Baló Levente


KÉPÍZELÍTŐ


A Becher-forradalom


Hilla és Bernd Becher fekete-fehér fotóin víztornyok, szénégető kohók, gyárkémények, hűtőtornyok, gáztartályok sokaságát láthatjuk. Első ránézésre – talán – nem tűnik túl izgalmasnak. De ha valamivel nagyobb mennyiséget „fogyasztunk” a szerzőpáros munkáiból, akkor a lefotózott épületek elkezdenek nem csupán épületként mutatkozni.























A német alkotópáros munkáit csak kivételes esetben lehet különálló fényképekként szemlélni: még alkotói éveik legelején sorozatokba rendezték fotóikat. A közel negyven éves tevékenységük alatt egy tömör és nagyhatású életművet hoztak létre.


Hilla Wobeser és Bernd Becher akkor találta meg alkotói önazonosságát, amikor egymásra találtak, majd pedig hamarosan összeházasodtak. 1959-ben indul a közös munka, a Ruhr-vidéki bányászházakról készült felvételekkel. 1961-ben pedig már elkezdik fotózni azt a témát, amin később évtizedeken át dolgoznak: az ipari épületeket.

És ezennel nemcsak a témát találják meg, hanem kikristályosodik az a formavilág is, amely munkásságuk sajátja.


Olyan fotókat készítenek, amelyek – a korabeli értelmezések szerint – kész unalom. Határozottan eltávolítják képeiket mindattól, ami „izgalmassá”, mozgalmassá tehetné azokat. Azaz: elszakadnak attól a humanisztikus, eseményrögzítő hagyománytól, amely a fotóművészetet évtizedeken keresztül uralja. A Henri Cartier-Bresson és Robert Capa nevével fémjelzett hagyománnyal szemben létrehoznak egy egészen más tartalmú fotográfiát.


Vegyük csak szemügyre a Becher-képek néhány jellegzetességét.

Bár fotóik szabadtéren készülnek, ahol az ég is állandó szereplő, képeiken soha nem láthatunk felhőket. Egyrészt elutasítják a felhők és a napsugarak romantikus, direkt emocionális világát, másrészt pedig elérik, hogy a homogén megvilágításnak köszönhetően a kép tárgya sokkal tisztábban és részletgazdagabban jelenik meg a felvételeken.


Képeiket úgy készítik, hogy a fotózott épület minél közvetlenebbül, „zavartalanabbul” jelenjen meg. Elkerülik azt, hogy más épületek kerüljenek az előtérbe. És ami egy gyakorlati megvalósítás tekintetében óriási teljesítmény – akárcsak a fentebb említett folyamatosan borult ég –, az épületek körüli fák mindig lombtalanok, hogy annál kevésbé takarják el a kép témáját.























Felszámolják a különböző perspektivikus torzításokat, mellőzik az „érdekes”, szubjektív megfigyeléseket szuggeráló kompozíciókat. Ehelyett egy frontális megjelenítésű, érzelemmentes világgal találkozunk. Az emocionalitás helyett képeikkel a néző gondolatvilágát mozgósítják.


A fotózott épületelemeket izoláltan mutatják be, kiszakítják természetes környezetükből, ezáltal megvonják a nézőtől annak a lehetőségét, hogy egy narratíva elemeként lássa őket. Gondosan ügyelnek arra, hogy a kép ne úgy jelenjen meg, mint ami egy mögöttes valóságra utal, mert ez azt jelentené, hogy az árnyékkép mögött van az „igazi”, „erőteljes” valóság. A kép – kitartó, szisztematikus munka eredményeképpen – képként jelenik meg, nem pedig egy máshol található valóságra való utalásként. Ez pedig a fotóművészet alighanem egyik legnagyobb fordulata. Ahhoz fogható, amit a képzőművészetben Duchamp munkássága jelentett.


A fotográfia nagykorúvá lesz, miután Becherék elszakítják egyrészt az irodalmi hagyománytól (kiiktatják a történetmesélést, eseményrögzítést), másrészt a festészettől (elutasítják a felhők, a falombok, az „egyéni” kompozíciók világát, az életlenségeket), és létrehoznak egy olyan képi világot, ami maximálisan kihasználja a fotográfia sajátos képalkotási lehetőségét: a részletgazdag, éles képet.


Az egy-egy épületrészt megjelenítő képeiket nem különálló darabként mutatják be, hanem elsősorban a grafikai elemek szerint sorozatokba rendezik, amelyeket tipológiának neveznek. De a sorozatot nem lineárisan rendezik, hanem olyan 3x3 vagy 3x4 vagy más kialakítású hálót hoznak létre belőlük, amely rengeteg irányba „olvasható”. Ezzel a eljárással újra csak a kép autonómiáját erősítik: megszűntetik a lefotózott épületek természetes kontextusát és helyette azok vizuális megjelenését emelik ki.























Az pedig már a történet folytatása, hogy az ő oktatói tevékenységük eredményeképpen született meg az úgynevezett düsseldorfi iskola, és egykori tanítványaik ma a kortárs fotóművészet nagy neveinek számítanak.




[Magyarul itt & itt olvashattok, illetve kaphattok további képet Hilla és Bernd Becher fotóművészetéről.]