Láng Orsolya














Születésnap


Az ősz fosztotta almafák könnyen válhatnak a magány jelképeivé, már megtanulta, vigyázni kell velük. Olykor felnézett az ablakrács négyzeteiben kimerevedő kertre, szájában az idegen ízű szavakat forgatta, a néhány napja vásárolt társalgási zsebkönyv elején járt, s arra vágyott, mire beesteledik, személyleírást tudjon adni magáról. Odakint megmozdultak az ágak, valami szél szűrhette át magát rajtuk, ő akkor hátratolta a széket, felvette kabátját, és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszanézett a bérelt szobára. A félhomályban egy kentaur körvonala rajzolódott ki a szék és a támláján felhalmozott ruhák együtteséből.

A sétatér középső sávja nagy rózsalugasra hasonlított, ezen ment mindig, sosem a szélső sávokon, ahol végig padokat helyeztek el, s a padok mindegyikén, a szerelem grandiózus emlékművének elemeiként megkövült párok ültek, csak télire vették be őket a városrendészet alkalmazottai, nehogy kárt tegyen bennük a fagy. Egyszer, a gesztenyefák övezte légifolyosón, az óvatlanul röpködő galambok köré fonta gondolatait, elképzelte, amint egy szemből érkező galamb csőrével könnyűszerrel belefúródna homloka közepébe, a szívébe akár. S hogy ő ily módon esne el a séta csataterén. Mozgó célpont vagyok, gondolta, ma beteljesül rajtam a huszonkettő.

Már a fasor végéből látszott a presszó, ahová krémesre hívta meg évfolyamtársát. Kívülről inkább üvegháznak hatott, a kirakat mögötti párkányon cserepes fikuszok és filodendronok, kétoldalt madzaggal összekötött függönyök lógtak megadóan, az utca rájuk rakódott porát kifakította a nap. Fehérségük ezen a kölcsönhatáson egyensúlyozott. Korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. Megrendelte és kifizette a süteményt. A két krémes mellé egy ingyen kávé járt, amit nyomban felhajtott. A közös pohárból fogyasztott italok élvezhetőségét mindig elhomályosítja az a leplezett figyelem, amely az idegen ajkaktól fényes felület kikerülésére irányul. Beült a fal mellé, egy piros műbőr kanapéra, a krémeseket gondosan elhelyezte az üveglapon. Az egyiket maga elé, a másikat az asztal túlsó partjára csúsztatta. Felkönyökölve nézte a presszó sarkában dominózó nyugdíjas férfiakat. Egyikük zsíros kenyeret evett, a többi cigarettázott, s mint képregényben a szóbuborék, úgy hajtott ki ajkukon a füstfelhő, fejük fölé tornyosulva. Az egyetlen nő a társaságban egy kövér, tolószékes férfi mögött állt. Figyelte a táblát, az asztal közepén terebélyesedő fekete labirintust. A kövér lánya vagy szeretője lehetett, s a szék fogantyújára támaszkodva olykor előrehajolt, és a férfi füle mellett elejtett egy-egy észrevételt. A várakozás csöndjét behavazták a dominókövek halk koccanásai. Combján kis rezgést érzett, némára állított mobiltelefonjára érkezett üzenet. Egyszerre keltett benne csalódást és megkönnyebbülést, ahogyan a kijelző aljában egymás után bukkantak fel a sorok. Mint szükséges jót, előre érezte, s mint szükséges rossz, érte váratlanul.

A kőpárkány közelében valamilyen díszfa nőtt, vastag törzse két ágra oszlott a derekánál. Körülnézett, majd, mintegy magának, legyintett, hisz miért ne lehetne, gondolta. A párkányról a felkínált ülőkébe ült. Levegőbe lógatott lábai alatt csillogott, nyüzsgött a város. Beazonosította a Kolosszeumra emlékeztető egyetemi épületet. A templomtornyok tövisekként döftek az ég felé, s mint karácsonyfa köré épített játékvasút, csilingelte körbe a teret a villamos. Ujjai távcsövében elfér mindaz, amit útvesztőnek érzett, nagynak és átláthatatlannak. Legszívesebben rohant volna idáig, Fellegvár, gondolta, elefántcsonttorony, a két krémes azonban gombóccá összeállva nyomta belülről, amikor a lépcsőket gyűrte volna maga alá, mintha rossz lelkiismeretét nyelte volna le, mintha lelkiismerete rossz lett volna. Zugevő! A háztetőmassza mozdulatlan felületét most megbolygatta egy kicsi, fehér pont. Valami esik, gondolta. Ősz van, ilyenkor előfordul. Vagy inkább hull. Nem, az már a tél. A kicsi, fehér pont azonban egy idő után emelkedni látszott, nőtt is egy árnyalatnyit. Közeledik, gondolta izgatottan, mutató- és hüvelykujjai között szűkítette a rést, hogy élesebben lássa. Amikor a folyó fölé ért, egy kis légörvényben megpördült a tengelye körül, és így, ebben az új szögben felismerhetővé vált alakja. Arca elől leengedte kezeit. Egy ló, gondolta, egy igazi ló. A hélium, úgy látszik, lassan elszivárgott, elvesztette erejét, mert többé nem emelkedett, de a szél hátán ott lebegett a folyó medre fölött a ló alakú léggömb. Aztán újra zsugorodni kezdett, előbb folt lett belőle, fekete szembogarán fehér pötty. Végül felszáradt a messzeség üveglapján. Köszönöm, suttogta maga elé, véletlenek ceremóniamestere.











Magánvetítés


A liftet hiába hívta, valaki ráült, jól hallatszott a visszhangzó liftaknában, hogy az illető valahonnan magasról fohászkodik egy újabb szesztilalom után, s férje tegnap esti állapotát ecseteli szomszédjának, akivel a liftajtóban futott össze.

Minthogy nyolc órán át úgyis egyvégtében ülni fog, elindult hát gyalog, s körkörös járkálással felemelkedett, megágyazva testében a mozdulatlanságnak.

Az élettel perlekedő asszonyságok ugyanazon az emeleten rostokoltak, ahol megtalálta a meghívóra nyomtatott számot. Egy ismerős arcú fiú, akinek nem tudta a nevét, éppen kilépett az ajtón, ismerős arca felderült, amint meglátta őt, már vártunk, mondta, menj be, én leugrom sörért.

A konyhában két lány evett a fal mellé tolt asztalnál, egy magas fiú háttal állt nekik, és a nyitott ablaknál cigarettázott, hamuját a hóesés kavargó pihéi közé pöccintette. Szén kissé megtorpanva beköszönt, de úgy érezte, tovább kell mennie a szűk előszobában, hogy eljusson a helyszínre. Egy félig behajtott ajtó mögött meglátta barátját, az üresnek ható szoba végében üldögélt egy párnán, s a diványon fekvő vöröshajú lánnyal beszélgetett. Szén belépett, és leült melléjük a földre szórt párnák egyikére. A szoba másik sarkában két fal közé felakasztott függőágy lógott, alatta hatalmas, felfújt gumilabda. Az oldalt eső falat majdnem egészen lefedte egy fehér tábla, amelyen piros betűs felirat szúrt szemet: „jó reggelt, herceg”, a négyzetes tér közepén pedig, egy sámlira téve állt a gép, s a szemközti falra hasonló fehér táblát vetített. Az ismerős arcú fiú megérkezett, s üvegekkel teli karjával belökte maga mögött az ajtót.

Milyen érdekes, gondolta Szén, mi most egy üres falat nézünk órákig. Szeme sarkából végignézte a mellette ülők arcát. Az öccsére és közös titkukra gondolt, arra, hogy ők találták fel a camera obscurát gyerekkorukban, amikor egy napfényes délután becsukták a szobák folyosóra nyíló ajtaját, amitől az ablaktalan helyiség egészen elsötétedett, s amikor a szemük hozzászokott a sötétséghez, észrevették a lélegzetelállító látványt a falon, a nagyszoba tótágast álló sziluettjét, anyjuk varrógépének finom körvonalait, az áttetsző függöny pöttyeit, amelyeket megrezegtetett a résnyire nyitott ablakon a szél, a szobanövény leveleit és az állólámpát, s rájöttek, hogy a kis kép a déli fekvésű nagyszoba kulcslyukán át vetítődik a falra. Ez izgalmasabb volt a diafilmeknél is. Öccsét beküldte a szobába, és bekiáltott, hogy integessen. Aztán cseréltek.

A fehér táblán fekete táj ömlött szét, tehenek lassú mozgása alatt körbejárt egy üveg sör. A kezdő képsorok alatt elhangzott még egy-egy megjegyzés, de idővel mindenkit elzsibbasztott és magába szippantott a film, mint egy biztosan dolgozó pók. A fűtőtest csöve, amelynek derekát támasztotta, Szén tarkójára kúszott. Válla a mellette ülő esztétikatanár karjához nyomódott, most már nem vigyázott arra, hogy ne érjenek egymáshoz.

Amíg a szoba tulajdonosa, a szőke Dunai kiszellőztetett, kicsődültek a konyhába. A film egyharmada lejárt, s ez elég volt ahhoz, hogy lélegzését beléjük oltsa. Szén egy cigarettát kért a magas fiútól, teljességgel megfeledkezve arról, hogy barátjától szokott, s a kagylónak támaszkodva hallgatta a vörös hajú lány elejtett mondatait egy találkozásról, azzal a híres színésszel, akit az imént meghalni láttak. Az ablak előtt, kissé előre dőlve, Szén barátja hallgatta a halk szavú esztétikatanár beszámolóját, amelyben idefelé jövet majdnem elgázolt egy nyulat, s nyomban ezután kis híján frontálisan ütközött egy rendőrautóval, amely a nyulat kergette. Szén zoknijára lehullott a hamu, a csikk sisteregve aludt ki a csap alatt.

A szoba télszaggal telt meg. A kihűlt párnákat újra elfoglalták. A vetítőgép fénye a falra lövellt, ahol testekre, tájra, érzésekre szakadt. A valóság fekete-fehér, mondta a szőke Dunai, csak a kurva élet színes. Nem sokkal ezután az ismerős arcú fiú betakarta, hogy alvás közben, a padlón fekve, teste ne hűljön ki annyira.

A film kétharmada után újra a konyhába mentek, jobbára csendben álldogáltak. Ki-ki a maga füstfelhőjébe merült, s itala remegő felszínén pihentette tekintetét. Szén a mosdó után érdeklődött, az egyik albérlő lány az ajtóig kísérte. Miután elvégezted, a vederrel kell leönteni, elromlott a tartály, mondta. Míg vizet engedett a vederbe, Szén a tükörben vizsgálta magát, és arra gondolt, vajon észrevennék-e, ha hirtelen megnémulna. Nem vennék észre, gondolta, és beöntötte a vécébe a vizet, ugyanúgy tudnék bólogatni és hallgatni, mint most.

Tangóharmonikán játszott egy barázdált arcú, fehér szakállas férfi. Da capo al fine. Da fine al capo. Befejezhetetlen körtáncot jártak a falon az ismerőssé vált idegenek, végére járt a film, de az elejével végződött. Szén úgy érezte, mozdulatai lemállottak testéről, s a cipőfűzőjét már más köti csokorra, míg ő még csak a kabátját veszi magára. Az idegen lányoktól éppúgy köszönt el, mint az ismerős arcú fiútól, boldog új évet, mondta, ha nem találkoznánk addig. Most észrevennék, gondolta.

Az esztétikatanár, ki többször kért poharába italt, felajánlotta, hogy mindenkit hazaszállít. Igaz, mire a kocsi felmelegedne, mindenki kiszáll, mondta, de az éjjeli buszok kiszámíthatatlanul járnak. Szén félretolt egy képeskönyvet, a gyerekeidé, kérdezte, és beült a hátsó ülésre. Körmével együgyű arcvonásokat karcolt a zúzmarába, s azon nézett ki a város utcáira, ahol még sosem járt, s most is csak úgy, hogy egy vörös hajú lányt kísér haza az esztétikatanár kocsijában.






Fotó: L. O.






Bertók Beatrix




FILMÍZELÍTŐ


A legbársonyosabb tenyéré a pálma

(puzzle)


A palm az angolban tenyeret jelent. De jelent pálmát is. A magyar nyelv nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy egyetlen szóval ragadja meg e két dolgot...


Nem szeretek történeteket mesélni. Főként az nem megy nekem, ha valaki arra kér, hogy elmondjam valamely film sztoriját, na meg ha arra vagyok ítélve-utalva, hogy egy kritikában a simább érthetőség kedvéért bejárjam a mesélés kényszerpályáját. A válaszom ilyen esetekben pofonegyszerű: lécci, nézd meg a filmet!, illetve természetesen nem írom meg a kritikát. Ezért nem írtam én a mai napig effélét?


Irina Palm kezdetben nem Irina Palm. I. P. nem létezik, és amikor létezni kezd, sőt amikor már javában létezik, valójában akkor sem létezik. Csak egy bizonyos kör számára. Számukra is csak a tenyere. De még az se igazán. Mindenesetre ordítva élveznek el tőle. Fogása kifogástalan, érintése bársonyos, ritmusa őrjítően izgató, kurva szexi nő ülhet a fal másik oldalán, gondolják a kuncsaftok, de mit se számít, a lényeg az, hogy senki más a klubban és a klubon kívül nem képes úgy kiverni nekik, mint ő. Csak bízd magad angyali kezére. De előbb perkáld le az összeget, majd azután dugd be a farkad a lyukon. Ja, és fogózz meg keményen a biztonsági rúdban. A mennyország vár rád odaát!

Irina Palm egy brand. Csodásan jövedelmez. És mert övé a legjobban dolgozó tenyér, övé a legnagyobb bevétel. Mindenkit leköröz, mert mindenkit le akar körözni, mert muszáj mindenkit leköröznie... Szóval ezen minden érintett príma jól keres. Leszámítva persze a magát naprakésznek és verhetetlennek képzelő konkurenciát, valamint a pénzbeli hasznon túl őt magát...


Egy akármilyen nevű vidéki özvegy háziasszony, akinek a kisunokája mielőbbi orvosi kezelés híján alighanem halálra van ítélve, munkát keres Londonban. Mindenhol elutasítják azzal az indokkal, hogy már túl öreg bármiféle komolyan veendő munkához. Vagyis értse jól: e mai világhoz. Ahhoz, hogy ne légy öreg e mai világhoz, azaz valamiképp a felszínen bírj maradni, ha meg nem is fiatalodhatsz, mindenképp tudnod kell idomulni a fennálló rendhez. De a családjáért aggódó özvegyet korántsem ez tartja kétségben, hanem az unokája vészesen romló egészségi állapota, akit csak „külföldön” tudnak komoly anyagi áldozat árán megmenteni. Ezért hagyja magát elvesztődni-elveszni. Mi több, elbukni. Azok szemében ugyanis, akik nem térnek le a biztonságosan bejárható-bejáratott utakról, amíg nem muszáj nekik, vagy fenntarthatják a látszatát annak, hogy nem muszáj, de legalábbis ráér elveszíteniük a fejüket vagy magukat, Irina Palm botránykő...[1]


Egy kétes tevékenységet űző lebujban munkát vállalni egyet jelent a bujkálással és annak mindenféle vonzatával. Ám nincs mód a rejtőzködésre, mert amit suttogva mondanak, azt a házak tetején fogják hirdetni, és amit titokban tesznek, az sokkal inkább előbb, mint utóbb napvilágra kerül!

És milyen csendesen, visszafogottan merész, bár, valljuk be, az érzelgősséget vagy az ellaposodást néhol veszélyesen megkísértő jelenetekben jön át mindez. Mintha az lenne mondva: Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért![2]


A film elején átsiklottam a szereposztás fölött. A végén, meg sem várva a stáblistát, visszapörgettem, és rendesen ledöbbentem. Ez a rendkívül rokonszenves, bátor néni, aki még keményszívű, minden hájjal megkent munkaadóját is leveszi a lábáról (s nem csupán vagy elsősorban a tenyerével), Marianne Faithfull?! Hát igen, ez a lánykorában az alvilági életben jócskán megmártózott „néni” nélkül talán másmilyen hatást váltana ki a film – töprengek hülyén. Vajon milyet, ha valami már így is – amikor azzal a tudattal néztem végig, hogy egy, a történetbeli figurának tökéletesen megfelelő noname játssza a főszerepet – arra késztetett, hogy újranézzem?[3]











[1] Első helyen a pletyka- és szenzációéhes szomszédok szemében. Nem különben, bizonyára nagyon is érthető módon, a fia számára, aki a külföldre utazáshoz szükséges pénz gyors előteremtése láttán gyanút fog, és elkezd nyomozni az egyre gyakrabban kimaradó anyja után. A fiú (gyereke állapota ellenére!) a bármely áron való erkölcsi tartás megőrzése mellett foglal állást. Nem úgy a felesége. Ő, miközben praktikusan mérlegel, már magasabb szinten, tágabb perspektívában fogja fel a helyzet etikai vetületét...

[2] Köszönet az idézetért Gonzónak!

[3] Irina Palm (2007). Rendezte: Sam Garbarski; szereplők: Marianne Faithfull, Miki Manojlovic, Kevin Bishop, Siobhan Hewlett, Dorka Gryllus; operatőr: Christophe Beaucarne; zeneszerző: Ghinzu; producerek: Diana Elbaum, Georges van Brueghel, Sébastien Delloye; forgatókönyv: Martin Herron, Philippe Blasband, Sam Garbarski.






Kandylu Basac





Feltámadás


Le kellett húznunk

a lábbelinket, mielőtt beléptünk.

Egyszerre csaptak agyon

bennünket, miután lehajtottuk

a fejünket imádkozni.


Ezután jött a feltámadás:

gépi úton újjáélesztettek,

és újprogramozták a memóriánkat,

de úgy, hogy minden pillanatra

egész precízen emlékezzünk – mert


egyetlen küldetésünk a Tanúságtétel!

Értem, tehát nem tudsz tenni

értem semmit. Nem, le kell húzd

a lábbelidet, mielőtt valahova

belépsz, és agyoncsapnak,


miután lehajtod a fejed

imádkozni. Különben biztos

a büntetés: egész életedet

ebben a már elavult, időszerűtlen

testben leszel kénytelen


lehúzni. Én nem szoktam

már imádkozni! Akkor

még van esélyed kivédeni

az ütést – de mit érsz? De én

bemenni se szoktam már sehova! Na ne


mondd! Hol élsz te? Fene tudja már,

talán a képzeleted... bocs, memóriabázisodban

vagy hol; vagy te az enyémben – mondtam

a szárnyas lénynek, és gyorsan

agyoncsaptam, mielőtt


replikázhatott volna. – Büdös

replikáns, miután ide hívatlanul

beléptél, még a lábvédődet se

voltál képes levenni, vagy legalább

megkérdezni, hogy le kell-e!



Bolygó


A bolygó neve ismeretlen

volt előttünk. Nevettünk

is nagyokat, miközben próbáltunk

valamilyen nevet – ha nem is

adni, legalább – rögtönözni.


Annyira kietlen volt, hogy folyton

kerülgetnünk kellett

a Névtelent. Végül, hogy mégis

valamilyen arculatot adjunk

neki, annál maradtunk,


hogy Nevet. Nem forgott sajnos

ennél jobban az agyunk,

úgyhogy nem bolygattuk

tovább a kérdést... Kitűztük

a zászlót (ezzel kellett volna


kezdeni!), és megpróbáltuk felvenni

a kapcsolatot a... lentiekkel?...

fentiekkel?... ám úgy nézett

ki, hogy túl messzire elbolyongtunk,

nem lehetett már fogni


semmilyen jelzést. A helyzet

az, hogy én ezt

az égitestet egyszerűen csak

waste landnek nevezném,

vagy még annyinak se,

mondtam elképedt kollégáimnak














Helyzet


Már az összes pozíciót

és pozíciótlanságot

kipróbáltuk – de valahogy

már egyikünk se érezte magát


pozícióban. Se így, se úgy.

Kezdett fárasztóvá, mi

több fárasztópróbává

válni a dolog. Felkerestünk egy


feldicsért szakit, de mintha ő is

ugyanazzal a problémával

küzdött volna

(valószínűleg emiatt volt


lepattanva). Mi viszont

nem tudtunk tanácsot adni neki.

Adtunk hát neki egy kis segély- (csúsztató-?)

pénzt, magunknak meg


egy kis haladékot. Időleges szakítás,

aztán ismét egymásnak mehetünk.

Ő elment jobbra, én elmentem

balra. Vagy fordítva? Eh, egyre megy.


Az ajtónkra kifüggesztettük:

ELMENTÜNK! hogy a mindenre kíváncsi

szomszédok tudják, kábé mi a helyzet,

ha majd érdeklődnek utánunk



Dobás


A zene feldobta

a hangulatot.


Egyesek ledobták

magukat


a parkettre. Mások

a pamlagokra. És


ledobtak

magukról


mindent. Vagy

majdnem.


Én is bedobtam

még egy felest.


Meg egy pirulát



Fotó: Gonzó





Horváth Előd Benjámin



KÁVÉZÓ



Változatok kalapra


1.

belül fél a szíve, vándoroltatja magát. körbe a történő padlón. fején az úri szürke, selyemszalaggal, alatta szőrös és meztelen. a révész szövi a fonalat, azon megy. mögötte hermetikus falak, onnan játszanak jövőt a lányai. elszabaduló kentaurok az idő, tudja a stratégiát, mikor kell elszabadulni. még nem rohamoznak, hagyják, félje el magát. semmi perc kérdése, meg fogunk halni. simogatja fonalával a révész. most vihart figyelj, kicsim. ráhagyja, hisz akármilyen úr, úgyis a révész viszi, mondja csak, hogy kicsim. közvetít bőszen, fárad bele, alig érti ura az időjárást, de szereti őt és végigviszi. az ura megy, hűséges, akár a kutya. előbb legyél kutya, onnan lehetsz akárki, mondta neki valamikor az őse. megremeg a szürke, hidegszik a selyemszalag. keserű a szeme, nem lát vissza. erre kell a vezeklés, félő, hogy beletörik. de tartja a révésze, pofozza csúnyán, ha esni akar. esik az eső, fekete konfetti. öltözködnek a kentaurok, trónfoglalás szaga. nem tud semmiről, meztelen az orra alatt. körbeszenvedi a révész, dohánybűzös krisztus. beleszereti magát minden nap, fáj a keze. bevérzik a fonál, nem szövi tovább, itt az idő. elengedi, belehal. áll egyedül az ura, látja a kentaurokat, látja a falat, látja a lányait, látja a padlót, szemével méri a megtett utat. pokrócot vesz magára, kinyújtja a kezét, gyorsan végez dolgain, tudja magát. elfélnek a kentaurok, átszereti birodalmát másra. tapsvihar, teremni kezd a padló, színpadul. jönnek sorba, csak játék volt. ő van legelöl, meghajol. lehull a pokróc, fázás csap a meztelen szőrösből, kiáramlik a tapsra, lehull a szürke kalap, sír a selyem.



2.

veszek neki cukrot, aztán elsírja. hazudik a tüdeje, kerek három napja. mint a kipufogó, retteg. mondom neki nem a tüdő hazug. hallgat, cukrozik. legel a nap a háztetőkről, vérpor az isten tenyerén, ilyenek. hogy ő nem kávézza bele magát semmibe. pedig fiatal, szigorúan szép. festi a bokáját a magassarkú. én belekávézom, mondom neki, kobold-nyelvet öltök. csak egy kicsit. felőle, mondja, rándul a szája, kajla napsugár. húzza a fellegvár a metronómot, késik. szeméttel rakott szamos, trombitál rá. úgy fújom a füstöt, élvezze a nyakát. mocorog emiatt, de elnevetjük. szerda történik, fúvószenekar. olvad a hó, mutatja magát, pucér évszak. belezörög a busz, pocsolyaperverz. siet. nem tudok mit mondani, prédikál a tavasz, de igazából csak halálrabasznám. szeretném, hogy tudja, csak alkalmat adjon a játszó latyak és fönn az ég, mondanám akkor, olyan lenne tőlem a csiklója, két hétig, mint egy sebesült alma. megígérném. hörög a föld teste, itt időzárlat van. hazudik a város, szereti magát. a szoknyáját úgy hordja, szereti magát, odaadja a szélnek. a szél hálás. elpöckölöm a csikket, bele a történetgyűjtőbe, amit egzaminálnak éjjelente az utcaseprők. leveszem a kalapom, kicsit nézzem meg őt. odaadom a hajának, lassan vegzálja a kezem az arcát. rajta a kalap, szemtelen gyűrű, sértődik, hogy meg kell állni, lent is hozzáérnék. mondom a szememmel, aztán hangosan mást: így már egészen belekávézhatja magát. mibe, kérdi, nem akar nézni. abba, ami jön, de titok, mondom. kilátszik majd az olvadástól.



3.

fahéjas szerda, hullanak a bogarak. kérges szárnya a földnek, belőle nő ki, magányszemély. úszik a szeme a tornácon, aztán nekifog. vonalas füzetlap a kert, írott szép káromkodások. sártömbös bakancs, szelíden tipor. élteti a színeket, finomkodik velük. holdas ködben mondta az apja, igyon, ha vége. de addig szeresse le végig a kertet, amíg lehet. kanyargó szőlő, még csak zöldes masnik. villogó eper és fájdalom. hatvan éve rendrakás, elfogyott füzetlapok. erre gondol, erre a hatvanra, innia kell. vértelen szeme van a kútnak, űr akárcsak ő, barátkozik. aztán neki az almának, sorban a barnaruhás hölgyek, gyöngyeiket erőszakolja. nem zavarja zöld haj. a szilva már egy tiltott könyv, ágyéktáji impresszió, jól megy neki. aztán hívja a kút, magyarázzon. kertek kertje, mondja, az visszakacsint vértelen feketelyukakkal. képezünk mi ketten, mondja, képet képre, színeset, bizarrat. én vagyok a bosch, te meg a bruegel. zsákolja végül a padlizsánt, telnek az illatok. évek szomorú ágyéka, hullámzik a kert. beleharap az este, kiül akkor a tornácra, pálinkával tölti meg az akaratát. teremtene még, aztán belenyugszik. tompa holdas szerda, kifestik a tücskök. néz, ahogy az apja nézett, fénykép van a szemüregben, átírja az udvart, bacchanáliákra. nem ismeri az eredetét, de biztos benne. úgy csinál, hogy várhat valamire. általában így folyik át álomba, homályos műtermekbe, precíz élvezet a vásznon. de most türelmetlen a pálinka, verekszik bele. hirtelen szembevágja egy illat, kihullik a fénykép. piros kalapos nő a kapuban, mindenféle kert a szeme, ahogy felnéz a karima alól. meleg vibrálás a teste. nem mosolyog, szenved a szája, kicsi termékeny gyümölcs. fahéjpor a haja. ráragad a szeme, aztán keresi a fényképét, hatvan évét. most segíts meg, bruegel, te tudsz nyugalmat. kitépik a magányszemélyeket, mint a virágot. torpan a nő, mondani készül.





Fotó: Bartis Noémi