Abraham Kuyper
KÁLVINIZMUS ÉS MŰVÉSZET
4
Elérkeztünk előadásunk harmadik, legutolsó pontjához. Megállapítottuk, hogy bár a kálvinizmus nem rendelkezett saját művészeti stílussal, ez korántsem lemaradást jelent, hanem ellenkezőleg: fejlődésének egy magasabb szintjét jelzi. Azután azt is megvizsgáltuk, hogy a művészet természetének milyen emelkedett értelmezése fakad a kálvinizmus alapelvéből. Most pedig nézzük meg, hogyan ösztönözte a kálvinizmus a művészetek fejlődését, elvben és gyakorlatban egyaránt.
Először is hadd hívjam fel a figyelmet arra a fontos tényre, hogy a kálvinizmus volt az, amely először ismerte el a művészetek nagykorúságát azáltal, hogy felszabadította őket az egyház gyámsága alól. Nem tagadom, hogy a reneszánsz ugyanerre törekedett, ám e törekvését megrontotta a pogánysághoz való túlságosan is egyoldalú vonzódása, illetve az inkább pogány, mint keresztyén eszmék iránti szenvedélye. Ezzel szemben Kálvin szilárdan ragaszkodott a keresztyén eszmékhez, és minden reformátusnál vehemensebben ellenzett mindenféle pogány befolyást. Ahhoz azonban, hogy érdemben foglalkozzunk a régebbi keresztyén egyházzal, kissé alaposabb áttekintésre van szükségünk. A keresztyén vallás a görög-római világban bukkant fel, mely bár velejéig romlott volt, fejlett civilizációval és művészi pompával büszkélkedett. Ezért ahhoz, hogy elveit érvényre juttathassa, a keresztyénség kezdetben kénytelen volt szembeszállni a művészetnek a korra jellemző túlértékelésével, s ezáltal megtörte azt a veszélyes hatást, melyet a pogányság gyakorolt végnapjaiban gyönyörű világának bűvölete által. Mindaddig tehát, amíg a pogánysággal való küzdelem életre-halálra szólt, a keresztyénség művészethez fűződő viszonya csakis ellenséges lehetett. Ezt az első időszakot csakhamar követte a még barbár germán törzseknek a fejlett civilizációs fokon álló római birodalomba történő betörése, akiknek gyors megkeresztelkedése után a hatalom központja fokozatosan áthelyeződött Itáliából az északi Alpokon túlra, ez a változás pedig azt eredményezte, hogy a nyolcadik században az egyház már csaknem kizárólagos hatalommal rendelkezett egész Európa felett. Ennek tulajdoníthatóan az egyház több évszázadra a magasabb rendű emberi élet védnökévé vált, s oly nemesen teljesítette feladatát, hogy semmilyen vallási gyűlölet vagy pártoskodó előítélet nem meri többé kétségbe vonni az akkoriban elért nagyszerű eredményeit. A szó szoros értelmében e korszak minden emberi fejlődése teljes mértékben az egyháztól függött. Semmilyen tudomány és semmiféle művészet nem boldogulhatott az egyház támogatása nélkül. Ebből fakadt aztán az a sajátosan keresztyén művészet is, mely első fellángolásában a szellem lényegét megpróbálta belesűríteni a formák és a színek minimumába. Nem a természetet utánzó művészet volt ez, hanem a menny világát idéző, mely a zenét a gregorián énekre korlátozta, melynek festői és szobrászai akozmikus alkotások után vágytak, s amely csupán a katedrálisok felépítésében valósíthatta meg a valóban Fenségeset és tett szert romolhatatlan hírnévre. De mint tudjuk, minden nevelői gyámság ugyanakkor önmaga felszámolásához vezet. Egy felvilágosult gondolkodású gyám igyekszik mielőbb szabadon engedni pártfogoltját; aki viszont még azután is ragaszkodik tekintélyéhez, hogy védence nagykorúvá vált, az rendellenes, egészségtelen viszonyt alakít ki vele szemben, sőt, gyámkodásával ellenállásra adhat okot. Ezért amikor Észak-Európa első nevelési korszaka véget ért, s az egyház még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy abszolút hatalmát az élet valamennyi területére kiterjessze, négy nagy mozgalom indult útjára négy különböző irányból: a reneszánsz a művészet területén, az itáliai republikanizmus a politikában, a humanizmus a tudomány terén, a reformáció pedig a vallásban.
Kétségtelen, hogy e négy mozgalom indítéka nagyon különböző, bizonyos esetekben ellentétes alapelvekből származott, egy dologban viszont teljesen egyek voltak, éspedig abban, hogy igyekeztek megszabadulni az egyház gyámkodásától, és saját elveikkel megegyező, önálló életet akartak teremteni maguknak. Következésképp egyáltalán nem meglepő, hogy a 16. században e négy hatalom egymással karöltve fejtette ki tevékenységét. Az emberiség, belefáradva a további gyámkodásba, minden tekintetben egy szabadabb fejlődésre törekedett, ezért amikor a régi gyám erőszakkal próbálta megakadályozni a nagykorúság kinyílvánítását, természetes volt, hogy e négy hatalom közül mindegyik támogatta a másikat saját hatalmának a megszerzésében. E négyes összefogás nélkül nemcsak hogy fennmarad az egyház gyámkodása egész Európa felett, de – ha leveri a lázadást – hatalma még erőszakosabb és tűrhetetlenebb lett volna, mint azelőtt. Az együttműködésnek köszönhetően a bátor vállakozást siker koronázta, és a küzdők egyesített erővel kiérdemelték azt a múlhatatlan dicsőséget, hogy a művészetet, éppúgy, mint a tudományt, a politikát csakúgy, mint a vallást, szabaddá tették.
Ennek alapján igazságos lenne-e azt állítanunk, hogy a kálvinizmus nem a művészetet, hanem a vallást szabadította fel, a művészet felszabadításának érdemei pedig kizárólag a reneszánszt illetik meg? Készséggel elismerem, hogy a reneszánsznak joga van igényt tartani a maga győzelmi részére, főként amennyiben arra ösztönözte a művészetet, hogy csodálatos alkotásai révén kiharcolja függetlenségét. Az esztétikai zsenialitást – ha szabad így neveznem – Isten maga ültette el a görögökben, s a művészet csakis e görög zsenialitás által feltárt alaptörvények örömteli újrafelfedezésével igazolhatta a független létezésre való igényét. Ez önmagában azonban még nem volt elegendő ahhoz, hogy meghozza a kívánt felszabadulást, hiszen a korabeli egyház a legkevésbé sem ellenezte a klasszikus művészetet mint olyant. Ellenkezőleg, nyitott volt a reneszánszra, a keresztyén művészet pedig egy pillanatig sem habozott, hogy a reneszánsz által kínált legjobb értékekkel gazdagítsa önmagát. Az úgynevezett cinquecentóban, azaz a reneszánsz fénykorában Bramante és da Vinci, Michelangelo és Raffaello egyedülálló, utánozhatatlan és mindörökre felülmúlhatatlan művészeti kincsekkel népesítette be a római katedrálisokat. Így a régi kötelék továbbra is egyesítette a művészetet és az egyházat, s ez önmagában állandó függőségi állapotot eredményezett. A művészet tulajdonképpeni felszabadulása ennél sokkal életrevalóbb energiát követelt. Az egyházat, már csak elvből is, vissza kellett kényszeríteni a maga szellemi birodalmába. A művészet, mely mindeddig csupán a szent dolgokra szorítkozott, most felbukkant a társadalmi életben. Az egyházban pedig a vallásnak félre kellett tennie szimbolikus köntösét ahhoz, hogy – miután magasabb szellemi szintre emelkedett – életadó lehelete révén megeleveníthesse az egész világot. Mint azt Hartmann helyesen megjegyzi: „Tisztán szellemi vallás az, mely egyik kezével megfosztja a művészt sajátos vallásos művészetétől, másik kezével viszont egy teljes világot kínál cserébe, hogy azt vallásosan megelevenítse.” Tulajdonképpen már Luther is vágyott egy ilyen tiszta, szellemi vallásra, de a kálvinizmus volt az első, mely meg is valósította azt. A kálvinizmus lelkesítő hatására elődeink először a splendor ecclesiae-vel, azaz az egyház külső csillogásával szakítottak, s így hatalmas tulajdonaival is, melyek a művészetet anyagi rabságban tartották. Jóllehet a humanizmus fellázadt ezen elnyomó és természetellenes állapotok ellen, sohasem remélhette, hogy gyökeres változásokat eredményezhet, ha csak a saját erőforrásaira hagyatkozik. Gondoljunk csak Erasmusra. A győzelmi babér akkoriban nem annak volt fenntartva, aki puszta kritikával küzdött a vallás felszabadításáért, hanem annak, aki – a vallási fejlődés magasabb szintjén állva – felülemelkedett a szimbolikus valláson mint olyanon. Bátran állíthatjuk tehát, hogy a kálvinizmus volt az, amely megteremtette a győzelem kivívásához szükséges eleven indíttatást, s fáradhatatlan kitartásával véget vetett az egyház igazolatlan gyámkodásának, melyet az emberi élet és a művészet felett gyakorolt.
Elismerem ugyanakkor, hogy e fejlemény merő véletlen lett volna, ha a kálvinizmus nem vezet egyszersmind az élet és a művészet mélyebb értelmezéséhez. Amikor Victor Emmanuel alatt Garibaldi[1] segítségével kivívták Itália függetlenségét, Közép- és Dél-Itáliában a szabadság napja a valdensekre is felvirradt, de sem a Re galantuomo, sem Garibaldi nem gondolt soha a valdensek felszabadítására. Így hát nem lehetetlen, hogy az emberi szabadságért folytatott küzdelmében a kálvinizmus elvágta azt a köteléket is, mely a művészetet addig fogva tartotta, ám anélkül, hogy erre a legkevésbé is törekedett volna. Beszélnem kell még egy második tényezőről is, mert egyedül ez dönthet ebben az ügyben. Többször is felhívtam már a figyelmüket az „egyetemes kegyelem” kálvini tanának fontosságára, s a művészetről szóló előadásomban ismét utalnom kell rá. Ahhoz, hogy valami egyházi jellegű legyen, a hit ismertetőjegyével kell rendelkeznie, hiteles keresztyén művészet ezért csakis hívőktől származhat. A kálvinizmus ezzel szemben azt tanította nekünk, hogy minden szabad művészet olyan ajándék, amelyet Isten ad válogatás nélkül hívőknek és hitetleneknek egyaránt, sőt – mint azt a történelem tanúsítja – ezekben az ajándékokban sokkal inkább bővölködtek azok, akik kívül estek a szent körön. „Az Isteni Fény ezen kisugárzásai – írta Kálvin – fényesebben ragyogtak a hitetlenek körében, mint Isten szentjei közt.” És ez természetesen megváltoztatja a dolgok javasolt rendjét. Ha a művészet magasabb élvezetét az újjászületésre korlátozzuk, akkor ez az ajándék kizárólag a hívők osztályrésze, s egyházi jelleggel kell bírnia. Ez esetben a művészet a részleges kegyelem eredménye. Ha viszont – a tapasztalatot és a történelmet véve alapul – készek vagyunk elfogadni, hogy a magasabb művészi ösztönök természetes ajándékok, ennélfogva pedig azon kiváló kegyelmi ajándékokhoz tartoznak, melyek a bűn ellenére, az egyetemes kegyelem folytán változatlanul megnyilatkoznak az emberi természetben, akkor ebből nyilvánvalóan az következik, hogy a művészet képes megihletni hívőket és hitetleneket egyaránt, és hogy Isten szuverén joga adni azt – mintegy a saját jókedvéből – a pogány nemzeteknek éppúgy, mint a keresztyéneknek. Ez nemcsak a művészetre vonatkozik, hanem az emberi élet valamennyi természetes megnyilvánulására, s a korai idők Izraelének a környező nemzetekhez való viszonya teszi ezt szemléletessé. Ami a szent dolgokat illeti, Izrael volt a választott nép, s nemcsak hogy áldott volt minden nemzet felett, de elszigetelten is állt köztük. A vallás kérdésében Izraelnek nemcsak nagyobb a jussa, de egyedül ő birtokolja az igazságot, az összes többi nemzet pedig – még a görögök és a rómaiak is – a hamisság igájában görnyednek. Krisztus nem részben Izraelé, részben a nemzeteké; Ő egyedül Izraelből való. A szabadítás a zsidóktól jön. De amilyen mértékben Izrael kimagaslik a vallás terén, épp annyira elmaradottnak bizonyul, ha összevetjük művészetének, tudományának, politikájának és kereskedelmének a fejlődését a környező nemzetekével. A jeruzsálemi templom felépítéséhez például Hirámot kellett elhívni egy pogány országból; Salamon pedig – akiben végeredményben Isten bölcsessége lakozott – nemcsak azzal van tisztában, hogy Izrael építészetileg elmaradottabb és segítségre szorul, hanem tettével nyilvánosan is tanúsítja, hogy ő, a zsidók királya semmiképp sem szégyenkezik Hirám érkezése miatt, ellenkezőleg: jöttét Isten természetes elrendeléseként fogja fel.
A kálvinizmus tehát mind a Szentírás, mind a történelem terén eljutott ahhoz a tanúságtételhez, hogy ahol csak feltárul a szentély, ott minden hitetlen nemzet kívül reked, világi történelmükben azonban Isten sajátos feladatra hívja el őket, s puszta létük által nélkülözhetetlen kapcsot alkotnak a jelenségek hosszú láncolatában. Az emberi élet minden megnyilvánulása jellegzetes öröklődési, származásbeli adottságokat igényel, s fejlődéséhez a sors és a véletlen megfelelő egybeesése, valamint a természetes környezet és az éghajlati viszonyok is hozzájárulnak. Izraelben mindez ahhoz a szent örökséghez alkalmazkodott, amelyet az isteni kijelentésben kellett magához vennie. Ha azonban Izrael kiválasztatott a vallás számára, az semmiképp sem zárta ki, hogy a filozófia területén és a művészet kinyilatkoztatásaira Isten ezzel párhuzamosan a görögöket válassza ki, illetve a klasszikus fejlődés számára az állam és a jog területén belül a rómaiakat. A művészet élete is rendelkezik kezdeti fejlődéssel és későbbi kibontakozással, de az életerősebb növekedés megteremtése érdekében mindenekelőtt önnön lényegének tudatos felismerésére volt szüksége ahhoz, hogy eszményi létének változhatatlan alapjai egyszer s mindenkorra napvilágra kerülhessenek. Az olyan jelenség, mint a művészet, csak egyszer jut el erre a megnyilatkozásra, mely, ha már megadatott a görögöknek, mindörökre klasszikus, irányadó és meghatározó lesz. S bár a későbbi művészeti fejlődés újabb formák és gazdagabb anyag után kutathat, az eredeti felfedezés lényegében változatlan marad. Ennélfogva a kálvinizmus nemcsak képes volt, de kötelességének is tartotta elismerni, hogy Isten kegyelme által a görögök a művészet első letéteményesei; hogy e klasszikus görög fejlődésnek köszönhetően harcolta ki a művészet az önállósághoz való jogát; s hogy bár a művészetnek természetesen át kellene hatnia a vallást is, semmiképp sem rendelhető alá az egyháznak. Ezért a reneszánszra – mivelhogy visszatért a művészet újra felfedezett alaptörvényeihez – a kálvinizmus nem úgy tekintett, mint valami bűnös erőfeszítésre, hanem mint egy Isten által elrendelt mozgalomra. Ilyenként a kálvinizmus nem merő véletlenből bátorította a reneszánszt, hanem nagyon is tudatos és határozott céllal, amely egyezett alapelveivel.
Nem kétséges hát, hogy Róma hierarchiájával való szembenállásának önkéntelen következményeként a kálvinizmus egyszersmind bátoríthatta a művészet felszabadítását is. Sőt, nemcsak megkövetelte e felszabadulást, de kész volt kiharcolni azt a saját körén belül mint élet- és világszemléletének egyenes következményét. A bűneset utáni világ nem elveszett világ, melynek az lehet az egyetlen célja, hogy helyet biztosítson az egyháznak küzdelmei folytatására; az emberiség nem céltalan embertömeg, melynek az a feladata, hogy megszülje kiválasztottait. Ellenkezőleg: a világ most éppúgy, mint kezdetben, Isten hatalmas tetteinek a színtere, az emberiség pedig az Ő kezeinek az alkotása, mely – az üdvösségtől eltekintve – e jelenvaló világban hatalmas folyamatot teljesít be, s arra rendeltetett, hogy történelmi fejlődésében a mindenható Isten nevét dicsőítse. E célból Isten az emberiségnek különféle életmegnyilvánulásokat rendelt el, s ezek közt a művészet teljesen különálló helyet foglal el. A művészet a teremtés olyan törvényszerűségeit tárja elénk, melyeket sem a tudomány, sem a politika, sem a vallásos élet, de még a kinyilatkoztatás sem képes napvilágra hozni. Olyan növény a művészet, mely a saját gyökeréből nyeri a növekedéséhez és a virágzásához szükséges nedveket, s bár tagadhatatlan, hogy időnként támogatásra szorul, amiről a korai idők egyháza igen nagyszerű módon gondoskodott, a kálvinizmus alapszemlélete mégis azt követelte, hogy e növény végre erőre kapva önmagában is megálljon és minden irányba kiterjessze életerős ágait. A kálvinizmus amellett érvelt: amennyiben elismerjük, hogy a görögök fedezték fel először a művészet fejlődését szabályozó törvényeket, jogos az az elvárás, hogy minden újabb művészi fejlődést és megnyilvánulást ebből az első, klasszikus fejlődésből eredeztessünk, de nem úgy, hogy megrekedünk a művészetüknél, vagy kritikátlanul elfogadjuk annak pogány formáit. A művészetnek – akárcsak a tudománynak – nem szabad megrekednie a kezdetnél, hanem mind gazdagabb fejlődésre kell törekednie, egyszersmind meg kell tisztulnia mindattól, ami károsan befolyásolta kezdeti fejlődését. Arról van tehát szó, hogy életének és növekedésének a törvénye, mihelyt egyszer már felfedezték, mindörökre a művészet alaptörvénye kell maradjon; nem egy kívülről ráerőszakolt törvény ez, hanem olyan, ami a saját természetéből ered. Ebből adódóan a művészet, ha eloldja természetellenes kötelékeit, s azokhoz a kötelékekhez ragaszkodik, amelyek természetével egylényegűek, akkor meg kell találnia a szabadsága fenntartásához szükséges belső erőt. Ezért Kálvin nem akarja elidegeníteni egymástól a művészetet, a tudományt és a vallást; épp azt kívánja, hogy e három életerő együttesen hassa át az emberi életet. Lennie kell egy olyan tudománynak, mely nem nyugszik mindaddig, amíg képet nem alkotott az egész világegyetemről; egy olyan vallásnak, mely nem ülhet nyugton mindaddig, amíg át nem hatotta az emberi élet minden területét; és ugyanígy léteznie kell egy olyan művészetnek is, mely – az élet egyetlen területét sem vetve meg – felöleli nagyszerű világába a teljes emberi életet, így természetesen a vallást is.
Engedjék meg, hogy azzal vezessem be előadásom utolsó pontját, amit a művészet széleskörű kiterjedéséről mondtam, nevezetesen, hogy a kálvinizmus ténylegesen és konkrét értelemben is elősegítette a művészetek fejlődését. Aligha szükséges emlékeztetnem önöket, hogy a művészet terén a kálvinizmus nem volt képes eljátszani a varázsló szerepét, csupán természetes eszközök álltak a rendelkezésére. Hogy az olasznak zengőbb hangja van, mint a skótnak, és hogy a németet szenvedélyesebben ragadja el a zene, mint a hollandot, ezek egyszerű tények, melyekkel a művészetnek számolnia kellett a római fennhatóság alatt éppúgy, mint a kálvinizmus idején. Számolnunk kell ezzel a tagadhatatlan ténnyel, mely nyilvánvalóvá teszi, miért következetlen és tisztességtelen olyasmivel vádolni a kálvinizmust, ami egyszerűen a nemzeti jelleg különbségeinek tudható be. Ugyanígy nyilvánvaló az is, hogy Európa északi országaiban a kálvinizmus nem tudott előteremteni – még varázslat által sem – márvány- és porfírkövet a talajból, s hogy ezért a szobrász- és építőművészet, mely gazdag, természetes követ igényel, könnyebben fejlődhetett a márványban gazdag országokban, mint Hollandiában, ahol a talaj agyagos és iszapos. Ezért egyedül a költészet, a zene és a festészet tekinthető ama három szabad művészetnek, mely a legkevésbé függ természeti körülményektől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a flamand és holland városházának ne lenne meg a maga kitüntetett helye az építészetben. Louvain és Middleburg, Antwerpen és Amszterdam még ma is tanúsítják, mi mindent vésett kőbe a holland művészet. Aki pedig látta Antwerpen szobrait és Orániai Vilmos sírhelyét – melyeket Quellinus és De Keyzers faragott –, az nem vonja kétségbe szobrászművészeink képességeit sem. Ez ellen viszont azt szokás felhozni, hogy városházánk stílusa jóval azelőtt kialakult, hogy a kálvinizmus megjelent Hollandiában, s hogy későbbi fejlődése során sem mutat egyetlen olyan vonást, mely a kálvinizmusra emlékeztetne. A kálvinizmus saját alapelve okán nem épített katedrálisokat, sem palotákat, sem amfiteátrumokat, és nem tudta benépesíteni e hatalmas épületek üres falmélyedéseit faragott díszekkel.
Való igaz, a kálvinizmus művészettel kapcsolatos érdemei másban keresendők. Nem az objektív, hanem kizárólag a szubjektív művészetekben, amelyek – mivel nem függnek a módosak pártfogásától és nincsen szükségük márványbányákra – az emberi értelemből erednek spontán módon. A költészetről ebben az összefüggésben azonban többet sajnos nem mondhatok. E célból ugyanis önök elé kellene tárnom a holland irodalom kincseit, csakhogy azok a szűkös határok, melyek közt nyelvünk mozog, nem tették lehetővé költészetünk számára, hogy szélesebb körben is elterjedhessen. A kiváltság, hogy költészetüket világjelenséggé tegyék, csupán azoknak a nagyobb nemzeteknek van fenntartva, melyeknek nyelve – mivelhogy több millióan beszélik – a nemzetközi érintkezés eszközévé vált. De ha a nyelv tartománya a kisebb nemzetek számára korlátozott, a szem mégis nemzetközi, és a fül által hallott zene minden szívben megértésre talál. Ezért tehát ahhoz, hogy felvázolhassuk a kálvinizmusnak a művészet fejlődésére és állapotára gyakorolt hatását, a következő két szubjektív és önálló művészetre kell összpontosítanunk: a festészetre és a zenére.
Nos, mindkettőről tudnunk kell, hogy a kálvinizmus megjelenése előtt magasan a nemzetek közönséges élete felett szárnyaltak, s csupán a kálvinizmus hatására ereszkedtek alá a nép oly gazdag hétköznapjaiba. Ami a festészetet illeti, emlékezzünk csak a holland festő- és rézkarcművészet 16. és 17. századi alkotásaira! Rembrandt neve egymagában elég ahhoz, hogy a művészi kincsek világát lelki szemeink elé idézze. A világ múzeumai még ma is akadályt nem ismerve versengenek egymással abbéli igyekezetükben, hogy munkáinak valamely példányát megszerezzék. Még az önök üzletemberei is tisztelettel viseltetnek az olyan művészeti iskola iránt, melynek nyeresége oly hatalmas tőkét jelent. Sőt, napjaink festőművészei szerte a világon még mindig abból merítik leghatásosabb motívumaikat és legjobb művészi eljárásaikat, ami az idő tájt teljesen új irányzatként tartott igényt a világ csodálatára. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindezek a művészek személy szerint hithű kálvinisták lettek volna. A korábbi festőiskolában, mely Róma hatására virágzott, a „bon Catholiques” hívők is igen ritkák voltak. A vallás hatásai nem személyes úton terjednek, hanem kihatnak a környezetre és a társadalomra, az érzékelés, a megjelenítés és a gondolkodás világára, s e változatos benyomások eredményeként jön létre egy festészeti iskola. Ebben az értelemben véve a holland művészet múltja és jelene közti ellentét igencsak szembeötlő. E korszak előtt nem szenteltek figyelmet a népnek; csak azok számítottak említésre méltónak, akik felette álltak az átlagembernek, vagyis az egyház és a papság, illetve a lovagok és hercegek magas világához tartoztak. Csakhogy azóta az emberek nagykorúvá váltak, a kálvinizmus pártfogása alatt pedig a festőművészet – egy demokratikus jövő prófétájaként – elsőként hirdette meg a nép önállóságát. A család megszűnt az egyház függeléke lenni, és helyzetét a maga független jelentőségében határozta meg. Az egyetemes kegyelem fényében nyilvánvalóvá vált, hogy a világi élet is nagy jelentőséggel bír, és számtalan művészi lehetőséget rejt magában. Az ember hétköznapi élete, miután évszázadokig háttérbe szorult az osztálykülönbségek miatt, előjött rejtekhelyéről, s a maga józan valóságában egy új világot nyitott meg számunkra. Közönséges földi életünk széleskörű emancipációja és a szabadság ösztöne volt az, mely meghódította a népek szívét, és engedte, hogy kedvét lelhesse azoknak a kincseknek az élvezésében, amelyeket annyi ideig vakon elhanyagolt. Még Taine is magasztalja azt az áldást, amely a kálvinizmusnak a szabadságra irányuló törekvéséből a művészet területére is kiáradt, Carriere pedig, aki ugyancsak távol állt attól, hogy rokonszenvezzen a kálvinizmussal, fennhangon hirdeti, hogy egyedül a kálvinizmus volt képes felszántani azt a talajt, amelyen a szabad művészet kivirágozhatott.
Sőt, gyakran hallani, hogy az egyetemes kegyelem általi kiválasztás eszméje nem kis mértékben vitte közelebb a művészetet ahhoz, hogy felfedezze a kis és jelentéktelen dolgok rejtett fontosságát. Ha Isten értékeli, sőt kiválasztja magának a kisembert – akire a világ nem fordít különösebb figyelmet –, akkor ennek arra kell indítania a művészt is, hogy az egyszerű, mindennapi dolgokban találja meg művészi vizsgálódásainak értelmét, hogy figyelmet szenteljen az emberi szív érzelmeinek és megnyilvánulásainak, hogy művészi képességeivel megragadja a bennük rejlő eszményi sugallatokat, végül pedig, hogy alkotásaiban a széles világ elé tárja értékes felfedezéseit. Még a buta és durva szertelenségek is a művészi alkotások motívumaivá váltak, olyanként, mint az emberi szív forrongásai, az emberi élet megnyilatkozásai. Az embernek a saját ostobaságáról is képet kellett alkotnia ahhoz, hogy eltávolodhasson a rossztól. Eddig a művész csupán próféták, apostolok, szentek és papok eszményített alakjait festette meg a vásznán; most azonban, látva, hogyan választotta ki Isten a vámszedőt, nemcsak az egyszerű ember fejének, alakjának és teljes személyiségének a megrajzolását találta érdekesnek, hanem kezdte megformálni a legkülönbözőbb emberi kifejeződéseket is. Ez idáig mindenki figyelme szakadatlanul és kizárólag a „fájdalmak férfiának” szenvedéseire összpontosult, némelyek azonban kezdték megérteni, hogy van valami misztikus szenvedés az ember mindennapi gondjaiban is, mely a szív nem sejtett mélységeit tárja elénk, s ezáltal lehetővé teszi számunkra, hogy sokkal jobban megértsük a Golgota titokzatos szenvedésének a mélységeit. Az egyházi hatalom immár nem korlátozta a művészt, a hercegek aranya nem tartotta többé rabságában. A művész, mint ember, szabadon járt-kelt az emberek között, és valami egészen más, sokkal gazdagabb dolgot fedezett fel az emberi életben és az emberi élet mögött, amit még azok sem gyanítottak, akik bepillantást nyerhettek a művészet legmélyebb rejtekeibe. Rembrandt számára – ahogy azt Taine oly találóan megjegyzi – az emberi élet sötét színek mögé rejtőzött, de így is sikerült úgy megragadnia, hogy ebben a chiaroscuroban[2] is mélységesen valóságosnak és jelentősnek hatott. Így, a népek nagykorúvá nyilvánítása és a szabadság szeretetének – amelyet a kálvinizmus a népek szívében felébresztett – a következtében a megszokott és mégis oly gazdag emberi élet egy egészen új világot tárt fel a művészet előtt. A hollandiai festőiskola azáltal, hogy volt érzéke a kicsi és jelentéktelen dolgok iránt is, és együtt tudott érezni az emberiség szenvedésével, ennek az újonnan felfedezett világnak a gazdag tartalmából olyan csodálatos alkotásokat vitt vászonra, amely halhatatlanná tette, és amely a művészet újabb hódításai számára minden nép előtt feltárta a követendő utat.
Végül pedig, ami a kálvinizmus zenével kapcsolatos érdemeit illeti, legkiválóbb eredményeinek egyikével állunk szemben, mely bár kevésbé ismert, mégiscsak nagy fontossággal bír – mint azt Douen úr tanította nekünk tíz évvel ezelőtt Marot-ról írt művének két terjedelmes kötetében. A zene és a festészet egymással párhuzamosan haladt akkoriban. Ahogy az egyházi-arisztokratikus korszakban a festőművészek csak a nagy és szent dolgok iránt tanúsítottak érdeklődést, ugyanúgy a zenében a gregorián ének fennkölt dallama dominált, mely elvetette a ritmust és a harmóniát, s mely – a szakmabeli kritikusok szerint – konzervatív jellegével elzárta az utat a zene további művészi fejlődése előtt. Jóval e méltóságteljes ének szintje alatt született meg a nép szabadabb, ám sajnos túlságosan is gyakran a Venus imádata által ihletett dalvilága, ami az úgynevezett szamár-ünnepségek idején – a hivatalos egyházi személyek nagy bosszúságára – még a templomok falain is áthatolt, és alkalmat adott azokra a visszataszító jelenetekre, melyeket először a tridenti zsinatnak sikerült betiltania. Egyedül az egyháznak volt joga a zene művelésére, míg mindazt, amit a nép alkotott, elvetették. Az emberek az oratórium ideje alatt – miközben megengedték nekik, hogy hallgassák a szent zenét – sem kapcsolódhattak be az éneklésbe. Így a zenét mint művészetet csaknem teljes mértékben megfosztották önállóságától. Művészi virágzása csupán annyiban volt megengedett, amennyiben az egyház céljait szolgálta. Önálló kezdeményezései csak az egyszerű emberek közt voltak népszerűek. Ahogy azonban általában a protestantizmus, de még következetesebben a kálvinizmus az élet valamennyi területén mérsékelte az egyház gyámkodását, ugyanúgy a zenét is felszabadította, megnyitotta az utat annak modern és nagyszerű fejlődése előtt. Bátor hősök voltak azok, akik először dolgozták át a zsoltárokat a kálvini énekek számára, akik függetlenítették a zenét a cantus firmus uralma alól, és akik dalaikat a zene szabad világából merítették. Igaz, hogy ezáltal igénybe vették a nép dallamait, de – amint Douen helyesen megjegyzi – csupán azért, hogy miután keresztyén komolysággal megszentelték és megtisztították őket, visszaadhassák a népnek. A zenének ezentúl nem a különleges kegyelem szűk korlátai között kellett virágoznia, hanem az egyetemes kegyelem tágas és termékeny mezején. A kórust elvetették, a szentélyben bárki énekelhetett; ezért Bourgeois[3] és az őt követő kálvinista zeneszerzők arra törekedtek, hogy a népi dallamok közül válogassanak, éspedig azért, hogy a nép most már ne a kocsmákban és az utcán énekeljen, hanem az Isten házában, hogy dallamaik hozzájáruljanak ahhoz, hogy a szív komolysága győzedelmeskedjék az alantasabb szenvedélyek felett.
Ha azt mondjuk, hogy az, amit a kálvinizmus általános érdemeként tartunk számon – ti. hogy a laikusokról szóló felfogást az egyetemes papság elvével helyettesítette – hatással volt a zenére is, akkor ez az állítás a történelmi hitelesség kedvéért pontosabb magyarázatra szorul. Ha Bourgeois volt az a nagy mester, akinek munkái még mindig elsőrangú helyet biztosítanak számára a protestáns Európa legnevesebb zeneszerzői közt, akkor érdemes azt is megjegyezni, hogy ez a Bourgeois Genfben élt és alkotott, s munkáját maga Kálvin kísérte figyelemmel, sőt részben irányította is. Ugyanez a Bourgeois volt az, aki vette a bátorságot és bevezette a ritmust, a gregorián ének nyolc hangnemét pedig felcserélte a népi zenéből származó dúr és moll hangnemekre, a himnuszok bevezetésével megszentelte a népi dallamot, s így méltósággal ruházta fel a hangok zenei elrendezését, melyből minden modern zene ered. Ugyanígy bevezette a harmóniát, illetve megteremtette a különböző zenei részek közti összhangot. Ő volt az, aki összekapcsolta a dallamot a versszöveggel, vagyis elengedhetetlennek tartotta, hogy az éneklés érzéssel történjen, kifejezésteljes legyen. A szolfézs, azaz a hangjegyek alapján történő éneklés, a húrok számának csökkentése, az egyes hangskálák világos megkülönböztetése stb., melyek a zene ismeretét oly igen leegyszerűsítették, nos, mindez eme kálvinista zeneszerző kitartó munkájának köszönhető. Amikor pedig Goudimel[4] – Bourgeois kálvinista kollégája, a nagy Palesztrina egykori mestere Rómában – a nép énekét hallgatva a templomban felfedezte, hogy a gyerekek magasabb hangjai felülmúlják a tenorét, mely mindaddig a vezérszólam volt, elsőként adta át a vezető szólamot a szopránnak. Ez olyan váltás volt, amely széles körű hatását napjainkig megtartotta.
Elnézést kérek önöktől, hogy egy pillanatra ilyen részletkérdésekbe bocsátkoztam, de a protestantizmusnak és a kálvinizmusnak a zene terén kifejtett érdemei sokkal jelentősebbek annál, semhogy továbbra is tiltakozás nélkül tűrjük lebecsülésüket. Teljes mértékben elismerem, hogy a kálvinizmus egyes művészetekre csak közvetett módon hatott: érettnek nyilvánította őket és biztosította számukra a szabadságot, hogy kibontakozhassanak; de zenei téren a hatása nagyon is pozitív volt, éppen azért, mert Istent lélekben imádta, így nem hagyott teret az anyagibb jellegű művészeteknek; az ének- és zeneművészetnek egészen új szerepet jelölt ki azáltal, hogy dallamokat és énekeket alkotott a nép számára. Bármit tett is a régi iskola annak érdekében, hogy a zene újabb fejlődéséhez csatlakozzék, a modern fejlődés a cantus firmus számára természetellenes maradt, hiszen az egészen más gyökérből sarjadt. Ezzel szemben a kálvinizmus nemcsak hogy csatlakozott a zene újabb fejlődéséhez, hanem Bourgeois és Goudimel vezetése alatt a művészet területén megadta a modern fejlődéshez szükséges lendületet, olyannyira, hogy maguk a római katolikus írók is kénytelenek elismerni, hogy az elmúlt századra és a mostanira jellemző csodálatos zenei fejlődés részben az eretnek egyházi himnusz érdeme.
Tagadhatatlan, hogy egy későbbi időszakban a kálvinizmus csaknem minden befolyását elveszítette ezen a téren. Az anabaptizmus hosszú ideig dualista előítéletekkel árasztott el bennünket, s egy egészségtelen szellemiség ütötte fel a fejét. De amikor ennek okán – nagy zenei múltunkat teljesen semmibe véve – Róma esztétikai lapossággal vádolja a kálvinizmust, jó, ha eszünkbe idézzük, hogy a nagy Goudimelt a római fanatizmus gyilkolta meg a Szent Bertalan-éji mészárlások idején. E körülmény pedig önmagáért beszél, hisz Douennel együtt ilyenkor azt kérdezi az ember: van-e bármiféle joga is az erdő csendjére panaszkodni annak, aki saját kezével fogta el és ölte meg a fülemülét?
Fotó: Acer Crystal Prison című munkája
[1] Garibaldi (1807—1882): olasz hazafi és szabadságharcos
[2] A chiaroscuro szó a latin „clarus” (világos) és „oscuro” (homályos) szavak összetételéből származik, a festményeken megjelenő fény és árnyék egybeolvadását jelzi.
[3] Loys Bourgeois, 1510 körül született Párizsban. 1541-ben követte Kálvint Genfbe, ahol az egyház „chartre”-ja lett. Egyike a legelső zsoltárátköltőknek. Amikor azonban további, ún. meerstemmige (többszólamú) zsoltárok bevezetését kezdte szorgalmazni, ellentétbe került Kálvinnal és Kálvin egyháztanácsosi testületével, úgyhogy 1557-ben visszatért Párizsba. Zsoltároskönyvét Lyonban (1547) és Párizsban (1554) is megjelentette. Ő írta a Le droite chemin de musique [A zene egyenes útja] című, 1550-ben megjelent munkát is.
[4] Claude Goudimel, született Besançonban (Franciaország) 1505-ben vagy 1510-ben. 1540 körül zeneiskolát nyitott. Valószínűleg Palestrina is a tanítványai közé tartozott, bár ezt ma tagadják. Áttért a református hitre és Lyonban telepedett le, ahol aztán 1572-ben, Szent Bertalan éjszakáján meggyilkolták. Zenét szerzett a zsoltárok számára (1562), dalokat jelentetett meg, melyek még ma is népszerűek.
