósította meg, nem csupán a művészetrajongók szűk körének, hanem az egész nemzetnek a figyelmét magára vonta. És az istentisztelet volt az a kötél, mely összefogta a különböző művészeti ágakat. Ennél is fontosabb volt viszont az, hogy az Örökkévalóval való kapcsolata miatt a művészet egységessé és megszenteltté lett. Pontosan ez a magyarázata annak, hogy bármit is tett a palota vagy a színház a művészet fejlődéséért, valójában mindig is a templom volt az, amely sajátos jelleget adott a művészetnek, és amelynek a művészet a kreativitását köszönhette. A művészeti stílus és az imádat módja elválaszthatatlanul összefonódott. Természetesen ha a művészet ihlette istentiszteletnek az istentisztelet ihlette művészettel való házassága nem közbeeső szakasznak tekintendő, hanem a megvalósítandó legmagasabb célnak, akkor őszintén be kell vallani, hogy a kálvinizmus ténylegesen vétkes ennek elmulasztásában. Ha viszont kimutatható, hogy a művészet és a vallás közötti szövetség a vallásos, illetve az általános emberi fejlődésnek egy alacsonyabb fokát képviseli csupán, akkor a napnál is világosabb, hogy éppen ennek a sajátos építészeti stílusnak a hiánya jelzi a kálvinizmus nagyobb jelentőségét. Efelől teljesen meg vagyok győződve, ezért a továbbiakban e mellett fogok érvelni.


Először is tehát azt jegyezném meg, hogy az, hogy az istentisztelet esztétikailag olyan szintre fejlődjön, melyre a Parthenon és a Pantheon, a Szent Szófia bazilika és a Szent Péter bazilika a kőbe mintázott tanúbizonyság, csakis azon az alacsonyabb szinten lehetséges, melyen úgy az uralkodó, mint a papság a vallás egy és ugyanazon formáját az egész nemzetre ráparancsolja. Ebben az esetben mindenféle lelki megnyilvánulás egyetlen szimbolikus imádat formájában egyesül, és a tömegeknek a bírósági hivatal és a papság köré tömörülése szolgáltatja a lehetőséget azoknak a roppant költségeknek a fedezésére, melyeket ilyen hatalmas épületek fölépítése, földíszítése és berendezése megkövetel. Abban az esetben viszont, ha a nemzetek a fokozatos fejlődés útjára lépnek, és ennek következtében az emberi személyiség egyéni jellemzői szétrobbantják ezt az egységet, a vallás is arra a magasabb szintre emelkedik, ahonnan fokozatosan átléphet a szimbolikusból a tisztán tudatos létbe. Szükségessé válik tehát egyrészt az imádat formájának különböző formákra való fölbomlása, másrészt pedig az érett, felnőtt vallás mindennemű papi, illetőleg politikai gyámkodás alóli fölszabadulása, emancipálódása. A 16. században Európa kezdett közeledni, még ha lassú léptekkel is, a szellemi fejlődésnek e magasabb szintjéhez, ezt az átmenetet azonban nem a lutheranizmus kezdeményezte – hiszen a lutheranizmus a maga jellegzetes gyakorlatával az egész népet az uralkodó hitének vetette alá –, hanem éppenséggel a kálvinizmus, a maga vallási szabadságról alkotott mélyreható meggyőződésével. A kálvinizmus azokban az országokban, ahol megjelent, az életmegnyilvánulások sokféleségét eredményezte, megtörte az Állam hatalmát a vallás területén és véget vetett a papság uralmának. Ennek eredményeképpen elvetette az istentisztelet szimbolikus formáját és elutasította a művészet azon követelményét, hogy vallásos lelkületét pompázatos építményekben örökítse meg.


Dankuly Levente fordítása


[Abraham Kuyper (1837–1920) holland teológus és politikus. 1874-ben felhagyott lelkészi hivatásával, és politikusként nemsokára Hollandia belügyminisztere lett. Népszerű politikai pártot és rangos egyetemet alapított. Jelen előadás a princetoni egyetemen 1898-ban elhangzott előadás-sorozat része. Itt a Koinónia könyvkiadónál 2001-ben Kálvinizmus és modernitás címmel megjelent könyv ötödik fejezetének újraszerkesztett változatát közöljük – részletekben.]



[1] A művészetet úgy határozták meg, mint a szép gondolat érzéki formában (például márványban vagy beszédben) való megtestesülését. Calvinisme en Kunst [A kálvinizmus és a művészet] című művében Dr. Kuyper a következőt mondja: „Isten képmásának hordozójaként az ember létre tud hozni valami szépet és képes gyönyörködni benne.” Ez a „kunstvermogen” (művészi képesség) az emberben nem valamiféle különálló funkciója a léleknek, hanem az isteni képmás töretlen (folyamatos) megnyilvánulása.