Vitus Ákos, Horváth Előd Benjámin

KÁVÉZÓ

(FEL)KELÉSEK

Elitta az agyát. Elbutult, elfelejtett. Hogyan. Sírni kezdett, siránkozni. Bogarakat tenyésztett. Bogarakat, patkányt, főzni, sütni elhanyagolt. Nem cseréli az ágyneműt, nem, nem is használ ágyneműt. Nem él nővel, olvasmánnyal. Nem keres, nem kereskedik. Nem kötözi sebeit, nem mossa, nem nyalja őket. A zsenialitás túloldalán tarhálja tétlen napjait a sorstól. Ki ő? Kicsoda ez a lomha óriás?

Fekszik a lében. Nincs napja sok, nincs napja sok, ismételvény, koros húszéves. Hallgat a hulla, a hullák. Mit tesz a nézés. Greenaway csinált ilyeneket, koszosak a kezei. (Hol a hulla?) Ismételvény, mondja, zizeg az idő. Figyelj, minek. Rakoncátlan rációk. Ficánkol. Ez egy hosszú folyamat. Kicsi terek. Kicsíptelek. Folt a szemben, ahogy minden. Teljes a tér, tejetlen. Maholnap elbutul. Sok hűhó és bacchusok. Ami bor az bor. Borni vagy nem borjú. Lében az aranyborjú. Felkeléses esetek. Kelések az estén. Még öt perc, riadó. Menni kéne, kávézatlan, istenem, kávézakó.

Postázatlan levél a fasznak. Április óta nem ettem. Sem azt, sem ezt. Tizenkét kilót fogytam, tudod, hogy szerelmes lehessek újra. Szerelmes lettem, és híztam. Ejtettek, persze, öngyilkosságon gondolkodtam, persze, persze, persze nem tettem meg. Bárcsak, ha egy cseppet, egy icipicit, egy pillanatnyit láthatnálak, meglátnálak, felfalnálak egyből.

Keresem azt az utcát. Bérgyilkos bagzások. Nullahárom, még egy cigi. Ölök-ölök-hazajövök. Nullanégyre kéne kiteljesednie, napzik, úgy. Belenyúlni egymás szavába, nyúlnak. Át a rácson. Mi is volt a neve. Fekvés, adminisztratív alkatok. Az Astoriától a Móriczig. Légy jó. Mind a fáig. Az a fa az az utca. Ismerem egyre. Rakják a fát. Apokalipszis poszt. Determina, hölgyvendégem. Mindegyik az altató. Gödör-gödör-itató. Rajzanak a gémek, gémóver. Lökni a frászt. Félre kéne állnom, de a seggemet kitörölni legalább. Bérgyilkos örömök. Kegyelmes viszonyok. A sarok, ha legalább, de nullaöt, és önt rám valami vizet.

Például. Mert vár, ez biztos. Vakarja a talpát. Esetleg. Netán-tán, bárcsak. Őszül a szarszag a kádban. Földszinten lakik. „Lakik”, mint egy csőtörés. Szakállvakarósdi, a rosszabbik fajtából. Jó esetben hallgat. Beszéljen a padló púpja. Sercegjen a szú, a szó, annyi legyen, mint penészvirág. Például, mert ha leírott, legyen optimista. Mint mindig, ha rokonról van mondat.

Kilimandzsáró hova. Hulla, hulla, hó, tavasz. Ott bújtat az alkat. Petri ül a köbön. Eléri a napsütötte Sárit. Egyszerűbb volt szőkesége, örökölhető, török. Mondatok mord oka. Mordori szúnyogok, tehén a fényben. Én nem. Bolond, ki földet érvén, megint csak ott a légben. Erőltetés, erők. Menethelyek. A rend, a rend, don quijote bitte. Gin tonic helyette, nézelődni rossz. Jehovától hova. Elnézni az utcát, zsinagóga zsírja. Képzetekre képesek. Au revoir, revizor. Gogol, ki földre rogyván. Radnóti rodostó. Szőröstül, bőröstül. Itt a pult, jawohl.

Kapizsgálja mostmár. Olyan, mintha ürítettél volna, és rájössz, hogy nincsen vécépapír. Olyan, mintha éppen szopna, a falu legrondábbik nője, és gyönyörteli arcodra nyitná az ajtót a szülinapi társaság. Olyan, mint a múlt álszent mosolyaira való ráébredés. Utálod a költészetet. Viszketeg a próza. Prózai a fegyverletétel. Semmi sem idegen mostmár. Fekélyeink köszönni indítanak. Köszönés nélkül ül le szemközé a képzelgetett szerelem. És mindahányszor összeszorul a gyomor. Igen, a személyek nem személyiségek. A vezérek nem győztesek, a győztesek nem dosztojevszkik. Sok választása mostmár nincsen. Szinapszisainak kiégett és kihűlt helye, az égi manna nevezetes metaforájának céltartománya.

Gráfok fotográfiája. Hitleri alkalmazottak. Kapitalista filagória, ott ülünk mi mind, mondja, ismételvény. Felvonások közt. Fekete-fehér, igen sem. Halotti torta. Megnézni, mozog, ahogy a test is kocog. Majakovszkij vagyunk, Maja, ma is. Ide-oda hitek, hitszegettek, fák. Itt ülünk, e grill örül. Meddig lehet vinni, hajnal, semmi parti. Halovány korozás. Öreg vagyok, ha elhiszem, hiszem, hiszem, a faszt, item. Űr a zűr, ütem. Stoppolások sztyeppeken. Zokogó zakók. Ma még esetleg rendesen, ha rendben. Még egy sör, pinák. Fanszőrzet, rengeteg. Pucolj.

Kép: Kerekes Gábor

- további munkái megtekinthetők itt

Horváth Előd Benjámin

KÁVÉZÓ

Változatok kalapra

1.

belül fél a szíve, vándoroltatja magát. körbe a történő padlón. fején az úri szürke, selyemszalaggal, alatta szőrös és meztelen. a révész szövi a fonalat, azon megy. mögötte hermetikus falak, onnan játszanak jövőt a lányai. elszabaduló kentaurok az idő, tudja a stratégiát, mikor kell elszabadulni. még nem rohamoznak, hagyják, félje el magát. semmi perc kérdése, meg fogunk halni. simogatja fonalával a révész. most vihart figyelj, kicsim. ráhagyja, hisz akármilyen úr, úgyis a révész viszi, mondja csak, hogy kicsim. közvetít bőszen, fárad bele, alig érti ura az időjárást, de szereti őt és végigviszi. az ura megy, hűséges, akár a kutya. előbb legyél kutya, onnan lehetsz akárki, mondta neki valamikor az őse. megremeg a szürke, hidegszik a selyemszalag. keserű a szeme, nem lát vissza. erre kell a vezeklés, félő, hogy beletörik. de tartja a révésze, pofozza csúnyán, ha esni akar. esik az eső, fekete konfetti. öltözködnek a kentaurok, trónfoglalás szaga. nem tud semmiről, meztelen az orra alatt. körbeszenvedi a révész, dohánybűzös krisztus. beleszereti magát minden nap, fáj a keze. bevérzik a fonál, nem szövi tovább, itt az idő. elengedi, belehal. áll egyedül az ura, látja a kentaurokat, látja a falat, látja a lányait, látja a padlót, szemével méri a megtett utat. pokrócot vesz magára, kinyújtja a kezét, gyorsan végez dolgain, tudja magát. elfélnek a kentaurok, átszereti birodalmát másra. tapsvihar, teremni kezd a padló, színpadul. jönnek sorba, csak játék volt. ő van legelöl, meghajol. lehull a pokróc, fázás csap a meztelen szőrösből, kiáramlik a tapsra, lehull a szürke kalap, sír a selyem.

2.

veszek neki cukrot, aztán elsírja. hazudik a tüdeje, kerek három napja. mint a kipufogó, retteg. mondom neki nem a tüdő hazug. hallgat, cukrozik. legel a nap a háztetőkről, vérpor az isten tenyerén, ilyenek. hogy ő nem kávézza bele magát semmibe. pedig fiatal, szigorúan szép. festi a bokáját a magassarkú. én belekávézom, mondom neki, kobold-nyelvet öltök. csak egy kicsit. felőle, mondja, rándul a szája, kajla napsugár. húzza a fellegvár a metronómot, késik. szeméttel rakott szamos, trombitál rá. úgy fújom a füstöt, élvezze a nyakát. mocorog emiatt, de elnevetjük. szerda történik, fúvószenekar. olvad a hó, mutatja magát, pucér évszak. belezörög a busz, pocsolyaperverz. siet. nem tudok mit mondani, prédikál a tavasz, de igazából csak halálrabasznám. szeretném, hogy tudja, csak alkalmat adjon a játszó latyak és fönn az ég, mondanám akkor, olyan lenne tőlem a csiklója, két hétig, mint egy sebesült alma. megígérném. hörög a föld teste, itt időzárlat van. hazudik a város, szereti magát. a szoknyáját úgy hordja, szereti magát, odaadja a szélnek. a szél hálás. elpöckölöm a csikket, bele a történetgyűjtőbe, amit egzaminálnak éjjelente az utcaseprők. leveszem a kalapom, kicsit nézzem meg őt. odaadom a hajának, lassan vegzálja a kezem az arcát. rajta a kalap, szemtelen gyűrű, sértődik, hogy meg kell állni, lent is hozzáérnék. mondom a szememmel, aztán hangosan mást: így már egészen belekávézhatja magát. mibe, kérdi, nem akar nézni. abba, ami jön, de titok, mondom. kilátszik majd az olvadástól.

3.

fahéjas szerda, hullanak a bogarak. kérges szárnya a földnek, belőle nő ki, magányszemély. úszik a szeme a tornácon, aztán nekifog. vonalas füzetlap a kert, írott szép káromkodások. sártömbös bakancs, szelíden tipor. élteti a színeket, finomkodik velük. holdas ködben mondta az apja, igyon, ha vége. de addig szeresse le végig a kertet, amíg lehet. kanyargó szőlő, még csak zöldes masnik. villogó eper és fájdalom. hatvan éve rendrakás, elfogyott füzetlapok. erre gondol, erre a hatvanra, innia kell. vértelen szeme van a kútnak, űr akárcsak ő, barátkozik. aztán neki az almának, sorban a barnaruhás hölgyek, gyöngyeiket erőszakolja. nem zavarja zöld haj. a szilva már egy tiltott könyv, ágyéktáji impresszió, jól megy neki. aztán hívja a kút, magyarázzon. kertek kertje, mondja, az visszakacsint vértelen feketelyukakkal. képezünk mi ketten, mondja, képet képre, színeset, bizarrat. én vagyok a bosch, te meg a bruegel. zsákolja végül a padlizsánt, telnek az illatok. évek szomorú ágyéka, hullámzik a kert. beleharap az este, kiül akkor a tornácra, pálinkával tölti meg az akaratát. teremtene még, aztán belenyugszik. tompa holdas szerda, kifestik a tücskök. néz, ahogy az apja nézett, fénykép van a szemüregben, átírja az udvart, bacchanáliákra. nem ismeri az eredetét, de biztos benne. úgy csinál, hogy várhat valamire. általában így folyik át álomba, homályos műtermekbe, precíz élvezet a vásznon. de most türelmetlen a pálinka, verekszik bele. hirtelen szembevágja egy illat, kihullik a fénykép. piros kalapos nő a kapuban, mindenféle kert a szeme, ahogy felnéz a karima alól. meleg vibrálás a teste. nem mosolyog, szenved a szája, kicsi termékeny gyümölcs. fahéjpor a haja. ráragad a szeme, aztán keresi a fényképét, hatvan évét. most segíts meg, bruegel, te tudsz nyugalmat. kitépik a magányszemélyeket, mint a virágot. torpan a nő, mondani készül.

Fotó: Bartis Noémi

Kandylu Basac

KÁVÉZÓ

Foglalt?

Veled az illúziók játszanak csak! Az illúzió hasonlóságra épül... Pl. érdekel egy nő, egy konkrét nő, de nem ő bukkan fel, hanem egy hozzá szinte mindenben hasonlító, egy hasonló, szintén konkrét persze, akit első látásra – a látómeződ pereméről, a szemed sarkából megpillantva – összetévesztesz a téged érdeklő nővel... Megugrik a szíved, de azonnal vissza is huppan a leverő felismeréstől (amihez hozzájön: hogy mennyire nincs egyedi arc!). Vagy: várod, hogy felhívjon vagy jöjjön tőle sms, fel is hív, csak nem ő, jön is, csak nem tőle, hanem egy másik hív, egy másiktól jön... Mintha csak az ördög játszana veled! A súlyosabbik (vagy érdekesebbik?) eset viszont az, ha pontosan az a nő bukkan fel, aki érdekel, és neked mégis az az érzésed, hogy ez valaki más, ez a valaki más... Most akkor melyik jobb? Viszonyba lépni a hasonlóval (miért is ne?), vagy pedig várni a tulajdonképpenire (ki tudja meddig)?

Hogy a francba bírsz te ennyit agyalni, plusz kávét inni ebben az órában, kérdeztem (éjjeli 1-kor!) másik (józanabbik?) felemet, aki felvilágosított valóság és illúzió különbségéről, illetve összefüggéséről. Éjjel dolgoznom kell, seggbe rúgnak, ha túllépem a határidőt! És az agyalás? Ez nem agyalás, de ha mindenképp annak akarod venni, vedd annak, semmi kifogásom ellene! Csak utóbb meg ne bánd! Akarom mondani: szívd! Egyébként érdemes lenne elgondolkozni azon, megérne akár egy tanulmányt is, hogy ki mit, mikor (mely órában, napszakban) és miért iszik, mik az ivási szokásai, illetve szokatlanságai... Igen, persze, de hogy jutott eszedbe hasonlatként pont a nő, és pont egy ilyen konkrét helyzetbe ágyazva? Elég csak rád nézni, ne viccelj, úgy ülsz itt nap mint nap, mint aki nagyon vár valamire-valakire!

·

Hm, illúzió és valóság játéka, hogy már azt sem tudod, azt se tudd, melyik másik: most, remélem, pontosan az a lány jött be a kávézóba, aki nekem bejött. Akinek viszont, úgy tűnik, én nem(igen) jöttem be...

Egy másik asztalnál üldögél, egy társasággal. Én senkivel nem üldögélek, én egyedül üldögélek...

Küldök neki egy mosolyt (sms). Küld egy nevetést (sms). Küldök pár szót (sms). Nem küld semmit. Oda se néz, a mobilját se nézegeti, ami pedig ott van előtte az asztalon, látom, ahogy rezeg, de rutinosan kinyomja... Vagy gyorsan felveszi, mintha valaki hívná, talán van valakije, foglalt?!... Biztosan nem én hívtam.

Nem csinálom jól, nem így kell csinálni, másképp kell? Legalábbis vele. Fel kell állni, oda kell menni, meghívni valamire! Mégsem mehet fordítva, egy nő nem jöhet csak úgy oda, főleg nem a többiek szeme láttára, hiszen valószínűleg azt se tudják, vagy ő nem akarja, hogy tudják, ki vagyok... Mit tudni. Én meg: gyáva vagyok? udvarias? sőt, úriemberi? De ha, amikor érkezett, a köszönés küszöbét is csak alig lépte/léptük át...

A mosoly és a nevetés szintjén maradni, a szavak megtörik a varázst? Milyen varázst?...

Marhaság: zavar, hogy pont úgy ül, hogy engem lát. Hogy engem lásson? Nézzen? De nem, átült, egy srác mellé, aki most érkezett. Nem túl jóképű az alak. Számit ez? Én milyen vagyok vajon? Az az érzésem, hogy mindenki engem néz, még azok is, akik háttal ülnek. Feszengek, mint egy kamasz...

Elfogyott a kávém, de nem jön, hogy menjek, kicsit szar érzés, hogy nekem kell elköszönnöm, épp az asztaluk mellett kéne kimennem, a szűk asztalsorok közt... Azon morfondírozok, ne vegyek-e mégis egy sört, szokásomtól eltérően, ugyanis in broad daylight sose sörözöm...

Visszaült. Nézi, ahogy írok, egyenesen idelát, mint moziban a legjobb helyről a vásznat. Kiköpött, mint egy jegyző az elszámolási füzetével, úgy festhetek vagy mi... Laptop helyett jegyzetfüzet, ez is mennyire megalázó, ki ír ma már jegyzetfüzetbe, egyáltalán ki jegyez le ma bármit is? De (vajon nem erre kíváncsi?) mit is jegyzetelek én éppen? Hát éppen ezt jegyzetelem, azt, hogy „most pontosan az a lány jött be...”

Nem kéne én mégiscsak átüljek egy másik asztalhoz, amelyik valamennyire takarásban van? Mért bámul, ha nem érdeklem? Vagy azt bámulja, hogy van-e bennem, rajtam valami érdekes, ami érdeklődésre tarthat számot?...

Elmegy a vécére, épp előttem halad el, majd vissza, nem nézek fel (én hülye!), nem jön oda (ő hülye!), nem ül le vagy kérdi meg, nem hívom, hogy üljön le, nem kérdem meg, hogy vagy... Pedig mióta ismerjük egymást! Na igen, mióta is?...

Egy váratlan pillanatban aztán (mire vártam?), anélkül hogy odajött volna, vagy reagált volna az utolsó sms-re, anélkül hogy odamentem volna, vagy írtam volna neki újabb sms-t, elment. Szedelőzködtek és elhúztak egy szempillantás alatt, mintha ott se lettek volna még az előbb... Tényleg, ott volt? Ő volt?

·

Eltelt a bűvös 24 óra, no rieksön, tojik rám, evidens. Ismét a kávézó, kv, cigi, az untig ismert zeneszámok, jegyzetelés (most már lap!), várakozás... De egyszer csak bejön valaki. Akivel természetesen azonnal összetéveszted, annyira sokkolóan hasonlít, és egyenesen, mintha csak felismerne, mintha csak randit beszéltetek volna meg, odamegy az asztalodhoz, és mosolyogva megkérdi, foglalt-e, akarja kérdezni, szabad-e...

Fotó: Bartis Noémi