Sályi Ambrus
Hódolattal esengve
Amélie Nothomb kisregényét (Sík Kiadó, Budapest, 2000, fordította Bognár Róbert) nemcsak azért ajánlom, ajánlanám mindenki (hölgyek és urak) szíves figyelmébe, mert „könnyű műfaj”, hanem mert egy bizonyára rettentően unalmas témát – egy fiatal nő munkahelyi viszontagságainak történetét – rettentően megnyerő stílusban ad elő. Ennek köszönhetően a többnyire önmagában semmitmondó részletekből olyannyira mozgalmas elbeszélés áll össze, hogy a könyvet – túlzás nélkül állítható – alig lehet letenni.
Tény, hogy igencsak meghökkentő fejlemény, hogy valakivel, akit egy világhírű japán cégnél alkalmaznak tolmácsként, végül csupán irodai segédmunkát végeztetnek, mint ahogy az is érdeklődésre számot tartó lehet, hogy bizonyos mozzanatokban milyen mértékben játszanak közre a kulturális különbségek (a „főhős” egy belga lány), mindez azonban – főként tekintve, hogy a világ más tájain sem kis számban fordulnak elő hasonló megalázó helyzetek – még nem elegendő ahhoz, hogy igazán fordulatos sztori szülessék, amely képes megragadni és tartósan lekötni a figyelmet.
A szerzőt, aki mindezt tudja, elsősorban a még elevenen élő emlékek és ennek nyomán az elkeseredés hajtja. A találékonyság, amivel „az egészet” előadja, humora (fanyar, játékos, bosszankodó, piszkálódó, megbocsátó, megmosolyogtató stb.) a fogások, trükkök, amiket bevet célja elérése érdekében, mármint hogy a történetet „eladhassa”, legalább annyira az indulatnak köszönhetőek, mint a tehetségnek vagy felkészültségnek:
„Haneda úr volt Omocsi úr főnöke, Omocsi úr Szaitó úr főnöke, Szaitó úr Mori kisasszony főnöke, Mori kisasszony pedig az én főnököm. Én senkinek se voltam a főnöke. Máshogy is lehet mondani. Én Mori kisasszony beosztottja voltam, Mori kisasszony Szaitó úr beosztottja és így tovább, csak persze a főnökök nem csak a ranglétrán közvetlenül alattuk állóknak adhattak utasítást.
Vagyis a Jumimoto társaságnál nekem mindenki parancsolt.”
Már az első bekezdésben megnyilvánuló felindultság olyan sodrást ad az elbeszélt eseményeknek, amely azon túl, hogy sikerül keresztülvinnie szándékát, azaz egy lendületes történetet kanyarítania, azt is ügyesen – vagyis minden kioktatás vagy szájbarágás nélkül – képes megmutatni, hogy miként lehet a mégoly csúfos kudarcból is sikert kovácsolni – ha nem is ugyanott és ugyanakkor. A slusszpoén viszont – ugyancsak fortélyosan – úgy van elhelyezve, hogy a könyvet ne lehessen idő előtt sutba vágni. (A megpróbáltatások kitermelte kitartás ez esetben láthatólag nem érheti be kevesebbel, mint a Francia Akadémia Nagydíjával.)