Charles Bukowski
Valaki
istenem szomorú bús
blues szólt
ez a nő ott ült és
beszélt
maga tényleg Charles
Bukowski?
mondtam
felejtsd el
nem érzem jól magam
enyém a szomorúságok
szomorúsága
amit akarok:
megbaszni téged
és ő nevetett
úgy hitte ennél azért
intelligensebb vagyok
és… akkor felnézve
hosszú vékony isteni lábaira
láttam máját és remegő
beleit
láttam Krisztust ott
bent
amint folk-rockra táncol
bennem mindazon hosszú
éhezések
rózsái
és átmentem hozzá
megragadtam őt a heverőn
s fején át letéptem
minden ruhát
és nem érdekelt
hogy erőszak vagy a
világvége
csak még egyszer
ott lenni
bárhol
valóságosan
igen
combkötői ott hevertek a
padlón
és a faszom behatolt
a faszom ó istenem a
faszom beléhatolt
Charles
Valaki
voltam.
helló, hogy van?
a félelem azzá válni,
amivé lettek:
halottá.
de legalább nincsenek az
utcán, mindig
vigyáznak, hogy bent
maradjanak, azok
pépes hülyék akik
egyedül ülnek a tévékészülék
előtt
s életük tele van
konzervált, eltorzult
nevetéssel.
az ideális szomszédi
környezetük
leparkolt autókkal
kis zöld pázsittal
kis otthonokkal
kis ajtókkal, mik
nyílnak, csukódnak
ha látogatóba jönnek a
rokonok
s maradnak egy hétvégen
át
ajtók csukódnak
a haldokló mögött ki
oly’ lassan hal meg
a halott mögött aki még
mindig él
csöndes átlagos
szomszédi környezetedben
széljárta utcákkal
agóniával
megsemmisüléssel
horrorral
félelemmel
tudatlansággal.
egy kutya áll a sövény
mögött.
egy férfi némán az
ablaknál.
bang bang
abszolút szezámcsont
mondta a csontváz
átrakva meszes
lábait az asztalon,
és az volt,
bang, bang,
rám nézett
és az én csont-testem
volt
és én az voltam, ami
megmaradt,
és volt egy újság ott
az asztalon
és valaki forgatta az
újságot
és én forgattam,
én voltam az újság
valaki kezei között
és a hasábnak belőlem
szemei voltak
és néztem a csontvázat
amint
figyel
s még mielőtt az ajtó
becsukódott volna
észrevettem egy férfit,
úgy nézett ki
kissé mint Napóleon,
kissé mint Hitler,
harcolva az én
csontvázammal,
aztán az ajtó
becsukódott
és mi lementünk a
lépcsőn
kifelé
és akkor én egy
kövér kis ember
kezében voltam
aki semmit sem tudott
és én utáltam őt
a ténnyel szembeni
közönye
miatt, hogy én utálom
őt,
ahogyan forgat engem
az aluljáróban
és nekicsapódtam egy
öregasszony
hátának.
a kárhozottak gyönyörei
a kárhozottak gyönyörei
a boldogság tömör
pillanataiba
szabottak:
mint a szemek egy
kutyatekintetben,
mint egy viaszkocka,
mint tűz harapózik a
városházán,
a megyében,
a kontinensen,
mint tűz harapózik
szüzek és szörnyek
hajában:
és sólymok zümmögnek a
barackfákon
a tenger rohan karmaik
között,
Idő
részegen s izzadón,
minden lángol,
minden nedves,
minden rendben.
a fájdalomról
az első és egyetlen feleségem
festett
és így beszélt erről
nekem:
„az egész oly fájdalmas
nekem, az ecset minden vonása
fájdalom…
egyetlen hiba és
az egész festmény
romokban hever…
sosem fogod megérteni a
fájdalmat…”
„nézd, szivi”, mondtam
én, „mé’ nem csálsz valami
könnyűbbet? –
valamit, amit szerecc is
csálni?”
csak nézett rám
és azt hiszem ez volt
az első alkalom, hogy
megértette együttlétünk
tragédiáját.
ezek a dolgok általában
kezdődnek
valahol.
Grafika: Csala Hermina
Kulcsár Árpád fordításai
