Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ


Az örökös újrakezdések mesterei








Nem vagyok színházi szaki, színházba sem igazán járok – mélységesen lehangolnak a többnyire mélységesen élettelen produkciók –, ez a könyv[*] azonban lenyűgözött. Fölébresztette bennem a vágyat a színházra. Egy olyan színházra, amely nemcsak színleg mutogat ezt-azt, és csábít a házba egy rakás sznobot, hanem amely az életet és a tapasztalatot teszi meg kiindulópontjaként.

De milyen lehet egy színházról szóló könyv, ha figyelmen kívül hagyja a mindennapi életet (beleértve az előadásra felkészítő gyakorlatokat és próbákat), s előzetesen felállított teóriákat akar ráhúzni arra, ami eleven viszonyokból születik?...

Georges Banu figyelmen kívül hagyja a teóriát.

Vagyis nem.

Peter Brookhoz hasonlóan a gyakorlatból indul ki, de még így sem jut el (hiszen nem is akar!) valamiféle fix, bármikor és bárhol alkalmazható, rendszeres, merev elmélethez.

Számukra nem léteznek abszolút igazságok. Amint rábukkannak egy stabilnak tűnő igazságra, azonnal kizökkentik, mozgásba hozzák egy másik igazsággal, amely nem kevésbé mobilis. Hiszen a színház, akárcsak az írás, nem a stabilitás, hanem az örökös mozgások és újrakezdések, a szüntelen frissességben levés terepe. Nem az ismétléseké (azaz a konzerválásé): egyik előadás vagy könyv nem lemásolható egy másik előadás vagy könyv által. Egyiknek az előkészületei és eredményei nem kopírozhatók, menthetők át egy az egyben egy másikra. E könnyen kínálkozó csapdát mindketten éles érzékkel elkerülik, adott esetben határozottan elutasítják.

Banu körkörösen (nem hierarchikusan!) építkező írásában a szigorúan szakmai elemzéseket személyes vallomásokkal elegyíti, a szakember távolságtartását a magánember közvetlenségével – mint aki nem csak szakmabeli, hanem barát is, nem csak Brook színházát, hanem magát Brookot is hosszú ideje figyelemmel kíséri.

Ő csupán „tanú”. Egy ember és művészete ismerője, amely ismeret több évtizedes közvetlen tapasztalatból táplálkozik. Banu ezért is szereti magát a tanú (a megfigyelő) pozíciójából meghatározni. A köztességéből. Se túl közel, se túl távol. Se teljes mértékben ítész, se teljes mértékben laikus szemlélő. Ez se, az se, ez is, az is. Se itt, se ott, hanem egyszerre itt is, ott is. Kijátssza az egyetlen formába való belemerevedés veszélyét. Ami tökéletesen megfelel Brook különböző, sőt gyakran homlokegyenest ellentétes világok közt ingázó esztétikájának.

Peter Brook színház- és Georges Banu írásművészetének e mozgások eredményeképp létrejövő „üres terei” mindig kitöltésre, berendezésre, belelkesítésre (a fordító, Daróczi Enikő ihletett találmánya!) várnak – a néző/olvasó nem is annyira értelmezői (előzetes konstrukciókra támaszkodó, intellektuális), mint elsősorban inkább érzéki-érzelmi (affektív, eleven, érzékeny) részvételére.

Mint ahogy az életben is történik: a megértést mindig megelőzi a megélés.

Ideális esetben. Ha van ilyen... Mert helyesebb úgy mondani: ha megvan bennünk a kellő érzékenység hozzá...




[*] Georges Banu: Peter Brook és az egyszerű formák színháza. Koinónia, Kolozsvár, 2010.