Horváth Előd Benjámin




Felszállnak a fecskék

„Hercegeim, fivérem, Margó, Orsi, Benji,
s a többiek, kik belőlem valamit sejtetek,
van-e mozdulat, mely szerte nem pereg:
hogy kell elengedni?”
                                  
Visky Zsolt

Tudod a küzdelem, barátom,
az a hosszú, monoton-monokróm ütem,
hogy egyszer elmondd, magad mögött hagytad,
bár hogy elvitted volna a világot, el,
a hátadon mint egy Kristóf a kölyköt,
át a vízen, azon a mély, mély, sötét vízen,
az alján, érzed, állkapocsra lépsz,
remegve suttogod, még mindenki itt van velem,
még ő is felajánlja néha vigasztaló szégyenem,
még ugyanaz a szoba, ugyanaz a kánikula,
ugyanazok a halottak, mă doare n pulă*,
ugyanaz aki vagyok vagy voltam de ki de ki...
adnod kell egy pofot neki.

Hónapok telnek így el,
nyáron hat évet ittál,
ahogy mondta egyszer Vonyi
(most már őt is meg kéne látogatni,
mert soha nem hagy el egy igazi homie),
bár az élet a gyomrodban stagnál,
lassan jutnak eszedbe a dolgok,
a kazetta a fejedben, ami mondja,
visszavonhatatlanul csak mondja, mondja,
kávé, benji. Csend legyen. Szétszórt dohány.
Fénytörés nőkön, mértani testeken.
Az üveg mögött az esőd ahogy csorog le,
mert most esőd van, ezzel kell valamit csinálj,
és lehet, hogy most elrontod újra és újra és újra,
de aztán eljön egy másik eső ideje,
amikor állsz egy kapualjban betépve,
ősz lesz, pesti hideg este, rajtad bársonykabát, kalap,
nem ide kellett jönnöd, de kicsit maradsz,
Király utcai megálló, mindegy, négy vagy hat,
tered pontosan felismered. Első perc, itt boldog vagy.

Felhőből viharba, aztán vissza, csendes felhővé.
Hagyd el azt a testet, ami nem a tied, hanem az övé.
Hagyd el azt a kelenföldi első tusolást,
amikor megállt az idő. Szőjenek csak az istenek áldást köré.
(Valóban, kedvesem, tisztábbak már nem is lehetnénk.)
Hagyd el azt az álmot amit magad előtt láttál és belőle függőséget csináltál,
te lélekvandál. Ahogy ragaszkodtál. Csináld végig ezt az új szökést.
Gondolj őszre. Felpattogzott festék, fölborult szék a kertben,
fölöttük árnyék, felszállnak a fecskék Kolozsváron, Budapesten.
Gondolj arra, hogy ülsz a járdán, bor, gitár, cigány dalok.
Hogy utad keresztezik oroszlánok, puha seggen
feszülő bugyik, na igen, meg életvidám oroszok
(akik dobálják a falba a kést bizonyos puha seggekért),
pálinka vagy unikum, temető, delírium
de tequilával vagy mindig otthon,
végtelenig játszott játékok, söröd, félmosolyod.
Amikor bevallják új lányok éjszakájuk.
Kigyúlnak némafilmes ablakok, kinyílnak majd, ahogy dobog.

Nincs rá szó, de nagyon. Nincs rá szó, de még itt vagy,
bíznod kell tárgyaidban, bármi, amit használhatsz,
minden átváltozásodat szolgálja, ahogy Ákos mondta,
amikor belenyomtad a cigit a tetkódba reggel korán,
egy eki, rengeteg pia, és egy telefonos kiakadás után,
mert minden ilyen reggel felvértez,
akkor is, ha nincsen igazad, te idióta sebzett vad,
akkor is, ha nincsen semmid és ismételten veszítesz,
ne feledd, minden kudarcod: gyakorlat,
nem kell megszámolni, hányadik próba,
még sok van hátra, nyugodj meg, ha megbasznak, legalább élvezd.
Ezen a nyáron majdnem átmentél skizofrénba,
de meguntad, nem akarod, hogy bárki tudja,
hányszor jártál fel-alá a leghátsó szobában,
leszúrtad egyenként magadban minden holmiját,
így mondtad tovább, minden reggel kell még egyet lépned,
holott egyre nehezebbek a hasadban a kövek
a kút alján, ahova ledobtak ezek,
kegyetlen vén ribanc és az unokája
meg az a faszfej-selyemfiú-buzi-vadász
,
éjjelente a holdnak rinyálsz.
Odafönt kényelmesen üldögélnek
és lenéznek rád a macskák.









 



Szóval ez ilyen. Nevetsz, hogy meghülyülhettél volna,
és madarak röpülnek föl nevetéseden. Lényeg a figyelem.
Legyen hálás a szem, és legyen ősz, menj le a boltba,
ne aggódj, ha mindenki folyton előz,
nyugtasson könyv. Nyugtasson pia, barátok, konyha.
Rutinból csináld. El fog jönni egy reggel
hogy orrod felfigyel valami szagra.
S aki nem jön el, az bekaphatja. Aki jön, az hozzon piát,
hozzon egy utcát, egy lányt, az egész tengert. Utána menjen el.
Vagy maradjon. Kezdd el nyugtatni te is őket.
Szomorú férfi, itt már nem állhatsz meg,
szorítsd össze a fogad, ha bárki kérdi,
aztán mondjad, most egy pillanatra úgy tűnik, barátom,
hogy bár egy kurva kacsintott csak rám a sarkon,
mintha mégis alakulna ez a massza,
ami a történéseket kavarja, összefogja,
mintha mégis mindezekből lehetne
egy sor ént, egy férfit összehozni,
aki sárkányával verekszik minden este
és ez így megy hajnalig; egy csaló, egy Hermész,
a játék örömének pofátlan hírnöke,
az istenek kegyetlen humora,
egy nyolcvanas, egy maradék,
aki már megunta az estét,
de mintha halványan kivilágosodna
és hirtelen ismerős a szoba, a tárgyak,
a haverok arca. A fiúkat áldja meg
életük pinája, az első, a második, a harmadik,
a lányokat áldja meg életük fasza,
az első, a második, ami következik,
mintha mégis mehetnék valahova.
Jólessz, ahogy mondta egyszer egy nő,
egy nagyon régi őszelőn. Azóta nem mentél haza.
benji, ez is milyen nap, hónap, évtized volt,
benji, ez volt a pánk, a szex, a vers, a vonatok, a pia,
ez volt a barátság, a halál, a szerelem, az őrület, a lúzerség kora,
hogy megtalálod, elveszíted s akkor tűnik fel a láthatáron újra,
a másnapos reggelek, ahol egyedül kávézol, hogy visszagondold,
a rude boyok ideje és mindez hol fér a szemedbe mind bele?
Mert ezt is magad mögött hagytad és még bármi jöhet,
és visszakacsintok neki, hogy oké, jólessz.
Amíg láb alól eltesz a fekete köpenyes,
elszívom csontig a történetet. Neki vagy akárkinek.

(Mintha az értelem hirtelen kigyúlna
egy távoli világítótoronyban újra...
vagy csak az amfetamin küldi itt a jeleket.)

Talán, herceg, nem éri meg,
de csak keresek egy helyet, amit elhagyok,
hogy aztán keressek egy újat,
úgy kéne, hogy legyünk nyugodtak,
miközben eljön és kivirágzik a hideg.
Nem számít az se, tesó, ha neved senki nem jegyzi meg,
ha nem éred utol se Horatiust, se Jákobot,
azt a küzdelmet tükörképeddel hajnalig,
minden estétől hajnalig,
hogy megáldjon valakit,
hogy kitörhessen megint,
a férfi onnantól férfi,
hogy legyőzi a szomorúságot,
az elsőt, a másodikat, a harmadikat,
ettől lesz szép és sötét és vad,
miközben ember farkassá, farkas emberré átváltozik,
így telnek el hónapok, ez is ennyi,
vigyorog itt az első őszén,
kávégép és pár szál cigi,
ideje van, kezdődhet valami,
most, hogy minden reménytelen
és az egész meg se történt,
csak az alaprajzhoz volt a minta,
de herceg, én esküszöm, egy pillanatra néha mintha
sejteném, hogy mégis az egészet élvezem.

Félelmetes, könnyű szédület. Esti test és reggeli kávé.
Ha a halál árnyékának völgyében jársz,
húzz le egy kortyot és énekelj jó hangosan.
Cigit kér egy női kéz, egy terasz, állomás.
Azzal legyél boldog, aki éppen veled van.
Hogy is csináltam volna másképp?
Ugyan, herceg. Ez így remek.
Még egy sört kérek.
Mert nem volt más, szívem, csak egy régebbi, hosszú játék,
amit még be sem fejeztem. És előre láttam mindent.



Kép: Vitus Ákos




*           „fáj a faszom” - ro-magyar szleng, annyit jelent, hogy „leszarom”.