Bertók Beatrix


4 büszkeség és

balítélet (jobbegyenes?)


(a dolce vita című piszokzatból)



LESkelődik. má’ megin’. nem sül le

képéről a bőr. egyszer csak rátámaszkodhat

jobban, mert megreccsen, de hál’ istennek nem

szakad be az ajtó. még. legfeljebb behorpad.

ezért megkapja még a magáét. egyszer.


most kinek jutna eszébe komolyan

ilyesmi, amikor az illatos habfürdő önmagáért

beszél, s már ki se dugom a lábam,

mert csak félig kell, és félő, hogy e nesz

és pill alatt rámzúdul kintről á lá crash


...a lavina. úgyhogy pssszt! egyelőre

semmi vivere pericolosamente. majd

ha megadom rá a jelt... majd’ kiment

a fejemből: újságom is van – képes!

nyálazgatom. de nincs benne semmi


jelképes



ELég, mondta, és magára kapta a

dolgait, mint aki menni készül.

(mielőtt kikészül? hisz eszében sem volt,

jól ismerem.) én a körmeimet reszeltem

törökülésben az ágyon, törölköző-

turbánnal a fejemen. nem néztem fel


rá. (nézetem szerint az csak ront

a helyzeten.) még tett egy tökéletlen

próbálkozást: másra terelte a

szót. mint mikor falnak mész, és nehogy

mégjobban szétkend a mészt, kerülsz

egyet, mindegy mekkorát!... hagytam,


kerüljön, nem kerültem elébe. akkor

akartam csak (szokás szerint), amikor

áttérek az ujjaimra. nem mintha venném

a lapot. pedig megjósolhattam volna:

elblattoltam. addigra, huss, eltűnt. azóta is

kerül... azóta se kerül más...



MINDE


nem kizárt, hogy bezártam

magam a „magam kisvilágába”,

és úgy teszek, mintha mindenem

meglenne (és ha megvan?) – s

ezzel aztán el van intézve

minden (és ha el van?)


mindenem, te vagy mindenem,

hogyne lenne meg mindenem?

mindenem, te vagy mindenem,

hogyne lenne meg mindenem?

mindenem, ha te vagy mindenem,

hogy ne lenne meg mindenem?!


mindennap ezt kérdem (magamtól,

nem segít be senki), és ez már

tényleg úgy hat, mintha zárt

rendszer lenne – mintha egyenesen

a zo [1]-n lennék. vagy – hát nem

szép? – egy dalt dúdolnék. szó mi


szó, minden oké, ne félj!

úgy értem, ne félts(d magad)!



KEDVES TOM


nem csak itt vagy

ott, ekkor v. akkor, én mindig

mindenhol piszkálódós kedvemben

vagyok. olyannyira, hogy már-már

néha az élvezettől szinte

magam alá piszkítok.


ronda egy dolog, tom.


van persze nekem is

egy piszokzatom, ott is

elintézhetném – ha akarnám! –

a dolgom. megközelítőleg...

legyen tanú rá e pár

tiszta sor, sir!... na pá!




[1] zártosztály

Kőrösi Zoltán


A

világ

arca




Mindennek emberi arca van, a vekkerórának, a rádiónak, a Wartburgnak, és a szekrénynek, de még a lépcsőház bejáratának is.

Visszanéznek rád, figyelnek akkor is, ha te nem figyelsz.

Csak a világnak nincsen emberi arca, a világ soha nem néz vissza rád.

Arról, hogy milyen a világ arca, például Jurij Gagarin beszélt a Hősök terén a tiszteletére rendezett nagygyűlésen, persze nem éppen ezekkel a szavakkal, hogy milyen is a világ orra és füle, és miért nem néz vissza rád, és tényleg kék a szeme, mint ahogyan mondják, s mit lát az a tekintet, viszont arról igenis szólt, hogy a világ mosolyog. Ezerkilencszázhatvanegy augusztus tizenkilencedikén a világ első űrhajósa ellátogatott a magyar fővárosba; repülőgépen érkezett, megmutatta magát annak a világnak, amit ő hagyott el először, kitörési sebesség, sokezres tömeg szorongott tehát a Ferihegytől a Gellért szállóig vezető út két oldalán. A másnapi híradások szerint minden második budapesti lakos, azaz egymillió ember tódult ki a lassan elgördülő kocsisort köszönteni, vérvörös és nemzetiszín zászlócskákat, szegfűket és léggömböket lengettek, színes képeslapokat szorongattak, rajtuk a hős asztronauta híresen kedves mosolyával, ahogy az űrhajós a sisak ablakát feltolva néz reánk.

CCCP, csillogtak a sisak homlokán a diadalmas, vörös betűk.

Azt is közreadták a hírek, hogy nem csupán a világűr hősét köszönthetik a magyar dolgozók, mert Gagarint elkísérte az útra a felesége, Valentyina Gorjacseva és a kisebbik kislányuk, Gálocska is, mi több, vele tartottak a vidéki találkozókra is, elutaztak Komlóra, a bányászokhoz, Dombóvárra, Sárbogárdra, ahol az aratásról és a termésről beszélgettek. A világ első űrhajósa kedves és megnyerő ember, ezt mindenki láthatta is, egy kis faluban született, az apja ács, az anyja parasztasszony volt, az ifjú Gagarin olvasztárként dolgozott, utána csábította el a repülés, illetve az elcsábította már azonnal, mióta csak eszmélkedett, ám idő kellett, hogy a fiú a repülést tanulhassa, olyannyira lelkes volt, hogy egy egész nyarat sátorban táborozott a repülőtér mellett, hogy láthassa a gépeket, tapasztalatból ismeri tehát a paraszti és kétkezi munkát, és persze az önnön verejtékével tanulta meg a kenyér becsületét. Magyarország népe másnap, a világűr meghódítójával együtt ünnepelhette az Alkotmány, az új kenyér és Szent István ünnepét.

Országszerte befejeződött az aratás, a rádió időjárásjelentésében kánikuláról beszéltek, az augusztusi égen még elvétve sem akadt egyetlen egy felhő, a házakra fullasztó meleg terpeszkedett, mint az olvadt üveg, nem mozdult semmiféle huzat, az aszfalt fölött remegett az izzó levegő, még az izzadságot is azonnal felszívta a nap melege.

És éppen akkor, amikor a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok előtt, az oszlopáról lekandikáló Gábriel arkangyal figyelő tekintete alatt a Magyar Néphadsereg Központi fúvószenekara eljátszotta a szovjet himnusz utolsó, pattogó ütemeit, és felharsant a taps, mintha viharos szél fújná őket, lobogni és integetni kezdett a sok-sokezer, hurkapálcikára ragasztott piros és háromszínű zászlócska, Apa Anyukáját a műtőssegéd áttolta a Királyhágó utcai katonai kórház szülészeti várójából a szülőszobába.

Beszív, visszatart, kilélegez.

Hunyd be a szemed, a világ sem néz vissza rád.

Milyen hidegen csillog a neonfény a fehér csempén.

Apa Apukája már a tavasz kezdete óta szorgalmasan tanult: abban az évben, augusztus elején vizsgáznia kellett politikai gazdaságtanból, történelemből és dialektikus materializmusból, politikatörténetből és neveléstörténetből. Nem csoda hát, hogy tavasz óta esténként a Hungária körúti lakásban sokáig égett a villany, minél közelebb került a vizsga időpontja, annál nagyobb lett az izgalom, Apa Apukája kivonult a konyhaasztalhoz, könyökölve ott tanult tovább. Fáradt volt, a betűk összeolvadtak a szeme előtt, aztán meg mászkálni kezdtek, mint az esőszagot érző hangyák. Maga elé támasztotta a könyvet, és hangosan olvasta a szöveget: „A munkásságnak nem a polgári rendszerben kell többséget szereznie, hanem meg kell döntenie a polgárság uralmát, be kell vezetni a proletárdiktatúrát.”

A munkásságnak és a vele szövetséges értelmiségnek lecsuklik a feje.

- Már megint hangosan olvasol – mondta Apa Anyukája, aki utána jött, mosolyogva nézte, a sarokban ült, domborodó hasán nyugtatta a kezét.

- Bocsánat, észre se vettem – válaszolta Apa Apukája.

- Semmi baj, tudod, hogy engem nem zavar.

Ebben a pillanatban azonban, mintha csak Apa Anyukájának akarna válaszolni, különös nyikordulás szakította félbe a beszélgetést.

Mintha a székláb karistolta volna a konyhakövet.

- Vigyázz, le ne ess – mondta is rögtön Apa Apukája. – Csak lassan, ne mozdulj.

- Meg se moccantam – felelte Apa Anyukája.

Ez igaz is volt, ám a csikordulás újra felhangzott. Sőt, nem csak felhangzott, de folytatódott, méghozzá hangosabban, mint az imént.

- Ez nem a székláb – állapította meg Apa Apukája.

- Milyen székláb? – csodálkozott Apa Anyukája.

- Azt hittem, hogy a hokedli lába csikorog. De nem. Ez belőled jön. A hasadból.

- Micsoda? – állt fel Apa Anyukája.

Valóban, a nyikorgás összetéveszthetetlenül a domborodó hasából tört elő.

- De nem én csinálom! Magától nyikorog. Vagy mit csinál.

- Magától?

- Magamtól.

- Tőle.

- Sír a gyerek. Most mit csináljak?

- Mondd neki, hogy ne sírjon.

- Kisfiam, ne sírj, nincsen semmi baj!

- Honnan tudod, hogy kisfiú?

- Nem tudom, de tudom. Mert ha lány lenne, nem elégedetlenkedne. Legalábbis nem sírna.

A tenyerét megint a hasára tapasztotta, és mintha egy álmából felriadt kisgyereket akarna elcsitítani, szavak nélkül, csakis a hangjával beszélt hozzá, jó, cssss, jó, jó, jó, semmi baj, semmi baj, lenézett és érezte, hogy a hasa visszanézett rá, cssss, nincsen, nem lehet semmi baj.

Három hónappal ezelőtt, még áprilisban, amikor a Királyhágó utcában voltak terhességi vizsgálaton, ráérősen leereszkedtek a Moszkva térig, aztán Apa Apukájának az az ötlete támadt, hogy szálljanak le a villamosról a Margit-hídon, és sétáljanak be a Szigetre, a szökőkúthoz, jót tesz egy kis mozgás, az orvos is éppen ezt tanácsolta, itt van hát az alkalom.

Ragyogó tavaszi idő volt, szikrázóan sütött a nap, észtveszejtő gyorsasággal kergették egymást a kék égen a felhők, nem is lehetett biztonsággal közel menni a medencéhez, mert mintha tavaszi zápor tört volna rájuk, úgy hordta a vízpermetet a szél.

- Milyen gyorsan megy az idő – sóhajtott Apa Anyukája.

- Mi a baj?

- Csak eszembe jutott Szeged, a falu, a szanatórium, meg annyi minden más. Anya a faluban. És hogy most meg itt ülünk, és ez milyen szép, de közben minden múlik el.

- Én meg azt érzem, hogy ami elmúlt, mintha csak tegnap lett volna.

- Vagy nem is tegnap, hanem még ma reggel.

- Ne félj, most nem lesz semmi baj.

- Tudom. Nem félek, csak aggódom.

- Ma reggel különben sem lehetett, ma reggel ünnepel a világ, mert ma éjszaka repülte körbe Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén a Földet. Az első ember a világűrben! Itt meg azt írják, hogy a Bécsi utcában egy ötödik emeleti lakás ablakából kizuhant a neves drámaíró, Sarkadi Imre. A lakás tulajdonosa egy festőművész, Kondor Béla.

- Hogyan lehet kiesni egy ötödik emeleti ablakból? Te ezt érted? El fog ázni teljesen az újságod.

- Addig se ránk zuhog a víz, nem igaz?

- Csak zuhogjon, engem igazán nem zavar. Vajon milyen lehet a Föld odafentről?

- Mint egy nagy kék golyó. Egy focilabda. Ha nagyobb lesz a fiunk, akkor majd veszünk neki labdát, jó? Pöttyöset. De az is lehet kék, fehér pöttyökkel.

- Jó – bólintott Apa Anyukája. – Ne haragudj, szép itt nagyon, de szeretném, ha most már hazamennénk. Nem is tudom, egyszerre csak fázni kezdtem.

Az újságok arról is írtak, hogy Jurij Gagarin előtt a szovjet tudósok a Szputnyik-2 fedélzetén egy Lajka nevű kutyát is felküldtek már a világűrbe, hogy ezzel a kísérlettel előkészítsék az ember útját.

- Nekem egy kis drótszőrű foxi kutyám volt – mondta Apa Apukája. – Még otthon. Nagyon okos kutya volt, lefeküdt, szót fogadott, velem jött mindenhová, csak a kastélyhoz nem, a vadászkutyák miatt. Na jó, menjünk, nem akarom, hogy megfázz ebben a csalóka időben.

- Menjünk – bólintott Apa Anyukája.

- Nézd csak, észre se vettem, és tiszta víz lett a kezem!

Apa Anyukája Kőbányára, a Maglódi útra járt ki tanítani. Nem volt nehéz a terhesség, kiengedte a ruháit, nevetett, ha a gyerekek körülállták, megengedte, hogy hallgatózzanak, a domborodó hasához simítsák a fülüket, vagy a tenyerüket illesszék a köldöke fölé, jaj, mi volt ez a hegyes, nem is tudom, szerintem a kisfiam könyöke, látod, nem szereti, ha bökdösik, júniusban még lezárta a jegyeket, fegyelmezetten részt vett az osztályozó konferencián és az évzáró ünnepélyen, az volt a legszebb hónap, könnyűnek érezte magát, mintha megállt volna vele az idő, és már a hasa se gömbölyödött jobban, angyalkám, ha magának ilyen csúcsos a hasa, akkor nekem elhiheti, biztosan kislánya lesz, július végéig meg se vették a kiságyat, babaruhákat se vásároltak, igaz, beszéltek róla, ám Apa Anyukája nem akarta egyiket sem, nem kell megkísérteni a jószerencsét, hátha meggondolja magát, ha meggondolja, akkor már nem is jószerencse, tehát nem is gondolkodhat, ugye.

Esténként Apa Anyukája ott ült Apa Apukája mellett a konyhában, nézte a lámpafényt, a lefordított tányérhoz hasonlatos búra árnyékával kettévágott falakat, az olajlábazat csillogását, s ebben a csillogásban tükröződve Apa Apukájának a mozdulatait. Mintha egy csöndes tó zöld vizében hatolnának át a napsugarak, s éppen csak megtörnének, amikor egy árnyék suhan át előttük, madárárnyék vagy falevél, aprócska felhő, olajzöld nyugalom, ha valaki a felhőket nézi, akkor az előbukkanó tiszta ég tűnik úgy, mintha lyuk volna a felhők között, viszont ha valaki az eget bámulja, akkor a felhők olyanok, akárha elébe tolakodtak volna, félálomba süppedve hallgatta a politikai gazdaságtan, marxizmus-leninizmus, dialektikus materializmus vizsgához biflázott tételeket, miközben lassan, akárha egy békésen szuszogó kiskutya hátát simogatná öntudatlanul, fel-alá csúsztatgatta a hasán a tenyerét, vagy csak megpihentette a kezét és érezte, hogyan mozog az élet ott belül, az élet, ami többet tud és erősebb nálunk, akár meggondolja magát, akár nem.

Az egyik este olyan, mint a másik, nincsenek is évszakok és nincsenek hétköznapok, csupán egyetlen egy hosszú hétköznap létezik.

Hunyorog a lámpafény, éppen csak reggel volt és máris újra este van, sötét ereszkedik a Hungária körútra, fénylenek az ablakok, aranyrámás tükrök sorakoznak a fal előtt.

Az orvosi vizsgálatok sorra mindent a legnagyobb rendben találtak, igaz, a szülészorvos óvatosságból pihenésre intette Apa Anyukáját, semmi megerőltetés és semmi idegeskedés, el nem hinnék, mennyi mindent érzékel már odabent is egy kis jövevény, azt mondják, egy test és egy lélek az anyjával, de mindeközben már a világra is figyel.

A különös sírás nem ismétlődött meg többé, ezért Apa Anyukája a szülésznek nem is említette, még az is lehet, hogy tévedtünk, például a csövek a falban, azok is nyikoroghatnak, pedig a fal, mint tudjuk, nem beszél, utólag egyetértett vele Apa Apukája is, ha valaminek nevet adunk, akkor az óhatatlanul megszületik, ha valamiről nem beszélünk, könnyebbnek tűnik elkerülni is, minek kellene hát előidézni a bajt.

Július végére egyébként Apa Apukája sikeresen tette le a vizsgáit. Történelemből és politikai gazdaságtanból éppen csak megszerezte a négyest, de így is elégedett lehetett, feszes vigyázzállás, felvetve a fej, gratulálok, Katona elvtárs, el is vártuk magától a jó teljesítményt, a munkának nálunk becsülete van, tudja ezt, ugye, csak így tovább, ne adja alább. Amikor augusztus huszadikán az Akadémia díszsorfalat állt a világűr hősének, Apa Apukája is ott feszített a díszegyenruhás tisztjelöltek között, be a has és ki a mell, felvetve az áll, a Szolgálati Szabályzat szerinti vigyázzállásban éppen egy lábfej fér a két lábfej közé, viszont a sarkak összeérnek, a kéz lazán ökölbe szorítva, a középső ujj a nadrág oldalvarrására simul.

És amikor az ünnepélyes köszöntő elhangzása után a Hősök terén végre Jurij Gagarin őrnagy, az emberiség hőse, a világűrben járt első ember lépett a mikrofonhoz, milyen kicsi ember, és most mégis ő a legnagyobb, a Királyhágó utcában Apa Anyukája már a szülőágyon feküdt, mert a nyugodt éjszaka után, ahogy felkelt a nap, hirtelen felgyorsult minden, nem is reggelizett már, és az imént olyan gyakoriak voltak a fájdalmak és olyan nagyra tágult már a méhszáj, hogy az orvos szerint el is kezdődött a szülés, nyugodtan kiabáljon, anyuka, mondta Apa Anyukájának, kiabáljon, ha fáj, csakhogy Apa Anyukája nem tudott mást mondani, mint azt, hogy kiabálnék, ha fájna, kiabálnék, doktor úr, de nem fáj, az nem lehet, anyuka, hiszen már látom is a baba fejét, igen, érzem én is, doktor úr, hogy jön kifelé, most ne beszéljen, beszív, kifúj, visszatart, de mégse fáj, gondolja, hogy ez valami bajt jelent, dehogy, méghogy a fájdalom hiánya is baj volna már, viszont most csak a tolásra figyeljen, lazítson és aztán adjon bele minden erőt, figyelek, doktor úr, beszív, kifúj, úgy, úgy, ne tartson vissza semmit, de semmit sem.

Elvtársak, drága magyar barátaim, az én űrutazásom a szovjet tudomány és technika diadala, mondta Jurij Gagarin őrnagy, az én űrutazásom a szocialista tudomány győzelme, és így a ti győzelmetek is. A világ első embert szállító űrhajója huszonnyolcezer-kettőszázhatvan kilométeres óránkénti sebességgel száguldott, száznyolc perc volt, amit a Vosztok a világűrben töltött, az éjszakai félteke fölött repülve Gagarin kedves dalát, a Moszkva parti estéket dúdolgatta, hajnalban pedig ennie és innia kellett, nem azért, mert éhes volt, hanem mert ez is a kísérlethez tartozott. Az Atlanti-óceán fölött repült, amikor derekasan megreggelizett, a kilövés előtt ugyanis azt jósolták az orvosok, hogy az emberi szervezet bajban lesz odafönt, a súlytalanságban a vérkeringés összeomlásától és ezzel az űrutazó rettenetes halálától tartottak a szakemberek, a pszichológusok pedig attól, hogy a Földtől való elszakadás majd olyan végtelen magányérzetet kelthet az űrhajósban, ami egyfajta űrtébolyhoz vezethet. Mi lesz, ha Föld nélkül lesz, mi lesz, ha nem nehezedik rá a sok kilométernyi levegő olyannyira megszokott súlya, mi lesz, ha terhek nélkül a végtelenben találja magát? Gagarin viszont azt látta, hogy a Föld gyönyörű, ő is örült és a teste is örült, jól vagyok, mondta a rádióba, jól vagyok és ez gyönyörű. Lenézett a világra és a világ visszanézett rá, aki ilyen szépséget lát, az nem lehet egyedül. Csakhogy az egész út legkockázatosabb része következett el a repülési idő hetvennyolcadik percénél: egy fékezéssel bele kellett újra merülni a légkörbe, minden kitűnően működött, egy kábel azonban nem oldott el, a sikeres leválasztás dacára ettől pörögni kezdett a Vosztok két darabja, de aztán szerencsére hamar elpattant a kötés és a leszállóegység jó irányba fordult, végre, ahogy kell, a hőpajzsát mutathatta a repülési irány felé, az űrhajós a műszereket figyelte, de persze közben az ablakon is ki-kitekingetett, látta, hogy a súrlódástól felizzó levegő lángtengerként fonta körül a Vosztokot, közben a levegő ionizációja miatt a rádiója elnémult pár percre, és a lassulás okozta nyomás az elviselhetetlenségig fokozódott, annyira, hogy a fájdalomküszöböt is átlépve préselte Gagarint az ülésébe. A műveleti tervek szerint a megfelelő magasságot elérve egy automatika katapultálta Gagarint az ülésével a kabinból, hogy a saját, önálló ejtőernyőjén érjen le. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor újra szovjet földre léphettem, mondta Gagarin, először a büszkeség töltött el, mivel sikeresen teljesítettem a feladatomat, általánosságban egyetlen szóval lehetne kifejezni az összes érzésemet: öröm.



- Fiú – mondta elégedetten az orvos és a maszkját lehúzva rámosolygott Apa Anyukájára. – Egy stramm kisfiú. Mint a nyers gumi. Hát ez aztán igazán könnyen ment, nem is emlékszem még ilyenre, olyan könnyen, csak egy kicsit várjon, és már hozza is a nővér, hogy magához ölelhesse.

- Tudtam én – sóhajtotta Apa Anyukája. – Tudtam én. Az én kisfiam. De most már fáj, doktor úr, most már szólok, mert nagyon fáj. Segítsen, mert fáj nagyon.




[Részlet a Szerelmes évek – gyávaság című, április elején a boltokba kerülő regényből]




[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Képeslapok c. albumából]







Szilveszter László Szilárd



„...mutatja játszi felszínét...”

KAF alakvált(oz)ásai


„Az irónia végtelenül könnyű játék a semmivel, olyan játék, mely nem ijed meg a semmitől, hanem még egyszer felemeli a fejét.”

(Sören Kierkegaard)



A huszadik század utolsó évtizedének mérvadó lírai tendenciáiban egy olyan beszélői álláspont kialakulásának lehetünk tanúi, amelyben a nyelv eszközszerepének és az alkotás individuum-központúságának posztmodern cáfolata együtt jelentkezik az intertextualitás és a személyiség széttöredezettségének élményével. Ebben a poétikai irányultságban az önmagát létében cselekvőként felmutató individuum folyton kiveti hálóját a valóság egy darabjára, deterritorizálja, majd reterritorizálja azt,[1] viszont így önmaga válik deterritorizálttá és reterritorizálttá a kiemelt, felmutatott világ viszonylatában. A pszeudo-identitások mögé rejtőző (el)beszélő pedig, a többszörös én-disszemináció következtében, elérheti azt a kiváltságos állapotot, amikor a befogadó képtelen azonosítani az általa megjelenített lírai ént az életrajzi szerző alakjával. Hiszen amíg például a Be jó ismerni Kaf urat! című Kovács András Ferenc-költemény szubjektuma maga is láthatóan rájátszik az alkotó és beszélő azonosságára, addig a Jack Cole-, Caius Licinius Calvus- vagy Lázáry René Sándor-versek lírai identitása nem kapcsolható ilyen szorosan a költemények valódi szerzőjének (sematikus) vonásaihoz. A végső eredet(iség) pozíciója ezekben az alkotásokban egy olyan tropológiai mozgás disszeminatív működésének rendelődik alá, amely éppen a többszörös elrejt(őz)és által akadályozza meg a „valóságos” beszélő kilétének egyértelmű beazonosíthatóságát. Talán elég itt csupán az olyan Lázáry René Sándor szignatúrával szereplő költeményeket felidéznünk, amelyek maguk is fordításokként, átiratokként jelöltetnek meg az alcímben: Kereskedő Alexandriából. Fordítás-próbák Sir Archibald Blacksmith révén, görögből; La primavera (Japán rajzok Julimnak); Lenge, latin szerenád (Petronius Arbiter éneke).

A posztmodern líra nézőpontjából ugyanakkor ez a hagyományhoz fordultság sem egyértelmű többé. A kanonizált irodalmi alkotásokkal folytatott dialógus nem csak hermeneutikai vagy dekonstruktív viszony, hanem egyszerre mindkettő. Valóságos oidipuszi kapcsolat, az antik szimbólum analizáló és (ön)destruktív értelmében egyaránt. A posztmodern számára nem létezik a szerző, csupán a diskurzus, nincs többé kánon, csak (inter)textus. Az idézetek vagy az utalások pedig távolról sem afféle (pro)tézisekként kerülnek az adott írásmű szöveghorizontjába, hanem az egymást szüntelenül fölülíró tropológiai játék önteremtő folyamatának egyik vagy másik momentumaként érvényesülnek. Ennek a lírának a hagyományra-irányultsága elsősorban nem egy határozott értékpozíció mellett vagy ellen szövődő diskurzus részeként aposztrofálható, hanem sokkal inkább egy olyan – a szó legkonkrétabb értelmében vett – intertextuális reflexió eredménye, amely az (össze)olvasás szabadságának feltétlen elismerésében válik hangsúlyossá. Villon, Borges, József Attila és Rejtő Jenő itt egymás mellett szerepel(tethető), egy jelenbeli, horizontális és látszólag aleatorikus szövegeződés (ön)kényének alárendelődve, ellentétben azzal a klasszikus poétikai állásponttal, amely a lírai hagyományt egy többé-kevésbé kanonizált, stabil és történelmileg megalapozott hierarchiarendszernek tekintette. Ilyenképpen pedig az alkotó/beszélő nem csak a mások, hanem saját szövegének az (újra)olvasója is. A lírai mű egymást kölcsönösen fölülíró reflexív (jelentés)struktúráinak fényében, az individuum egységes, autoriter álláspontját és a lineáris szövegszerveződést felváltja egy olyan alkotói pozíció, amelynek nincs szándékában az igazság kinyilatkoztatása, és nem képes gyakorolni a szöveg (túl)burjánzása fölötti hatalmát.

A Lázáry René Sándor által szignált „Description de l’Égypte” (Verses Napló Kairótól Núbiáig) című poéma effajta játék a szavakkal, álombeli színterekkel. Ironikus módon itt látszólag a helyszín és az adott helyszínhez kötődő élmény a forrása az „útinaplónak”, ezeket a (fiktív) eseményeket viszont valójában csupán a nyelvi tér, a hang(zás)ok és (meg)nev(ezés)ek sodr(ód)ása hozza létre. A megszólaló maga utal az „elbeszélt” történet fikcionalitására:


Óh, mennyi zöldet összehord a Journal –

Szegény fejem, már majdnem elhiszem!

A Níluson, túl a Memphiszen, Dahsúrnál

Tehéntetem legelget szent vizen…


A költemény visszakerül a líraiság, a zene, a nyelv eredeti (nietzschei) közegébe, egy olyan (ön)teremtő retorikai horizont vonzáskörébe, amelynek egyetlen célja a (szó)játék. A beszélő individuum és a (lírai) mondanivaló itt egyaránt zárójelbe tehető: „Gúlára gúla… Míly egyhangú refrén! / Kheopszra rímel Menkauré s Khetprén, / Mi meg rágódunk sörbeten és czefrén! / Hiába rakott nagyobbra tán Kheopsz – / Te gőgös gúla, úgyis majd nemsoká’ lekopsz!” A történelmi hagyomány (textuális) burjánzása pedig nem csupán a valóság fikcióként való (újra)teremtésének lehetőségére mutat rá, hanem ember és kultúra, szubjektum és világ alapvető nyelvben létére, nyelvhez kötöttségére is.[2]

Az ironikus (ön)reflexió itt lényegében annak a költői attitűdnek a játékos kétségbe vonása, amely a létbe-vetettség tragikumát, valamint az „Én”-ként való megnyilatkozás elsőbbségét tekintette az alkotó egyetlen feladatának. A megszólaló ebben a lírai pozicionáltságban csupán akkor képes megszabadulni a világ és nyelv alá-fölérendeltségének kifejezésében rejlő patetikus viszonyulástól, amennyiben ezt a felismerését ironikusan mindannyiszor visszaírja az ember klasszikus történeti tapasztalatának retorikai alakzatába. A látszólag tragikus, valójában azonban a poétikai konvenciók felszínességére építő beszédmód, így voltaképpen a történelmi tudat fikció-voltának leleplezőjévé válik. Az önmaga jelentésétől elfordult szövegrész iróniaként való felismerése során ugyanis a hagyomány idegenségét feloldani kívánó interpretáció itt egy identitását vesztett (textuális) nyom érvényességét teremti újra:


Míves hajóját éjbe hajtja Ámon:

Komor sugár ring Thotmesz szent taván.

Az ifjú Khonszu most kel át az álmon:

Fehér a hold, halotti csend a vám…

Én sem leszek – s a szó se fáj a számon.


A halandzsaszöveg, az allúziók és a tudatos anakronizmusok ebben a kontextusban a menipposzi szatíra hangulatát idézik, akárcsak a Képes Gábor által egyszerűen csak „filológiai poénok”-nak titulált[3] lábjegyzetek jelenléte, a játékos névteremtés vagy a műfaj és formakeveredés különféle technikái: „Vörös kvarczit szívembe kússz, Mereszger – / Szép kobralány, a vágy nem lanyha gaztett! / Vörös kvarczit szívem ne nyúzd, ereszd el / Vad karmaidból, égi macska, Basztet!” A Sétatéri chanson soraiban voltaképpen ugyanez a viszony kerül ironikus ábrázolásra. A beszélő, az „Én” textuális nyomai itt is feloldódnak a műfaji konvenciók és a lírai kellékek automatizmusában: „A sétatéri tónál néma pad. / Nem árul el… Emlékszik még, Adél, / Hogy együtt ültünk rajta néhanap, / S nem létezett se tó, se Sétatér?”

Egy effajta – lényegében a végtelenségig folytatható – retorikai játék célja pedig nem lehet más, mint a Lázáry René Sándor nevével fémjelzett (fiktív) szerzői identitáshoz való kapcsolódás utolsó szálainak a lebontása. A 2002-ben megjelenő Névtelen, címtelen nemcsak a beszélő megtöbbszöröződésére vagy a (kötelező) kontextuális háttér – szerző, kel(e)t(k)ezés[4] – el(mis)másolására ad alkalmat, de a korábbi szövegekkel folytatott párbeszéd, valamint a név és a cím ismeretlensége folytán, egy referencia nélküli, a valóságtól véglegesen eltávolodó nyelvi produktumot eredményez. Hiszen a klasszikus versforma és a műfaj megnevezésére törekvő ajánlás: „Chanson Júliának” – éppen a lírai hagyományra tekintve – itt nem annyira az egyértelmű azonosíthatóságot szolgálja, mint a jelentés megtöbbszöröződését. Az ugyancsak 2002-es Liszaboni poétikák sorai akár erre a viszonyra is utalhatnának: „A költészet magasba von / S kimért akár a British Airways / A nyelv az út már senkié / Az égi lényeg itt is elvész.”

Az ember és halál klasszikus kérdéskörének megidézése a Névtelen, címtelenben ebből a nézőpontból az iróniát szolgálja, hiszen a beszélő már a szöveghez való elsődleges viszonyában – azaz a tulajdonképpeni írás pillanatában – is a beazonosíthatatlanság megőrzésére törekszik. A patetikus hang és a halál tragikuma így csupán egyfajta játék:


Mivé leszek, ha éltem itt?

Mivé leszek, ha meghalok?

Zuhognak égi függönyök

Becsuknak majd egy ablakot.


Az önmagát tovagörgető gondolatsor, ennek tudatában, puszta automatizmusként, a megidézett lírai műfaj (chanson) kötelező formai kellékeit felsorakoztató preparátumként érvényesülhet: „Viasz sír, asszony-suttogás, / Arcom fonákján fény ragyog. / Hideg díszkard az asztalon – / Fekszem… De már nem én vagyok.” Végső soron tehát a melankólia játékká olvad, a megszólaló valódi identitására rámutatni képtelen műalkotás pedig (ironikusan) csupán a „nem én” kifejeződésében, az önmegtagadás ismételgetésében teljesíti be küldetését: „Nem én vonagló gyertyaláng, / Üres pohár, ha szétragyog – / Nem több, akár egy tört cserép / Thébában… Én sem én vagyok.”

Ugyanez a játékosság, a történelem és individuum fikció-jellegére való rámutatásnak a szándéka fejeződik ki a Kavafisz-átiratok közül a Lélek háza, a Salomé vagy Az ellenségek című költeményekben is. Ez utóbbi a beszéd és a műalkotás öröklétének, valamint a költészet transzcendentális jellegének illúziójával való ironikus leszámolás is egyben: „Mindaz, amit sikerült nekünk tán szépnek, igaznak festeni, látni, / fölösleges lesz, értelmetlen, képtelen”. Az én megtöbbszöröződése, a keltezés misztifikáló szerepe (1900 november) és az egész párbeszéd idézet-jellege is ezt a (posztmodern) poétikai koncepciót, a lírai alkotás temporális érvényességének képzetét erősíti. A monológszerű, vallomásos (el)beszélésmód és dialógus keveredése azonban, valamint a gyakori formaváltás a karneváli-nevettető műfajának, a menipposzi szatíra egy kortárs változatának a kiteljesedésére utal. A(z ál)narrációban felsorakoztatott nevek és helyszínek humoros-ironikus játéka ebben a kontextusban a történetiség és fikció egymástól való elválaszthatatlanságát sugallják, akárcsak a Liszaboni poétikák sorai:

A szárnyaló frász légbe fölkap

Létalkotó görcs visz tova

Gudbáj London magába szippant

Már Olysippo Lisboa

Ulysses most alapítja

Még hét halmon Liszabont

Pénelopé lepedőjén

Minden szálat visszabont

Az újabban megjelenő Kavafisz-átiratok közül a Gyászkórusok című darab ennek a (fiktív) történetiséget megidéző játéknak a kiteljesítéseként, de ugyanakkor az identitáskeresés ironikus-allegorikus diskurzusaként is értelmezhető: „Mind olyanok, görögök, vagyunk mi! // Nagyszerűek, páratlanok, merészek: / tán vakmerők is olykor, ám megfontoltak, / nagylelkűek, jók, bölcsek, szépek, s hősök is. / Kis hiúság, csel, tettrekész hamiskodás, / kivárás vagy csak némi lágy időnyerés, / kis taktikázás, csélcsap árulás, adás vevés / cseppet sem árthat meg nekünk, hiszen mi mind / hírünkhöz és szavunkhoz is méltók vagyunk.” A hagyománnyal folytatott dialógus itt egy olyan beszédmódra épül, amely egy bizonyos olvasatban az „erdélyiség” toposzát is képes megidézni:

Előretörve, vagy hátrálva mindig,

vereségből újabb diadalba,

diadalmakból váltig vereségbe,

száműzetésből számkivettetésbe,

szembeszegülve, vagy cselezve mindig,

vendégségekbe menekülve folyton,

mind hazafiak, mind hazaárulók is:

spártabarátok, perzsabarátok

spártai bérenc médvezetők mind!

Az irónia azonban, ebben a viszonyban egy olyan hátráló mozgás során mutat rá önmagára, melyben sohasem jöhet létre a befejezettség, hiszen csak egy szüntelenül változó kontextus fényében válik trópussá, és így bármikor visszavonul(hat) retorikai álcája mögé. Ez a jelentésdimenzió ugyanis – a beszélő kilétének (f)elfedhetetlensége, valamint a versszöveg „átirat”-jellegének hangsúlyozása következtében – nagyrészt fölülírható egy olyan diskurzus által, amely a klasszikus görög hősöket, az Athén, Spárta, Perzsia viszony jellemzőit és az antik filozófia hagyományát eleveníti meg. Hiszen az allegorikus olvasatban a(z erdélyi) magyarságra vonatkozó megállapítások tragikuma egy pillanat alatt szertefoszlik, amint a szöveg értékhorizontját képesek vagyunk elválasztani a (látszólagos) beszélő – vagyis Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő – identitására vonatkozó (kon)textuális információktól. A filozófia és az antik tragédia hőskorára vonatkozó reflexióként értékelhető maga a verscím is, amely egyértelműen ezt az utóbbi olvasatot – vagyis a textuális hagyománnyal folytatott játékos-ironikus diskurzust erősíti meg.




Ebből a nézőpontból a Gyászkórusok című költeményt követő, 1925-ös (fiktív) datálású Görög rögtönzések aposztrofikus felütésének tenger-motívumát, akár magára a nyelvi hagyomány végtelen bőségére rámutató allegóriaként is értékelhetnénk:

Figyeld a tengert: nyílt, szabad, fénylő, nyugodt,

erős, szelíd, s tán boldog is, hisz rengeteg

habot ragyogtat, hordoz izmos vállain,

csodákat ringat, rezget rajta át a szél,

ha kedvező, ni, hogy mutatja játszi felszínét,

de mélye is van, s néma, mély haragja is –

olykor veszett hullámokat vet, égre tör,

uralkodik, s a torka bármit elnyelőn süvölt,

mint részegült, hatalmas éjsötét tömeg.




Jegyzetek

[1] E két fogalom értelmezését lásd: Gilles Deleuze-Felix Guattari: Rizóma. Ford. Gyimesi Tímea. In: Bókay-Vilcsek-Szamosi-Sári (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Könyvkiadó 2002, 70-86.

[2] Kovács András Ferenc korábbi költeményeire tekintve, ennek a viszonynak az ábrázolására irányul Kulcsár Szabó Ernő kiváló tanulmánya. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae: lírai mnemotechnika és kulturális emlékezet. (Kovács András Ferenc pályakezdése). In: Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a lírai modernségben. Akadémiai Kiadó Budapest 2004, 245-267.

[3] Vö. Képes Gábor: „Kovács András Ferenc: Fattyúdalok.” Szépirodalmi figyelő 2004/3, 105.

[4] Lázáry René Sándor; Maros-Vásárhelyt, 1913. május 23. (Alföld 2002/3, 7).



[Fotó: részletek Baló Levente Útiképek c. sorozatából]