László Szabolcs



KIÉ EZ A MESE?


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, nem is olyan rég, egy író bácsi, akit úgy hívtak, hogy Íróbácsi, és ez az Íróbácsi már meglehetősen öreg volt, nem is tudom pontosan, mennyire, de talán olyan vén, mint maga az emlékezet, s az amúgy türelmes Idő is mintha megunta volna a csendes öreget, és kezdte mindgyakrabban bénítani, akasztgatni, remegtetni az Íróbácsi kezeit, melyekkel élete során száznál több krétát, sztiluszt, pennát meg tollat elkoptatott, temérdek írógépet szétpüfölt, számos diktafont kiégetett, és tucatnyi számítógépet lefagyasztott. De nem csak kezeit, hanem egész testét támadta és szárította az Idő, hogy már jó ideje az Íróbácsi nem tudott feljárni az elefántcsonttornyába dolgozni, mint hajdanán, hanem – mit volt mit tenni – megelégedett a hátsó udvarban meghúzódó nyári konyhával, beköltözött asztalkájával, papírosaival, könyveivel, trafójával, laptopjával, egerével, s ott firkált, maszatolt és pötyögött szerényen, fején a Sony fülhallgatóval, mert karnyújtásnyira tőle az alkotó- és élettársa, a Szakácsné sütött-főzött, és az Íróbácsi nem szerette a zsír sercegését hallgatni, míg egy jelzőn gondolkozott.

Persze, tudta a vén firkász, hogy túl sok túróspuliszkát már nem fog ő elpusztítani ezen a földön, s hogy egykor szorgos, fáradhatatlan kezeiből hamarosan mancsok lesznek, melyekkel legföljebb a Szakácsné hátsóját tudja megsimogatni ebéd után, de pergő, hömpölygő vagy szárnyaló mondatokat nem fog kicsalogatni, de még kiszorítani sem belőlük. Hanem ebbe belenyugodni mégsem tudott, hiába sorakoztak könyvtárában, külön szekrényeket elfoglalva, a nevét viselő tekercsek, kódexek és könyvek, az Íróbácsi még mindig úgy érezte, hogy neki írnivalója van a világon, neki még ki kell fejezni, hangsúlyozni, jelenteni, neki fel kell vázolni és le kell szögezni, körül kell írni és rá kell mutatni valamire, valami fontosra, valami nagyra, ugyanakkor persze egyszerűre és nemesre, örökérvényűre, de jelenbevágóra, általánosra és egyedire, szóval valami ízére, halvány lila gőze sem volt, hogy mire is, de a nagyonakarás, az borzasztóan dolgozott az öregben.

Ígyhát, nyakába vette tarisznyáját és útrakerekedett, vagyis leült a csempekályha mellé tett szétnyitható napozószékbe, maga mellé készítette az elmaradhatatlan, varázserejű mentateát, a hamuba sült teszkógazdaságos ropit és a gondosan feldarabolt fekete csokit, új lapot kért a varázslótól, és nekikezdett annak a szív- s torokszorongató tevékenységnek, mely minden szöveg alkotását megelőzi: bámulta a fel-feltűnő vonalkát a lap bal felső sarkán. Amikor már káprázni kezdett a szeme a mozdulatlan testhelyzettől, és a fehéret feketének látta, ivott egy kis teát, megnyomkodta a nyakát, meglazította az övét, és ismét belefogott a bámulásba: írni csak akkor tudott, ha szíve felvette a vonalka ritmusát. Harmadnapra, hat liter tea és négy zacskó ropi elfogyasztása után, hétszeres erőre kapva, mint a mesehősök, az Íróbácsi összeszedte magát és legyőzte a fehér bikát, vagy sárkányt, amely az első mondatot tartotta fogva: „Szép, tavaszvégi reggel volt, s hősünk békésen iddogálta feketekávéját a sarki presszóban. Nem is sejtette, hogy ez a nap teljesen megváltoztatja majd életét.” Megkönnyebbülve lélegzett fel az Íróbácsi, mosolyogva tekintett körbe, hogy vitézségét látták-e, de csupán saját fakóbarna szemei néztek vissza rá az inoxedény oldaláról. Most ez mégsem bántotta, hanem gyorsan egy füzetet bányászott elő a napozószék alól, és nekifogott a cselekmény, a szereplők és – mindenekelőtt – az üzenet felvázolásához.

Míg ezzel babrált, s fojtottan kuncogott a kieszelt fordulatokon és elbeszélői trükkökön, nem figyelt a képernyőre, és nem látta, hogy a semmiből a lapra varázsolt gondolatjel után igencsak indulatosan szaporodnak a szavak s a felkiáltójelek. Az Íróbácsi csak akkor pillantott a képernyőre, amikor már a fél oldalt elborították a különféle megszólítások: „– Hé, maga! Halló! Figyusz! Pszt! Héééé! Khm-khm… Maga ott! Nézzen már ide, az istókát!” – az öregben elhűlt a vér, szájából kifordult a ropi, s megbabonázva nézte az egyre szaporodó betűhangyákat a képernyőn. Beletelt jó negyed órába, amíg rájött, hogy ez se nem álom, se nem vicc, itt most tenni kell valamit, mert hozzá szólnak, mégha elképesztően szokatlan módon is, tehát, elbeszélői szólamát felvéve, entert nyomott és odaírta:

„Igen, figyelek.”

„– Na, végre! Mondja, mégis, hogy képzeli ezt az egészet?!”

„Milyen egészet? Tulajdonképpen maga kicsoda?”

„– Hogy éééén? Hát, nem is tudom…, én vagyok a Hős, nemdebár?”

„Ha maga mondja… Egyébként örülök. Én az Elbeszélő lennék. Miben lehetek a segítségére, Hős úr?”

„– Na, pont ez az, nekem ne segítsen semmit, Elbeszélőkém! Jobb lesz, ha teljességgel békén hagy, maga megy jobbra, én balra, nem beszél se el, se vissza, és slussz-passz.”

„Bocsánat, ezt nem tehetem, terveim vannak magával.”

„– De értse meg, nem érdekelnek a tervei. És utálom a kávét meg a közhelyes, tavaszvégi reggeleket. Magába annyi tehetség sem szorult, mint piszok a körmöm alá. Kérem, hagyja a fenébe az írást, inkább vonuljon valami csendes otthonba…”

„Hogy merészel… maga, senkiházi, papírhősöcske. Majd móresre tanítom, csak zárjam be ezt a dialógust. Lesz aztán nemulass! Szürke kisembert faragok magából, vagy mégrosszabb, koldust, börtöntölteléket, alkoholistát, vagy akár ennél is borzasztóbbat, éhező, öntelt és tehetségtelen művészt. Maga lesz az elrettentő példa, magából okul majd a Nyájas Olvasó!”

„– Az Olvasó? De az nem lehet, hogy az Olvasó ilyen marha legyen! Vagyishát, soha nem lehet bízni az ilyenekben…”

„Maga szerencsétlen, hát az Olvasó…, az Olvasó mézcseppként várja minden szavamat, és…”

„– No, azt majd meglátjuk! Ágyő, hogy a nyavalya törné ki magát…”

Több gondolatjel aztán nem pattant elő a semmiből, s lassan az Íróbácsi is kezdett megnyugodni. Ilyen vitának még sohasem volt tanúja, és jámbor természetéből adóan kicsit sajnálta, hogy az Elbeszélő ilyen agresszíven viszonyult a friss Hőshöz, de lényegében igazat adott neki, kemény kézzel kell bánni az ilyen alakokkal, mert ha nem, a nyakunkra nőnek, s még végigfecsegik nekünk a regényt. Mivel kellőképpen kimerítette ez a furcsa küzdelem, másnapra hagyta a szálak kibogozását, és szedelőzködött, hogy a szomszédos hálófülkébe vonuljon, ahol már a Szakácsné horkolása puhította az ágyat.

A következő reggel azonban kellemetlen meglepetés fogadta a pizsamás és hálósipkás Íróbácsit – épp nekilátott volna, hogy kialudt, friss fejjel belekezdjen a Hős ráncba szedésének, ropogtatta ujjait, élezte az eszét, s hááát, uramisten, mit lát, illetve, mit nem lát! Barna füzetje nincsen ott az asztalon, és hiába kereste-kutatta az évtizedes rendetlenségben, nincs és nincs. Kérdezte a Szakácsnét, az pedig lebőgte, hogy miért kérdez idétlenségeket, tudja jól, hogy ő nem jár az Íróbácsi lomjával, biztos megint elhasználta pipagyújtónak, és most rajta keresi. Meg kell veszni, gondolta magában az Íróbácsi, hová lett az az átkozott füzet, ki ette meg… ha csak nem…



És akkor, rosszat sejtve, leült sötétkék laptopja elé, felnyitotta a képernyőjét, és előhívta a tegnap elkezdett dokumentumot. Amitől mindig is rettegett, ami ellen még imádságokkal sem átallott védekezni, bekövetkezett, regényének Hőse eltűnt. A tegnapi mondatok alatt, a lap közepén ez állt: „ELSZÖKTEM. NE KERESS. Ja, sok sikert a regénnyel. A füzet nálam.”

És hiába is kereste az Íróbácsi, mert nem találta sem a könyvekben elbújva, sem a régi kéziratok között lapulva, sem a tintatartóban, sem a merevlemezen, sem az inoxedényben, de még az elefántcsonttoronyban sem. Hiába próbálta volna folytatni a regényt, nem lehetett, a Hős hiányában nincs cselekmény, s ha nincs cselekmény, nincs történet, s ha nincs történet…, az már nem is regény, és végérvényesen elbúcsúzhat az Olvasótól. Hiába próbált neveket, pontos címeket, időpontokat kitalálni, a Hős nem jelentkezett, hiába teremtett minden bájjal és kedvességgel felruházott, vagy egyenesen ruhátlan Hősnőket, a Hős nem bukkant elő, és végül hiába fordult olcsóbb megoldások fele, hiába rajzolt meg zseniális nyomozókat, látnokokat, titkosügynököket, ezek sem találták a Hőst.

Tanácstalanságában az Íróbácsi olyasmihez folyamodott, amire amúgy csak nagyritkán, csupán fontos és kikerülhetetlenül hivatalos rendezvények miatt kerül sor: felkereste szomszédját, a Költőt. Kibírhatatlanul bosszantotta, hogy ilyen nevetséges helyzetben, ilyen megalázó problémával kell a rímfaragó, haszontalan poéta elé állnia, de a szükség legyűrte büszkeségét, és előadta a Költőnek, hogy s mint járt regényével. Az természetesen hosszas és hangos röhögő görcsöt kapott, fogta az oldalát, levegő után kapkodott, ingujjával törülgette könnyeit, de mégsem tudta abbahagyni őrült vihogását, melyre végül még lantjának vékonyabb húrjai is gúnyosan belerezegtek.

Ettől a fogadtatástól elszontyolodva, az Íróbácsi már kissé bátortalanul kopogtatott be másik szomszédjához, a Festőhöz, akihez ugyan nem fűzte olyan szakmai irigység és megvetés, mint a kandúrhangú, naplopó Költőhöz, de azért megvolt a véleménye róla. A Festő is jókorát nevetett az Íróbácsi esetén, megveregette vállát és felajánlotta, hogy együtt nézzék végig mindenik vásznát, hátha az a lurkó megbújt valamelyik kompozíció árnyékában. De a számtalan ábra és forma, vonal és pötty, szín és grafit nemhogy a Hőst, de még valamirevaló emberi alakot, egy ép fület vagy könyököt sem rejtegetett.

Harmadik szomszédjához, a Szobrászhoz, már csak a remény hajszálvékony zöld fonala vezette, de meg is bánta, hogy megzavarta, mert a Szobrász épp mérges volt egy lepattant márványporcika miatt, és ahogy meglátta az Íróbácsit, régi harci dalába kezdett, hogy minden csepűrágó, tintaszopogató, egérsimogató, billentyűbetyár tűnjön el a föld színéről s ne szennyezze az Úr drága levegőegét lapos hazugságokkal, hát mit ér az a megfoghatatlan művészet, az a maszatolás, az a kekeckedés, és – kalapácsát vészjóslóan hadonászva még hozzátette: hogy hordja el magát az Íróbácsi, mert nem lesz jó vége a dolognak még máma…

Végső kétségbeesésében az Íróbácsi elhatározta, hogy veszedelmes és megpróbáltatásokkal teli útra kel, az Üveghegyen és az Óperenciáson túli, messzi, ismeretlen földekre, és felkeresi az Olvasót. Egy szép reggelen aztán nejlon tarisznyát vett a vállára, megcsókolta a bajszos Szakácsnét, és elindult, és ment, mendegélt, árkon, bokron s autópályákon keresztül, hetedhétországon túl, hogy már szinte összeesett a kimerültségtől, s miután az Óperenciáson átszállító komp csuklyás kapitányának csontos markába leszámolta az aranyakat, holtfáradtan esett az egyik padra.

Az Olvasó sárgás-zöldes kertesházát a rózsalugassal, a vadszőlővel meg a viaszmosolyú kertitörpékkel igazán könnyű volt megtalálni az acélkék felhőkarcolók között, csak az volt furcsa, hogy a fényes nappal dacára mindenik ablakvédő be volt csukva. Az Íróbácsi bement az udvarra, senki, fellépett a tornácra, senki, bekukucskált a kulcslyukon, töksötét. Mivel ismét hatalmába kerítette az a bizonyos kellemetlen balsejtelem, hátul került, és a hátsó ajtó műanyaghálóját felfejtve, szabályosan és nesztelenül betört a házba, mint ahogy a moziban látta. A konyhába ért, de ott egy félig elfogyasztott rántottán és üszkös pirítósokon kívül semmi említésre méltót nem talált, hát négykézlábra ereszkedett és bemászott a szomszédos szobába. És szerencse is, hogy így érkezett, mert attól, amit itt látott, amúgy is padlót fogott volna. Noha a szobában sötétségbe hajló félhomály volt, tisztán láthatta, hogy a szerencsétlen Olvasót valaki a szoba közepén szorosan egy fotelbe kötözte, és fejére olyan szerkezetet erőszakolt, mely egyszerre feszíti szét a szemhéjakat és nedvesíti időnként a szembogarat, hogy a nézés kötelező és megszakíthatatlan legyen. Az Olvasó előtt kétölnyire vetítővászon, melyen épp valami kocsiüldözős jelenet játszódott, a fotel mellett a vetítőgép, és több bőröndnyi filmanyag. De az Íróbácsi nem adhatta át magát sokáig az ámulat bénító kényelmének, mert éles padlónyikorgásra riadt, és a hang irányába pillantva meglátta Hősét életnagyságban, háromdimenziósan, valós vigyorral arcán – egyik kezében a barna füzetet, másikban egy fekete revolvert tartott, tett pár lépést az Íróbácsi fele, felhúzta a kakast, és…



Kedves gyerekek, szerintetek mi következik ezután?

Kedves gyerekek, ti mi csinálnátok az Íróbácsi helyében?

Szerintetek a Hős az egy rossz ember?

Szerintetek az Íróbácsi megérdemli, hogy meghaljon?

Szerintetek az Olvasó kiszabadul?

Kedves gyerekek, aki úgy gondolja, hogy az Olvasó fog győzni, az emelje fel a kezecskéjét!

Kedves gyerekek! Kedves gyerekek? Kedves gyerekek…



[Fotó: Jackie Triste TorresOtt c. sorozatából]



Horváth Előd Benjámin







MISS MORNING


Az évszakok szép lassan elruháznak,

papír színekre, szín papírra vált,

a reggelek ajkon harapnak újra,

hol véget, hol meg folytatást találsz,

ki voltál, annyi önmagad hibája...

s a frissessége tiszta, régi szárny

s ha most az egyszer nem lépsz itt tovább,

tán megbocsát, maradjon az, mit látsz,

és meghajolsz, hadd lenne bentje másé,

neked csak menned kell, nyomodban kávé

és égzúgás és tánc ás álruhák.



EGY ASZTALTÁRSASÁG KÖRÜL

(részletek)


(VERTUMNUSZ)

És jó ha változásba jár. Megéletül nagyon.

Ha minden képbe mindenképp bejátszik, mondhatom.

Ha semmiért is, mondhatom. Ha bármi bárba jár,

kipróbál és lehallgat, átlebeg, sebész, király,

ha punk, ha traktoros, ha junkie, tán Ovidius.

És kertész lesz és nőt szerel. Vagy fát, vagy puskatust.

Az évszakok körül. Tán mégis elmerül, lehűl,

de addig slideshow, képre kép, a szíve bármi szűk.

És minden évszak én vagyok, mi arcod, én vagyok.

Vagy épp nem én vagyok, más arcba így fogózkodom,

bohóckodom. De jó ez így, ha bármi bárt belaksz,

e kört leírni, hogy leülhetésbe megmaradj,

gyakorta újrakezdve. Laksz tetőn vagy szőnyegen,

kinézve minden ablakon. Mi fétised, neved,

mi hajszíned, cipőd. Egyáltalán, hogy merre mész,

kalaplag és vasárnap. Tán viszonylag vár a rév.


(KHARÓN)

Van benne elszenesedés elég, ha kútgyomor,

vedel. S enyém. Naná, hogy semmi felhajtás, dobok,

csak maszlagok. Hát elvagyunk mi itt, az én s a Sztüx,

ha tudnák hány fokos! A függőség leül velünk,

azonosul, a függőség, barátom, mind vagyunk,

egymásnak, kéz a kézben. Börtönök, papok, kapuk.

Tulajdonképpen angyalok. Mert inni művészet,

de nem mindegy kinek. Én ebből is megélhetek.

Vagy úgy hiszem. Tán tévedek. Van annyi állomás,

sok ringatás, mi szép, sok szubtilis szamárkodás,

vagyok nagy orfeum, s a lényeg: lényem úszik itt.

Naná, hogy semmi tapsvihar. Csúnyább, mit színre vitt,

leroncsol és nem vált ki sem katarzist, sem panaszt.

Hogy űr, hogy novoKain. Öl, beolt, ha jön tavasz,

tavasz, mi rég nem volt. E hely engem lecsillapít,

vedelsz és elszenelsz, teszel-viszel csak. Jó ez így.


(CHAPLIN)

Tulajdonképp nem ér a glanca semmit. Körbejár

vagy körbeszar. S a történetje régi kongatás.

Feltáncol koldus, lesz király. Elasztikus nagyon.

Zabálja és kihányja mindahány s tovább oson

és bárhogy nyújtják, visszajár. Varázsa bélyegez,

lejátssza minda koszt. Különben is, mindenki tesz

reá és benevez, bekvadrál ebbe-abba itt,

és körbevédi: ház, kobold s a pénz, ha van vizit,

bebiztosít. Fantaszta-bálba jár és összefél

titánt, bikát és al-quaidát, bármi vélemény.

Hát így vagyunk. Vagy máshogy. Egyremegy, belényegül,

kilényegül. És több öröm, ha kaszkadőr, nem ül.

De mindig körbeül. Van díva, sok-sok kiskorú,

vagy nagy, mikor mivel, van kasztanyetta, vándorút,

egy interjú, egy hollywood, erőszak, kézmosás,

hiába vérkomoly és elpapol, ha szíve más.












(PÜGMALIÓN)

Szoborba, történetbe így beélni. Az enyém.

Elnézem, eljavítgatom. Fantáziálva rég,

ha egy vagyok, hát egyre egy a mérce és menet,

a másvilág, a ház, a táj és egyből egy lehet,

vihar, napéj, palatinus, belül leköt, kigyúr,

a test, az izzó, lankás szerkezet, ha agg, ha új,

a benne járható utak, s a mikro-traktusok,

hát ez, hogy van, ha bármi félelemre lenne ok.

A szem mutatja meg, hogy kaptam ezt is, él vagy áll,

akárcsak belsejét, a váz s a képesség honát,

csinálni ezt se nem lehet. Csak kapni, erre jött,

hogy persze nem hiába, csak ha tudnám, merre több?

A szem mutatná meg. Enyém, de énnel csak, nem megy.

Virrasztani, azt kéne tán. Folytatni, bármi lesz

(ne húzz el, Simeon a gyermeket, hadd várjak itt...),

hány reggel volt, egy reggelen, ha megmutatkozik...


(SZEMELE)

Legyen hibás a vers. Tegyen be kéjbe, jégmadár,

csak föl, annáleszekbe, pornográf egekbe át,

a megismerhetetlenségig és tovább. Narancs,

cikkekre bomlok fel, duzzadnak az erek s az arc.

Pigmentet álmodok. Csak testet, összetörhetőt,

legyen hibás, csak eltörült határ, csak ritka nő,

egy végpontján a szem s a haj, a kéz hogy merre visz,

egy másikon görcsös lábujjak és a klitorisz...

csak falloszok, csak könnyeid, csak néha alszom el,

nem érdekel, ha Héra, macska, bosszú, sőt, emel.

Mindennapulj belém. Viselj. Esendő korridor,

hüvely, lépkedj kedvedre rajta, nyitva bármikor.

Langy dombormű vagyok, hús-vér, te koncleső kutyám.

(Ősz van. Halálra dugtak. Jég és bőr. Végállomás.)

A gyermek, ajkak, maszk, harisnya, festő és a nyál,

pigmentre fény, holt pelikán avarba, visszajár.


(SID VICIOUS)

Tőlem jöhetne bárki, én leszarhatom magát.

Hogy újvilág, hogy szebb jövő, kit érdekel, babám,

csak mája van. Mi pillanat. Revolverén ravasz.

Hogy egyszer úgyis elkopódsz, öreg. Lesz hullaszag.

Mind Bacchuszok vagyunk, ha épp egy pillanatra is,

olyik kihányja, más meg rugdosódik és pisil.

Csinálunk káoszt egy-egy évre, aztán elmegyünk,

hát fogd, egyed. A roncsolás a legjobb legbelül,

ha történet, legyen. Mutathatok sokat. Bejárt,

bejártam. Útja vad és mámoros. Madame Profán.

Ha ütnek és ha visszaütsz, ha in concreto: élsz,

hisz egyszer úgyis... út, ha van, rövid, velős pergés,

hotelszobák és émelyg és és mennyi tű, mocsok,

az ember megdugá, megkostolá és élveze,

vala sztorim. S ti szép nézősereg, kapjátok be.













(HERMÉSZ)

Csak menni szoktam, játszani, belül van átkelés,

napéjbe lassú filmek, árvíz, puszta, fénytörés,

nincsen hazám. Kártyában, útban szerteszét lakom,

futár vagy révész. Csöpp bohémiák és alkohon,

bejársz, maradsz és visszatérsz. Ha szép, ha csúf, ha nyű,

ha férfi, nő, ha pegazus, könyvtár vagy emlékmű,

aszkéta, kentaur, parázna, buddha épp, vagy ász.

Bejártam és bejárt. Körút. Sakktábla. Lépj reá,

csakúgy bezár. A szívem földi véredényeken,

hajszálakon lakik. És benne sok mignon terem.

Hol swing-szagú robinzonád, hol játszmaíz lazít,

lopok, s teszek, történetem van, bármi hogyha ír,

megismerem, magamban hordom. A test körül,

a nők körül. Opálszín arcom sejlik, elvegyül,

beretteg és lehűl. A város, bolt és ágy, az öl,

az elkurvásodás. De nincs a csöndje legbelül...



[Fotó: Hausmann Cecília]


Bertók Beatrix



EGY HÉT



„Találjunk ki mást!”

Más


1
KÉT TÁRS
am van. Hárman lennénk. Mind a kett
ő a társam, ehhez tartok! de mégsem vagyunk társai egymásnak, mert ők nem tartják fontosnak, hogy társai legyenek egymásnak, mert nem tartják társaknak egymást. Más kell nekik. Más, aki más. Az egyik folyton bezárkózik. Megnyálaz egy cetlit és felbassza az ajtóra: Kopogj vagy kopj le! (vagy köpj le? nem látom jól.) Bénultan állok.



2
A MÁSIK
kal is játszunk. Ez egy
ősibb (hősibb?) szigorúan 2 személyre szabott menet. Ő a Megnyúlt Árnyék, ezt játssza, én a Rálépek, én ezt. Szóval rálépek, mire ő megnyúlt képpel a sarkamat mardossa. Aztán, hogy, hogy nem, egyszerre csak szerepet cserélünk. Most én tűröm megnyúlt pofával, hogy most ő van fölül. De soha sehogy nem jó. Se neki. Se nekem.



3

AZ ÉJszakák a legnyugisabbak. Én basznék ugyan 1 jót ilyenkor, de ők basznak rám ilyenkor, vagy egymást basszák, ja, esetleg engem, a hátam mögött. Pedig egy jó kis közös bunyó vagy gruppenszex pl. egy alternatíva, ha nem megy másképp a közeledés. Nemde? Nem hogy folyton lehúzzuk egymást. Egymás képéről a bőrt.



4
MIND
ig, mielőtt lehúzom a redőnyt, a FENEGYEREKet nézem a hátsó udvarban. Így hívom magamban, egyébként a fene tudja, mi a rendes neve e gyereknek. A homokozóban ül (sic!) és – nem, nem a pucájával játszik – rejtélyes ábrákat rajzol. Innen legalábbis úgy tűnik. Vagy számol? Mér? Mér’? Néha valamiket mond is, abból tudom, hogy mozog a szája, ilyenkor gyorsan kinyitom az ablakot és a fülemet. És fülelek. Hátha ebből kiderül valami. A homokozó az enyém. Ez OK. Az apám egyszer még megbosszulja ezt. Apám!, mit akar ezzel? És folyton csak ezt ismétli. Egyebet nem. Egyebet, úgy látszik, még nem tud, nem nőtte ki annyira magát, még nem elég fejlett. Reggel, mikor felkelek és lenézek, ő még mindig ugyanott van. Ül és naphosszat működik. Némán. Némán nézem.



5
RÁÜL
ök a netre és beütöm
őt a keresőbe. A nevét. Most megvagy! De egy fenét. Ezt a nevet, hogy FENEGYEREK?!, ne viccelj, név ez? hisz (nem te mondtad?) nem is tudod az igazi nevem. Ez nem igaz! Szinte hallom is, ahogy kinevet: annyi a fenegyerek, hogy már nem is érdekes. Annyi, hogy már nincs is egy se. Annyi, hogy akit ide feltesznek, annak annyi. Tégy le róla. Ne keresd. Nincs. Itt. Az ötödik után, ha nem előbb, lefáradsz. Ezek után még megnézzem a társkeresőt? Jó ötlet?



6
NEM
hat.



7
A HÉT VÉG
én majd esetleg még elgondolkozo
m, hogy szörfözzek-e még.



[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából]



Ilarie Voronca



Ulysses



II

élesednek a hangok mint a tőrök

kibomlik a levegő az ugatás a kezekre fonódik

az árusok pedig felemelik az álom redőnyét

a villamosok tejesasszonyok autóbuszok behangolják

hangszereiket

fénylenek

a hangok birsalmák a reggeli kirakatokban

a bútorok megkeresik tegnap esti énjüket

a sarkokból a pincékből és raktárakból

felénk lopódzik tegnapi létezésünk

az ágyneműk s a hangok hámlanak ahogy a skarlátos beteg

te is megkeresed önmagad egy szomszéd vagy ki melletted aludt

ujjaid ismerik a körvonalakat megjegyeznek végigkövetnek

akár egy térképet a vonalak felismerik egymást összeölelkeznek

megnyugszanak helyükön vannak a combok belek

az arc megnyílik akár egy eltolt fal

ajkak ajkak mosolyognak le a cipőkre

és minden válltömésre

lassan előhúzod magad saját lényedből

mintha kútból húznád fel a napok árnyak iszapját

felismered magad megszorítod kezed visszatérsz az éjszakai hajóútról

és elindítod a tekinteted szavaid mint egy vasúti sínpárt

régi minden mint a bélyegek egy elküldetlen levélen

másként ugyanakként jöttél elő a mozdulatlanság alagútjából

a hiányéból

úgy simítasz végig húsodon szavaidon akár egy narancs héján

mennyi mennyi titok mosolyogsz bele a tükörbe

és lám a gyümölcsárusok árujukat dicsérik

a fény kifertőtleníti a plakátok sebeit

himnuszt komponálsz a CADUM szappanhoz

hogy anyaga nem támadja meg a tested szövetét

s hogy úgy siklik a bőrödön a hab ahogy más bőre

arcod friss vízbe meríted majd lerázod róla a cseppeket most vizes faág

vagy

egy emelettel feljebb kinyílik egy csap akár egy szemhéj

újra magad felé hajolsz az ég színes tányérját látod

elfelejtetted a ház számát és keringsz magad körül

becsengetsz kiabálsz hívod a tulajdonost hogy vajon önmagadban laksz-e

pánik pánik rémület

riadó és morzéjelek

a félelem a bokád köré tekeredik

emlékeid keresed és vállaid

mint amikor szandál után kotorászol

HOL LEHET

mi a szíved szélességi foka

stephane roll 35-ös szívet visel

hálóval próbálsz meg összefogni mindent

ami az éjszaka után még megmaradt belőled



Balázs Imre József fordítása


[Fotó: Jackie Triste Otthon című sorozatából]