Vitus Ákos

Megtudni a választ

Éjszaka van.
Követek egy férfit. Nővel van. Az út szélén, egy padon ülnek. Forgalom nincs, senkinek nem tűnik fel, ahogy itt állok, száz méterre tőlük, a sarkon. Ők sem vesznek észre. Elrejt egy gondozatlan sövény. Az utcalámpa monokrómra festi a látványt, szinte fekete-fehérben látom testük, ruhájuk, gesztusaik. Amit meg kell tudnom: Én vagyok-e az a férfi, cigarettájának parazsa fel-fel vöröslik a film noir képlékeny szalagján, vagy nem én.

Kopog egy cipő, halkan, valahol a hátam mögött, odanézek, kis sötét sziluett az utca túlsó végén. Visszafordulok, a nő felállt és elmegy. A férfi eldobja a csikket. Itt az időm, odamegyek, leülök mellé a padra. Csontos arca, rövid haja, sötét bőre, mélyen ülő apró szemei, nem úgy néz ki, mint én, de nem sokat jelent ez. Megtanultam, nem a kinézet alapján ítélek. Kopog a cipő, befordul a sarkon, apró léptekkel érkezik áldozatunk, árnyéka még két irányba vetül az utcán.

Zavarlak? – kérdem a férfit. Mosolyog. Nem válaszol. Csillog a szeme. Részeg. Adj innom! – mondom, felveszi a kommerszes üveget a pad mellől, a földről, iszik, majd átadja. Elhalad a lány előttünk. Nyakáról, mint méz, folyik be mellei közé, a sötétbe, a lámpa éles fénye. Feláll és utána indul. Iszok. Húzóra, a fél üveget, ver a szívem, szorítja a bordaketrec, vagy megfojtja, vagy beletörik, fájni fog mindkettő, és ugyanaz a vége. Homályosan látom, ahogy civakodnak, a férfi rángatni kezdi, berángatja a fák közé, a túloldalon, mi van ott, kerítés van, nincs kerítés, nem látok odáig.

Nem az enyém ez a ketrec. Nem az enyém az erő, ami szétfeszíti, nem az enyémek ezek a kezek, a vér, ami pumpál, kitölt, merevvé tesz. Merevvé, aminél csak holttestek lehetnek merevebbek. Valami éget, sebeket hagy. Valami kiömlik, és megáll minden. Egy pillanatra nincsen semmi. Semminek nincs vége, és semmi sem maradt meg. Aztán szétloccsan a távolban a napfény, és az élettelen hűvösség minden nyomot elmos. Szirénákat hallok. Tömeg gyűl az utcán. Szédülve állok fel, tétova léptekkel állok be közéjük. A bokrok alatt valami fehér. Nem én voltam.
Nemén.

Fotó: Baló Levente

Julio Cortázar

Ebéd

A kronópiók éttermében történnek efféle dolgok, nevezetesen, hogy egy fáma erősen összpontosítva sztéket rendel sült krumplival, azután nagyotnéz, amikor a pincér kronópió megkérdezi, hogy mennyi sült krumplit kér.

– Hogyhogy mennyit? – kiabálja a fáma. – Hozzon nekem sült krumplit és kész! Az eszem megáll!

– Tudja, nálunk hetes, harminckettes vagy kilencvennyolcas adagokban szolgáljuk föl – magyarázza a kronópió.

A fáma egy pillanatra eltűnődik, a tűnődés végezetével pedig így szól a kronópióhoz:

– Nos, barátom, menjen a picsába!

A fáma legnagyobb meglepetésére a kronópió azon nyomban engedelmeskedik, azaz elillan, mintha a szél kapta volna föl. Természetesen a fáma soha nem fogja megtudni, merre is található az a bizonyos picsa, ahogy valószínűleg a kronópió sem, mindenesetre az ebéd finoman szólva sem nevezhető jólsikerültnek.

Never Stop the Press

Egy fáma annyit dolgozott a mate üzletágban, hogy-semmi-másra-nem-maradt-ideje. Így hát fámánk időnként elhagyta magát, s gyakorta kiáltott föl tekintetét-az-égre-emelve: „Mit kell kiállnom! Kizsigerel a munkám, s bár szorgalmam példamutató, az-egész-életem-kínszenvedés!”

Miután tudomást szerzett gyötrődéséről, egy remény – aki gépíróként dolgozott a fáma irodájában – vette magának a bátorságot és megszólította, mégpedig ekképpen:

– Jó naposkodást, fáma fáma! Ha ön elszigetelődni munka okán, én megoldás előhúz bal zsebem most rögtön.

A fáma a fajtájára jellemző nyájas tekintettel összevonta szemöldökét és kinyújtotta a kezét. Ó, láss csodát! Ujjai köré fonódott az egész világ, és a fámának már nem volt oka rá, hogy a sorsáról panaszkodjon. A remény minden reggel újabb adag csodát hozott, és a foteljában üldögélő fáma kapott egy hadüzenetet vagy békeszerződést, egy jófajta bűnügyet, egy exkluzív látképet Tirolból vagy Barilochéból vagy Porto Alegréből, beszámolót egy új motorról, egy szónoklatot, egy színésznő vagy színész fényképét s így tovább. Mindez öt zsetonjába került, ami nem olyan sok pénz, ha cserébe megkapjuk érte a világot.

Útügyek

Egy szegény kronópió vezeti a gépkocsiját, és ahogy egy kereszteződéshez ér, elromlik a fék, és nekimegy egy másik autónak. Fenyegetően közelít felé egy rendőr, és előhúzza a kék borítójú noteszét.

– Maga nem tud vezetni? – kiabálja a rendőr.

A kronópió néz rá egy darabig, aztán így szól:

– Maga kicsoda?

A rendőr megdöbben, vet egy pillantást az egyenruhájára, csak hogy meggyőződjön, nem történt-e tévedés.

– Hogyhogy ki vagyok? Nem látja, hogy ki vagyok?

– Én egy rendőregyenruhát látok – mondja nagy szomorúan a kronópió. – Maga belül van az egyenruhán, de az egyenruha nem árulja el nekem, hogy maga kicsoda.

A rendőr fölemeli a kezét, hogy megüsse, de a kezében ott a notesz, a másikban meg a ceruza, így hát mégsem üti meg, hanem előre megy, és följegyzi a rendszámot. A kronópió nagyon szomorú, és arra gondol, bárcsak ne karambolozott volna, mert most föl fognak neki tenni egy csomó kérdést, ő pedig nem tud majd rájuk válaszolni, mert nem tudja, ki az, aki fölteszi őket, és idegenekkel az ember nem tudja megértetni magát.

Kertes Gábor fordításai

Kép: Acer Crystal A vendég, Tükörvilág, valamint Igazolvány c. fotói