Magyari Andrea
Sport
Fölösleges így futni, úgysem fogom megint
elérni, és még annyi erőm is alig marad majd, hogy visszainduljak.
A busz éppen akkor fordult ki a
kanyarból, amikor kiléptem a kapun, ilyenkor már túl messze van az a kétszáz
méter, de azért rohanok, legalább ne mondhassa senki, hogy nem próbálkoztam.
Kiszakad a tüdőm, és egész éjjel nem aludtam.
Mire a megállóba érek, nem látok
semmit, egyáltalán semmit, mondjuk, amúgy is sötét van még, március eleje, öt
óra ötven. Ötötvenes busz, mert hétkor nulladik tesióra van. Tornaóra. Valahogy
felbotorkálok a buszra, Gitta meg a többiek szóltak a sofőrnek, hogy várjon
meg. Leroskadok Gitta mellé az ülésre, jól vagy, jól vagy, kérdezgeti Gitta,
hányingerem van, lehajtom a fejem, mindjárt elájulok a benzinszagtól, aztán
lassan oszlik a fekete köd, először mindig sárga lesz belőle, most már el tudom
olvasni a filccel írt feliratot a mustárszínű műbőrülés hátulján, arra látok
éppen, edda blues, alatta meg egy elfuserált halálfej. Mire fel bírom emelni a
fejem, már megtettük vagy a fele utat. Világosodik, foltokban áll a mocskos hó
az út szélén, Gitta aggódva kérdezgeti, hogy megint nem aludtam, ugye.
Egy fél éve tart ez a történet,
hogy nem tudok aludni, lefekszem, és nem alszom egész éjjel, anyám szerint alszom,
csak nem emlékszem, de én tudom, hogy nem alszom, egész éjjel fenn vagyok és
arra gondolok, mindjárt negyed hat lesz, és fel kell kelni. És hogy kezdődik a
nap, és főleg kedden gondolok rá, hogy nulladik tesióra lesz, nem fogom
kibírni. Én ezt nem fogom kibírni, mondom Gittának, alvás nélkül nem lehet
futni. Még csak kedd van, anyám általában belemegy, hogy pénteken már ne menjek
iskolába, addigra fel sem bírok kelni egyébként, annyira fáradt vagyok a négy
napos álmatlanságtól, kapok orvosi igazolást úgyis Margit nénitől, de ma még
csak kedd van. Végül is azt nem lehet, hogy ne járjak iskolába, iskolába muszáj
járni. És feküdjek le korábban. Ha korábban fekszem, akkor legfeljebb nyolc
órát virrasztok, és nem hetet, teljesen mindegy. Vagyis nem, mert minél tovább
virrasztok, annál elviselhetetlenebb, a virrasztás rendkívül fárasztó, és az
ötödik-hatodik óra táján jönnek a víziók, amikor ébren vagyok, tudom, hogy
ébren vagyok, és mégis mintha nem én lennék én, egyszer például úgy éreztem,
hogy én egy Rimbaud-kötet vagyok, egy kötet, érted? magyaráztam Gittának, még
csak nem is Rimbaud. Nem egy ember, hanem a könyve. Biztos, mert pont most
tanultátok ti is irodalomból, próbált vigasztalni Gitta, hát persze, de azért
mégis, gondolj bele, ez nem normális így, be fogok dilizni előbb-utóbb, én
tudom. Mindig mondom, de nem hiszi el senki. És olvastam, hogy bizonyos óra
nemalvás után az agy elesdét választ ki, úgyhogy én már hivatalosan is
drogosnak számítok, mondtam tovább Gittának, szerintem ha elmennék vérvételre,
vagy bevizsgálnák az agyamat, vagy ilyesmi, egyből beutalnának valami elvonóra.
Mire megérkezünk a városba, már
világosodik, alig múlt fél hét, ilyenkor nincs forgalom, gyorsan beért a busz.
Megyünk végig Gittával a kihalt sétálóutcán, nem szólunk semmit. Hány órátok
van, kérdezem a kapuban, hat, mondja Gitta, akkor nem vársz meg, ugye? Nekem
állandóan nyolc órám van, mert speces vagyok. A speceseknek heti tíz
nyelvórájuk van, és egy hónap múlva meglesz a nyelvvizsgájuk. Már aki élni fog
még akkor.
A tornaruhám hideg, és undorító
szaga van. Ráadásul megint híztam. Miért hízok, amikor nem is eszem. Kövér
vagyok, és karikás a szemem, nincs kedvem behúzni a hasamat, nem is bírom. Gabi
ül a tornapadon, úristen, milyen dagadt vagyok, motyogja. Mi a kurva életnek
csináljuk mi ezt, fakadok ki, lassan már csak káromkodok, ha egyáltalán meg
bírok szólalni. Miért nem lehet nadrágban tornázni legalább, még az se
tornázhat nadrágban, akinek éppen megjött. De ha mégis kikönyörögjük, annál
rosszabb, mert a fiúk néznek minket a fenti ablakból, és pontosan tudják, miért
van nadrág, akin van. Gabi olyan arcot vág, mint aki a saját akasztására megy.
Neki még rosszabb, mint nekem, mert ma szertornázni fogunk. Én jártam
szertornázni általánosban, tudok szekrényt ugrani, meg a talajgyakorlatot is
megcsinálom úgy-ahogy, és nem zuhanok le a gerendáról, még a bukfencnél sem. Rá
szoktak kényszeríteni, hogy menjek tornaversenyre, mert a többiek még ennyire
sem tudják. Gabi viszont egyszer átesett a szekrényen, és magára rántotta az
egészet, azóta halálfélelme van, a gerendára meg fel se mer állni, nemhogy
bukfenc. Nekem a futástól van halálfélelmem, futás minden óra előtt van, és
márciustól kint, két kör az iskola körül. Nekem a futás maga a halál, elfogy a
levegőm, elfogy a maradék energiám, amit egész napra próbálok tartogatni, hogy
iskolába tudjak járni, hogy ne aludjak el az órán, én soha nem tudom, miről van
szó az órán, mert csak arra bírok koncentrálni, hogy ne aludjak el, és hogy
délután hazaérjek, mielőtt elájulnék, és akkor az a darabka erő, amivel
gazdálkodni próbálok, az mind rámegy a futásra, látom, ahogy fogy, fogy, mint
egy kis kockányi szappan, odalesz a két körben, a nyúlós szmogban, a
tornaruhában.
Csak a melegítőfelsőt lehet
magunkon hagyni, de ha bemegyünk a terembe, azt is le kell majd venni.
Felsorakozunk az udvaron, Elvira néni üvölt, hogy lassúak vagyunk. Sokan
utálják Elvira nénit, nekem tulajdonképpen nincs bajom vele, pedig most velem
is üvölt, hogy húzzam be a hasam, és mi a fene bajom van már megint. Fáradt
vagyok, mondom, nem tudtam aludni. Elvira néni szerint jobb, ha nem tanulok
tovább, mert úgyse fogom bírni, ha már most ki vagyok borulva, és hogy nézek
ki, nagy a hasam, mint aki már szült vagy két gyereket, hasizmotok meg nincs,
hogy fogtok gyereket szülni, tér át többes számra. Gabi is gyűlöli Elvira
nénit, én igazából nem, az az érzésem, hogy nem ő tehet az egészről. Hát ki,
kérdezi Gabi ilyenkor, de erre nem tudok válaszolni, valahogy ilyen az egész
rendszer. Ez az egész káosz. A többiek se jobbak attól, hogy nem ordítanak,
vonom meg a vállam, én nem őket utálom, én a mocskos havat utálom, ezt a ködöt,
az iskolát, az iskolát, érted? És úgy érzem, nem ők az iskola, a káosz, az az
egész valami más.
Indulunk ki a kapun, Elvira néni
megáll a kapun kívül, stopperrel a kezében, aki túl későn ér vissza, azzal
ordít. Elindulunk Gabival, nagyon lassan, ez nem tempó, üvölt Elvira néni,
gyerünk, mert hármat futtatok veletek. Kicsit gyorsítok, érzem, hogy jön a
pánik, fogy a levegőm, határozottan érzem, ahogy megy ki belőlem az erő, a
tartalékolt erő, szépen elég lett volna egész napra, még hét óra, benne egy
kémia témazáró a harmadikon. Végre befordulunk a sarkon, itt már nem
látszódunk, azonnal megállok, Gabi is velem, sétálunk tovább. Elvira néni külön
figyel ránk, mert már többször megjátszottuk, hogy leültünk valahol, és
bevártuk a többieket, csak egy kört futottunk le, de egyszer rájött, azóta
aztán nézi, hogy feltűnünk-e kétszer. Próbálok egyenletesen lélegezni, két kör
nem olyan sok, állítólag hatszáz méter, vagy ilyesmi, hatszáz méter nem olyan
sok, annyit simán leúszunk nyáron Gittával a tavon, nem igaz, hogy nem bírom ki
futásban. De igaz, nem bírom ki. Nem bírom ki, mondom Gabinak, aki belém karol
és vonszolni kezd, gyere, dehogynem, mindjárt vége. Nem bírom, Gabi, értsd már
meg, mondom, tegnapelőtt két órát aludtam, ma éjjel egy percet sem. Biztos
aludtál, csak nem emlékszel, mondja Gabi, te titokban összebeszélsz anyámmal,
röhögöm el magam, Gabi is röhög, ettől egy kicsit jobb, vonszol Gabi a mocskos
kis patak felé, át a hídon. A hídon megpihenünk, büdös, sötét a víz, alig
folydogál, a másik parton a rendőrség, sivár, vörös épület, tiszta Velence,
mondom, sóhajok hídja, a combom hozzáér a hideg, rozsdás vascsipkéhez, lógok a
korláton, karom kint, lábam bent, így most el is tudnék aludni. Próbálok
beleköpni a vízbe, de teljesen száraz a szám. Majd elmondják száz év múlva,
hogy itt sóhajtottak utolsót a szerencsétlen gimnazistalányok, akiket
kihajtottak a városba futni, és belehaltak, mondom. És még szüzek voltak, teszi
hozzá Gabi, ez a mániája, hogy szűzen fogunk meghalni, szűzen haltak meg
szegények, semmi öröm nem jutott nekik az életben.
Nagy nehezen lefutottunk mégis
egy kört, Elvira néni nem szól semmit, ahogy elmegyünk előtte, és ez valahogy
még rosszabb, mintha ordítana. Az erőm épp addig tart, amíg újra befordulunk a
sarkon, ott vége, feladom. Menjél, mondom Gabinak, én nem bírom tovább. Nem
hagylak itt, mondja Gabi, de látom a szemében a szorongást, ott van még a
szertorna is, menjél már, mondom, ott van még a szertorna is, legalább ezzel ne
húzd ki a gyufát, jól vagyok, megyek mindjárt, csak pihenek egy kicsit. Nagy
nehezen elindul, döcög át a hídon, aztán befordul, már nem látom. Egyedül
vagyok, csönd van, a többiek mind visszaértek eddigre, befelé az orron, ki
fogom bírni, kifelé a szájon, na, megy ez, mindjárt a hídon vagyok, gyors séta,
ezzel is lehet haladni, nem kell feltétlenül futni. Talán ha énekelnék.
Nemzavartama-semmianapot, a csajomhavanakét-lábáraáll. Még hét óra, ezen kívül.
Kémiadolgozat, meg fogom írni, tanultam rá rendesen, akármilyen fáradt voltam.
Csak ezt a kört bírjam ki. Ujjaaszájában-nemvérziknefélj-csak megállés.
Félbeszakad a ritmus, és még mindig nem értem el a hídig, hirtelen rájövök, hogy
milyen késő van már, lehet, hogy véget ért az egész óra. A következő
pillanatban viszont úgy érzem, hogy Gabi csak egy perce ment el, tehát mégse
lehet olyan késő, a harmadik pillanatban meg már egyáltalán nem tudom, hogy hol
vagyok, tudom, hogy ismerem ezt a hidat, ezt az épületet is, ez a rendőrség, de
már csak a szólánc van meg, értelme nincs semmi.
Iszonyú félelem fog el, dobog a
szívem, és most tényleg futni kezdek, átfutok egy hídon, és még mindig nem
tudom, hol vagyok, futok, valaki fut, de ez már nem is én vagyok, mert én nem
is bírok futni, én már percekkel ezelőtt teljesen kimerültem, fájt a tüdőm, és
az oldalam majdnem leszakadt, most meg futok, és nem érzek fáradtságot, tudtam,
hogy egyszer be fogok kattanni, erre gondolok, akkor ezek szerint most van az,
mert már nem én futok, ugye, mondtam, hogy én már nem vagyok teljesen normális,
de nem hitte el senki, hogy bele lehet bolondulni abba, ha nem alszik az ember,
hát tessék, most megbolondultam, most vágtázik valaki a főutcán, valaki fut tehát,
de nem én, nem én, végignézek magamon, tornaruhában vagyok, fut végig az
agyamon, és melegítőfelsőben, valahogy ez nincs rendben, más emberek is vannak
az utcán, kabát van rajtuk, alig látom őket, olyan gyorsan futok, foltokban
látom a Centrum Áruház kirakatait, már a tulipános háznál vagyok, és a
buszállomás is mindjárt itt van, sokkal többet lefutottam ezek szerint, mint a
két kör, két vagy három kilométert futottam, és nem érzek semmit, nem érzek
semmit, felugrok egy buszra, valaki sír, nincs pénzem, mondja, és rosszul
lettem a tornaórán, rosszul vagyok, legyen szíves, engedje, meg, hogy
felszálljak, Nyíresig megyek, kérem, kérem, kérem.
Fekszem a sötétben nyitott
szemmel, most ébredtem. Hallom, hogy a húgom alszik a térelválasztó másik
oldalán, anyám matat a konyhában, apám most ér haza, ezek szerint tizenegy óra
lehet, rengeteget aludtam. Hallom, ahogy beszélgetnek, anyám most valamit mond,
apám hallgat, most biztos sajnál, aztán ő is mond valamit, halkan beszélnek,
kinyújtózom, nem akarok semmit, csak így feküdni, és apám meg anyám
beszéljenek, a húgom aludjon a falon túl, apám benéz, szia, apa, mondom, fenn
vagy, kérdi, és leül az ágyamra, mi a baj, semmi, mondom, és folyik a könnyem,
már nincsen semmi, csak hadd maradjak itthon holnap, egész héten itthon
maradhatsz, mondja apám, Gitta hazahozta a ruháidat, nyit be anyám, hála istennek,
válaszolom, ez az egy normális farmerom van.
Fotó:
Tudor Pop