ÉLET ÉS KÖNYVEK KÖZT

Nicolae atya, néhány évvel ezelőtt a Cartea Românească Kiadó megjelentette az Élet és könyvek közt című kötetét. Szeretném, ha ezen a – kétértelmű – területen belül maradva elbeszélgetnénk egy kicsit. Mondja, miként fogja fel az élet és a könyvek, más szóval a kultúra és az élet közti kapcsolatot? Rokonságot vagy ellentétet lát e két jelenség közt?

Nicolae Steinhardt

Természetesen rokonságot. A kultúra és az élet a legkevésbé sem ellenségei egymásnak, köztük nem szakadék van, hanem számos kapcsolódási pont. A kultúra, amikor valódi és nélkülözi az ünnepélyes szólamokat, az élet dicsőítő himnusza. Nem kevésbé bensőséges, eleven, erőteljes, mint maga az élet.

Ioan Pintea

Ön egy olyan nemzedékhez tartozik, amely jelentős mértékben hozzájárult a román kultúra fejlődéséhez, és amely, érzésem szerint, önhöz hasonlóan az életet és a kultúrát szorosan összetartozóként fogta fel.

Úgy van. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy olyan nemzedékhez tartoztam, amely kiváló nevekkel büszkélkedhet: Mircea Eliade, Eugen Ionescu, E.M. Cioran, Constantin Noica, Mircea Vulcănescu, Alexandru Ciorănescu, Anton Dumitriu és sokan mások. Valamennyiük számára – stílusuk, nézeteik és személyiségük minden különbözősége ellenére – a kultúra és az élet között nem létezett szakadás, hanem egyfajta életközösség, amely majdnem az összeolvadásig ment. Egyikük sem képzelte soha, hogy a kultúra felfogható másként, mint az élet egy másik megjelenési formájaként. Vagy, esetleg, olyan perspektívaként, amelyből az élet a maga teljében pezsgő természetes jelenségként szemlélhető, elemezhető és vehető tudomásul. Ez a valódi értelme a „trăirism”[1] elnevezésnek, melyet némelyek a szóban forgó nemzedék jellemzésére használtak, befeketítő jelleget tulajdonítva a kifejezésnek. Ez – szándékos vagy szándéktalan – tévedés, ugyanis a trăirism szó alatt nem értettek és nem is kell mást érteni, mint az élet–kultúra páros felbonthatatlanságának állítását.

Hát az önnél egy kicsivel fiatalabbak közül kihez érezte magát közelebb állónak?

Hadd említsem elsősorban azt a kettőt, akik sajnos túlságosan is korán elhunytak: Sergiu Al-Georgét és Dinu Pillátot. Amint már írtam róla, Sergiu Al-Georgét, ahogyan azt Alexandru Paleologu a Pillanatok az orvostudomány múltjából című többszerzős kötetben publikált visszaemlékező cikkében elmeséli[2], Jilaván ismertem meg. Tündökölt kimagasló kulturáltságával, megalapozott tudásával, bátorságával, melyről szakadatlan tanúságot tett és határtalan jókedvével, melyet szembehelyezett a nyomorúságos körülményekkel. Fütyült rájuk! Derűs tekintetével és veleszületett hősiességével mintha megsemmisítette, szertefoszlatta, porrá zúzta volna őket, valódi mivoltukra csupaszította őket, megmutatva, hogy nem egyebek, mint a hiábavalóság megtestesülései. Sergiu Al-George két lényeges igazságot hagyott ránk örökül. Az első: hogy az erények közt fő helyen áll a bátorság. Bátorság nélkül az összes többi erény leukémiás pusztulásra van ítélve, elcsökevényesedésre, ami csakis vészes és szégyenletes vérszegénységben végződhet. A második: a kultúra, bármennyire kiterjedt és mély legyen is, érvényét veszti, ha nem az élet lelkes és lázas kutatásából fakad. A kultúra nem állhat csupán rideg ismeretekből és műveltségből, hanem – amennyiben nem akar puszta írástudói ténykedés maradni – okvetlenül magára kell vennie az élet valamennyi problémáját, mindenek fölött pedig ama megelevenítő fuvallatot, amely a gondolkodó és átszellemült létezőt jellemzi.

Mivel a létező szót említette, óhatatlanul Constantin Noica filozófiája jut az eszembe. Ő ugyanis részletes és felkavaró elemzését adta nyelvünk sajátos filozófiai alapjainak. És a hangsúlyt egy igen lebilincselő kérdésre, a szavak jelentésének fejlődésére helyezte. Talán meg van nekem engedve, hogy azt mondjam, Noicának a szemantika dramatizálását köszönhetjük. Tudna-e említeni egy példát hasonló szemantikai „drámára”?

Hogyne! Tudok! Az egyre gyakrabban használt és egyre elterjedtebb boldogul igét említeném, amely a román szókészlet egyik legundorítóbb és leggyűlöletesebb szava. Azt mondani valakinek: „boldogulj”, annyit tesz, mint megvesztegetésre, nyerészkedésre, hazugságra, hízelgésre, színlelésre, lopásra szólítani fel. A „boldogulj” tulajdonképpen azt jelenti, tégy, amit tudsz, bármi legyen is, csak üssön ki jól a dolog, vagy keltse azt a látszatot, hogy jól ütött ki. A „boldogulj” a fokozhatatlan agyafúrtság verbális, aktív és kártékony kifejeződése...

Az agyafúrtságról beszélt már az Andrei Romannal folytatott beszélgetésben is, amely a Familia folyóirat 1972/7. számában jelent meg...

Igen. Megvallom, megszállottja vagyok e témának. Érzem, hogyan sürgölődik körülöttünk az agyafúrtság, hasonlóan egy gonosz szellemhez, és miként próbál – szerintem végzetes – kelepcéjébe csalni bennünket. Nekünk, a mi időnkben, volt egy igénk, első látásra talán hasonló a boldogul-hoz: a törekszik ige. Csakhogy a törekszik egészen más jelentéssel bírt és teljesen más értékekhez vezetett. Törekvő volt az az ember, aki fáradozásainak és képességeinek köszönhetően szembeszállt és megbirkózott az élet nehézségeivel, akinek sikerült, keresztültörve magát az akadályokon, eljutnia az élet egyfajta beteljesedéséig. Guizot is azt mondta kortársainak: „gazdagodjatok meg” – mely nem kevésbé visszataszító tanács, mint a „boldoguljatok”. Mindazáltal a történelmi igazság arra kötelez, hogy pontosítsunk: Guizot mondatát megcsonkítva idézték. A teljes mondat így hangzott: „gazdagodjatok meg munka és takarékoskodás által” – ami nagyon messze, csillagászati távolságokra van a hitvány boldoguljatok-tól. Sem a „törekszik”, e régi és tiszteletre méltó ige, sem Guizot mondata nem igazolja tehát a szánalomra méltó „boldoguljatok”-at. De azt veszem észre, hogy belemerülvén a beszélgetésbe elfelejtettem néhány szót ejteni Dinu Pillatról, és egy életrajzi aprósággal szolgálni Sergiu Al-Georgeról, akit talán ön nem ismer.

Dinu Pillatot az abszolút jóság jellemezte, valamiféle nagylelkűség, amilyennel ritkán adatott meg találkoznom. Mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy örülni tudjon mások örömének és sikereinek. Jósága és nagylelkűsége azonban sohasem gátolta meg egy műalkotás intelligens és elfogulatlan megítélésében. Tökéletes tárgyilagossággal bírt, még akkor is, amikor – írásban és szóban egyaránt – az apjáról, a költőről beszélt. Elbűvölő jelleme nem akadályozta meg abban, hogy valamennyi kritikai tanulmányában a szigorúságot megfelelő arányban adagolja a megértéssel, engesztelhetetlen, de nem is agresszív szellemben. Ami Sergiu Al-Georgét illeti...

Akinek legutóbbi könyvét, a Kritika első személyben címűt dedikálta...

...jó tudnia – feltéve, ha nem olyasmit mondok, amit már nagyon is jól ismer –, hogy naszódi volt, Vasile Al-George fia és a költő Ion Al-George unokája. Az édesanyja besszarábiai volt. E meglehetősen ritka keverékből fakadt jellemének hatalmas ereje. A keleti kultúra iránti hajlama részben Vasile Al-Georgénak is tulajdonítható, aki elsőként tárta fia elé az indiai kultúra kincseit. Vasile Al-Georgénak, akárcsak egy másik nagy naszódinak, Coşbucnak, nem volt közvetlen, teljes hozzáférése a szanszkrit nyelvhez, de intuíciója, vonzalma és az európai nyelvek buzgó tanulmányozása által sokat megértett egy olyan világszemléletből, amelyet később Sergiu Al-George közvetlenül ismert és élt meg a szanszkrit és a tibeti nyelvvel való kapcsolatban.

Említettem Anton Dumitriu nevét is. Ön azt fogja kérdezni, mit képvisel ő a mi nemzedékünkben. Röviden a következő a válaszom: a logikát és annak valamennyi csapdáját, a logisztikát és valamennyi rejtélyét. A logika Anton Dumitriu számára nem egy száraz és elvont diszciplína, hanem – csoda! – életforma, eleven titkok összessége, kibogozhatatlan paradoxonok gombolyaga, amelyek az emberi tapasztalás legkézzelfoghatóbb és létfontosságú realitásaihoz kapcsolódnak.

A kultúrát az élethez kapcsolta. Nem mondok ellent önnek, de megkérem, fejtse ki világosabban, és esetleg próbálja meg tömören meghatározni a kultúrát.

Ezt akarja? Ezt kapja! Azzal válaszolok, hogy éppen önt fogom idézni, éspedig e két verssort a Választás című verséből: „Elviszlek vad tejet inni / Mondom neked... és kérem, a barlang legyen tiszta. / Fűvel a széleken, / békével a közepén / és a kapu nyitva álljon...” Itt van, szeretett Ioan Pinteám, az ön saját tolla által lejegyezve, a kultúra valamennyi eleme, úgy, ahogyan én gondolom, jobban mondva, ahogy a nemzedékem-béliek majd mindegyike gondolta:

a) a vadság, vagyis az erő, a kíméletlen kutatás, a merészség, hogy a dolgokat a legvalódibb nevükön nevezzük, és szembenézzünk a „vadállatokkal”, melyek a legváltozatosabb nevek vagy legsemlegesebb szavak mögé rejtőznek. A kultúra a vadonba és a sötétségbe tett felfedezőút;

b) a tisztaság, azaz a formális rend, amely nélkül nem létezik művészet és megismerés;

c) a fű és a tej – tudniillik a gyönyörűség, melynek híján a kultúra, bármennyire kifinomult legyen is, méreggé és bürökké változik.

Ez a tőlem való idézés meglep, és kénytelen vagyok beismerni, hogy meg is örvendeztet. Megkérném azonban, fejtse ki – ha teheti, anélkül hogy engem idézne –, miként vélekedik szerző és műalkotás viszonyáról.

A véleményem az, hogy a művész alkotását határozottan el kell választani élete eseményeitől, politikai vonzalmaitól vagy személyes fogyatékosságaitól. Vegyük például Poe esetét, akiről Alexandru Paleologu azt mondta nekem: ha felütsz egy enciklopédiát Poe (Edgar Allan) nevénél, mit találsz írva? Nem azt, hogy a XIX. században élt nagy amerikai iszákos, hanem: az évszázad nagy amerikai költője. Alkotói minőségében nem az alkoholizmus jellemezte Edgar Allan Poe-t, hanem hatalmas költői tehetsége. Az alkoholizmus élete sajnálatos véletlene volt, ám nem ez határozza meg helyét az egyetemes kultúrában, és nem ez igazolja szépségeket teremtő mivoltában. Értsük hát meg jól: a kísértés, hogy összetévesszük az embert és a művet, gyakran haszontalan és félrevezető.

Minthogy életrajzi részletekről esett szó, említett egy mozzanatot Einstein életéből, amellyel kapcsolatban szeretnék magyarázatot kapni. Azt írta a Kritika első személyben című kötetében, hogy Einstein az ön édesapja kollégája volt a zürichi Politechnikai Egyetemen. Tudna még valamit mondani e tekintetben?

Einstein egy évvel fiatalabb volt édesapámnál, apámnak azonban egy olasz volt a szobatársa, aki kitűnően hegedült. Einstein, maga is szenvedélyes hegedűs (élete végéig az maradt), nagyon gyakran eljárt hozzájuk, hogy hegedüljön vagy gyakoroljon Delpianóval, apám olasz kollégájával. Apám tehát jól ismerte Einsteint, akiről azt mesélte, hogy nem nagyon tette tönkre magát a tanulással, viszont igen intelligensnek bizonyult. Delpianót, aki Riminiből származott (ahová apámat minden vakációban meghívták), nekem is alkalmam volt megismerni 1926 táján, amikor elkísértem apámat Olaszországba. A volt egyetemista nagy hírnevű mérnökké vált, aki épp akkor fejezte be a milánói új nagy pályaudvar építését. Emlékszem, hogy rendkívül barátságosan fogadott. Pergő nyelvű volt, mint majd minden olasz, de félt is – nehogy esetleg rajtakapják – durva szavakkal illetni Mussolinit, akit ki nem állhatott, és a fasizmust, melyet afféle nevetséges operettnek tartott.

Nemrég megjelent Gabriel Liiceanunak egy könyve, a Szebenjuharosi napló. Ennek a naplónak a hőse Constantin Noica, a filozófus, aki műveit a Nagyszeben fölött fekvő üdülőtelepen írja. Önt, mint látom, egy másik vidék vonzotta és tartotta fogva, nevezetesen a Lápos-vidék. Egyfajta vonzalmat vélek itt felfedezni a fővárostól meglehetősen messze eső helyek iránt. Tulajdoníthatok-e vajon valamiféle jelentőséget e ténynek, vagy csupán egyszerű egybeesésről van szó?

Nem akarok általános érvényű kijelentéseket tenni, nem vagyok jogosult mások, csupán a magam nevében beszélni. Mindazáltal azt gondolom, hogy egyes értelmiségiek eltávozása Bukarestből bizonyos alkotói időszakokra nem tekinthető pusztán a véletlen művének. E tényt sokkal inkább a napjainkban majdnem minden nagyvárosunkban megjelenő nagyszámú jó minőségű folyóirat és számos vidéki gócpont irodalmi köreinek meglétével hoznám összefüggésbe. Úgy vélem, egy fontos jelenséggel van dolgunk, amelyet megfelelőbb kifejezés híján demetropolizálódásnak neveznék. Vagy megeshet, hogy ez csupán egyfajta kulturális decentralizáció régi kívánalmának a megvalósulása. E jelenséget rokonszenvvel kellene fogadnunk, és bátorítanunk kellene. Magam is ezt teszem, amennyire erőmből és tehetségemből telik, különböző, főleg erdélyi folyóiratokat ostromlok az írásaimmal.

Van még egy életrajzi apróság, amellyel kapcsolatban szeretnék tisztába jönni. Miért mondta, hogy Noica azon próbálkozása, hogy egy filozófiai iskolát alapítson Mogoşoaián, jórészt ön miatt vallott kudarcot?

1964-ben, amikor visszatértem Bukarestbe, Noica abban a megtiszteltetésben részesített, hogy felajánlotta, költözzek hozzá, és támogassam abbéli igyekezetében, hogy egy kis kulturális remeteközpontot hozzon létre. Korábban is próbálkozott ő már ezzel, Andronachénál (ahol egy „elmélkedő hajlékot” választott magának), vagy később Câmpulungon, ahol nem maga választotta meg lakhelyét. ’64 után Mogoşoaia körül kezdtek el járni a gondolatai. Elképzelését megvalósítandó arra kérte Constantin Joja építészt, készítse el egy olténiai toronyház formájú szerény épület tervét. A torony legfelső emeletén lett volna az ő dolgozószobája. Lejjebb nekem is fent lett volna tartva egy lakrész szorgos írói munkára. Noicának sikerült előteremtenie az építkezés elkezdéséhez szükséges anyagi alapokat. Ez az olyannyira csábító terv, amelynek a legnagyobb mértékben hízelegnie kellett volna nekem, megvallom, bennem csupán pillanatnyi lelkesedést ébresztett. Csakhamar elkezdtem hanyagnak, sőt lustának mutatkozni, hiányzott belőlem a kellő lendület. Tulajdonképpen nem hátráltam meg, de nem is szorgalmaztam a dolgot. Végül egyéb nehézségek is felmerültek, és a filozófus (nagy sajnálattal, gondolom) lemondott elképzeléséről, amelynek végeredménye a jelenlegi szebenjuharosi szobácska.

Az 1976-ban megjelent kötetének az Élet és könyvek közt címet adta. Most pedig, lám, éles megkülönböztetést tesz – amelyhez láthatólag igen ragaszkodik – a műalkotás és a szerző életrajza közt. Az imént idézte Paleologu jelentőségteljes észrevételét Poe-val kapcsolatban. Nem ellentmondás ez? Nekem annak tűnik. Hogyan tisztázza magát? Vagy hogy szabadít ki engem a dilemmából?...

Olyan területen járunk, ahol a megoldások nem lehetnek kategorikusak, a kijelentéseket pedig mindannyiszor cum grano salis kell érteni. Nem ismerhetem el, hogy súlyos tévedést követtem volna el, ugyanis az „élet és könyvek közt” szavak által egy közbenső, valahol a középúton elhelyezkedő területet értettem, helyesebben mondva értettem oda (abban a reményben, hogy az olvasó is ért és követ), amely a tulajdonképpeni, nyers élettől a művészetig és a kulturális jelenség legkézzelfoghatóbb formájáig vezet, ama formáig, amelyet könyvnek nevezünk. E mágneses mezőben, melyet nem egyenes vonalak vagy tömör falak határolnak, hanem finom erővonalak (hasonlóan azokhoz, amelyek közt nagyon rövid időre kialakulhat a plazma, az anyag negyedik halmazállapota), e térben megjelenik az a – különös, meglepő, bármely pontos meghatározás alól kibúvó – keverék is, amelyben létrejön az élet–könyv kölcsönhatás és feltör – nem mindig és ugyancsak rövid időre – a pszichofizikai világnak egy másik, rendkívülibbnek tűnő formája, amire az emberek és a kritikusok nem tudtak más elnevezést találni, mint az igencsak homályos és fellengzős „művészi emóció”-t. Következésképp nem mondok ellent magamnak, sokkal inkább bonyolulttá válok. És hogy is ne válnék azzá, amikor e tájakon minden csupa bizonytalanság, ellentmondás, sejtés és tapogatózás? Legyenek irgalmasak a világegyetem ismeretlen erői mindannyiunkhoz!

Nyilvánvaló vonzódást veszek észre önnél a fiatal kortárs szerzők versesköteteinek ismertetése és értelmezése iránt. Vajon tévedek? Ha pedig nem, akkor honnan ered ez?

Egyáltalán nem téved. Nem titkolom a rokonszenvemet majd minden mai fiatal költészete iránt. Ez egy ésszerű vonzalom, és következetes megfontolásokon alapul. Kedvelem ezt a fiatal költészetet, mert összhangban van azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Sergiu Al-Georgétól tanultam meg szeretni és tisztelni, akiről az imént beszéltem önnek. Ismeri őket: az aggálytalanság, a szabadságszeretet, a szembeszállás az alantassággal és a kicsinyességekkel, amelyek hajlamosak szétzülleszteni a lelkünket, és azzá változtatni bennünket, amit Bergson, olyannyira plasztikusan, így határozott meg: „az elgépiesedett világ”. Az élet, amikor álnok, gonosz és ellenséges, ezt is akarja: zsinóron rángatott bábukká tenni minket, holmi papagájokká, holmi számokká a páváskodás cirkusza és a hiúság vására számára. Természetesen nem mindegyik fiatal költőnél – persze, hogy nem mindegyiknél! – találom meg ezt a forró szeretetet, ezt az ellenállhatatlan vonzalmat, e csaknem fizikai szabadságigényt és e szent undorodást a képmutatástól. Nagyon sokuknál azonban igen! Érzéseiket, az elvont dolgok erejénél fogva, a legmesteribb poétikai modalitásokban fejezik ki, mert a tehetség áldása bőségesen megadatott nekik. Íme, miért jelent számomra örömet, hogy fiatal vagy viszonylag fiatal költőink versesköteteit méltathatom.

Azt javaslom, lépjen ki az elvonatkoztatásból, és nevezzen meg közülük néhányat.

Lépjünk ki, hogyne. Megfogott, kénytelen vagyok találomra idézni, és csupán néhány nevet: Dorin Tudoran, Mircea Dinescu, Mircea Cărtărescu, Ileana Mălăncioiu, Nicolae Ionel, Alexandru Muşina, Mariana Marin, Ion Mureşan, Lidia Stăniloae, Grete Tartler, Ion Bogdan Lefter, Angela Marinescu, Viola Vancea, Ioana Diaconescu, Magdalena Ghica, Ana Blandiana, Dinu Flămând stb., stb. Hadd hivatkozhassam a nagy halott költőkre is: egyikük néhány évvel ezelőtt hunyt el (Daniel Turcea), másikuk a földrengéskor (A. E. Baconsky), megint másikuk most nemrég (Nichita Stănescu), valamint néhány, ma már érett költőre: Geo Bogza...

Egy monográfiát szentelt neki...

...igen, rövidet és vallomásosat... Ştefan Aug. Doinaş, Ioan Alexandru, Sorin Mărculescu, Horia Zilieru, Marin Sorescu, Geo Dumitrescu, Cezar Ivănescu, Leonid Dimov... Istenem, hányukat elfelejtettem, vagy immár nem kötelezhetem önt arra, hogy a felsorolásomat hallgassa... Remélem, megértette, körülbelül milyen vizeken hajózom, és merről szeretem, ha fúj a szél.

Rövid beszélgetésünk, vagy inkább tereferénk befejezéseként itt a Lápos-vidéken, hadd tehessem fel a kötelező kérdést: min dolgozik?

Íme, a tapintatlanság netovábbja! Nem válaszolok erre a kérdésre, nem is mintha tudnék válaszolni, minthogy nem alkotó, hanem kritikus vagyok. Tehát az ügyfél anyagával dolgozom. Csak akkor írok, ha van miről írnom, és csakis abban az esetben, ha képes vagyok őszintén megérteni és megszeretni a könyvet...

Alberto Moravia azt mondta, hogy minden elolvasott könyv többleterőt jelent.

...amit olvasok. Máskülönben azt állítva, hogy kritikus vagyok, nem mondom az igazat: kritikus sem vagyok, csupán egy dilettáns, akinek az irodalmi életünkben való jelenléte vélhetőleg kiváltképp annak tulajdonítható, hogy az életkor csak kis mértékben fosztotta meg írásomat fiatalos hevületétől.

1984. január 15.

Kép: Trixi

---

[1] A vitalizmus Eliade körében vallott válfaja a trăirism nevet kapta, ami az „a trăi” = „élni” izmusítása.

[2] Egészségügyi Kiadó, 1983, szerk. Dr. G. Brătescu.

Nicolae Steinhardt

A TANÚSÁGTÉTEL KOCKÁZATA

Harmadik nap

(részlet egy beszélgetésből)

Önt mindig csábította az utazás, mindig vonzotta „a zarándoklat, a keresés, a nagyvilági utazgatás vagy az egyszerű csavargás” (hogy ismét Monica Spiridont idézzem, egyik írását az Elidőzések térben és időbenről, amely az Ágak című folyóiratban látott napvilágot). Az Ön esszéi gyakran tesznek utalást mindenféle utazásra és utazókra. A svájci térség egyik szereplőjéről szóló írása, mely nemrég jelent meg a XX. században, mintha még élesebben felvetne bennem egy kérdést az utazással (főleg az utazással mint szellemi útonléttel, mint „térben és időben való elidőzéssel”) kapcsolatosan. Tehát: mit jelent N. Steinhardt számára az utazás (a Monica Spiridon által megsejtett négy megnyilvánulási formájába foglaltan), mit jelent a vándorlás, a zarándoklat, ez az intellektuális és kulturális kirándulási forma, ellentétben a – mondjuk így – tulajdonképpeni helyben maradással, a megszokott helyhez kötött önmagunkba merüléssel, más néven a belső avagy a saját szoba körüli utazással, amiről Xavier de Maistre beszélt?

Boldog idők voltak azok, amikor az ember nevelése két szakaszt feltételezett: a tanulás és az utazás időszakát. Ezekről írta Goethe a saját személyisége fejlődésének szentelt két kötetet: Wilhelm Meister tanulóéveit és Wilhelm Meister vándoréveit. Meggyőződésem, hogy a valódi nevelés magában foglalja nem csupán a tanulást, hanem az utazást is. Természetesen a gyakorlatban nagyon sok ember számára a nevelés a tanításra korlátozódik. Kár! Meg vagyok győződve, hogy az utazás évei csodálatos módon kiegészítenek bármilyen nevelést, és legalább olyan mértékben tágítják szellemi látókörünket és egész lényünket, mint a legrendszeresebb és legkitartóbb tanulmányok. Az igazság számomra az, hogy semmi, még a legszorgalmasabb „magolás” évei sem képesek pótolni a más világokkal való közvetlen kapcsolatot – az otthonin kívül. Igen, az utazások felfrissítenek, életre keltenek, új szemhatárokat tárnak elénk, bölccsé tesznek, nyitott és fogékony szellemi állapotot teremtenek, ami csakis a legnagyobb hasznunkra lehet. No persze: mint a világon minden másnak, az utazásnak is megvannak a maga követelményei, törvényei és kísértései. Tudnod kell tanulni, és tudnod kell utazni is...

Eszerint az utazás egyfajta tudományáról, grammatikájáról van szó?...

Nem szeretnék didaktikusnak hatni, de bizonyos elővigyázatosság kéretik az idő elfecsérlésével szemben, a fáradtsággal és az újdonságtól való túlhangsúlyozott félelemmel szemben. Olvastam egyszer egy amerikai író novelláját, amelyben egy, az óceán túlfelén élő babbittről van szó, aki feleségével Párizsba utazik. A nő múzeumokat, kiállításokat, emlékműveket látogat, mindez azonban untatja a férfit. És miben talál vigaszt és menedéket? Mindennap elmegy egy amerikai bank párizsi székhelyére, és ott tölti az idejét a bank nagytermében, figyeli az ügyeik intézése érdekében ott megforduló honfitársait, akik közt felfedezi néhány ismerősét, és az eredeti környezetével való kapcsolat helyreállásában gyönyörködik. Hiába jött Párizsba! Az utazás nem arra van hivatva, hogy kiábrándítson, elszakítson a hazánktól, de nem is arra találták ki, hogy a lelkünkben és gondolatainkban elkerülhetetlenül élő szülőföld megakadályozzon a megszokottnál egészen más érzelmi és spirituális tájakkal való találkozásban. Az utazás megrendüléssel, sokkállapottal, revelációk sorozatával jár együtt, sőt felháborodást és bosszúságot okozhat, amelyek nem rosszak, legfőbb értelmük az, hogy felrázzanak a tespedésből és megszokásból, a tehetetlenségből és a napirendből. Egyszóval az utazás, röviden szólva, kaland.

Chesterton ugyan azt állítja, hogy a Kaland igen könnyen hozzáférhető egy modern nagyváros lakója számára. Igen. Viszont egyfajta kalandra való képességet feltételez, amivel a legtöbb ember nem rendelkezik; és éppen a Chesterton szövegében van egy ügynökség, amely városi kalandok szolgáltatására szakosodott, ami azt bizonyítja, hogy az emberek többségének – neveltetésük elmélyítése és tökéletesítése érdekében – szüksége van tulajdonképpeni utazásokra, kilépésre az eredeti díszletek közül.

Badea Cârţantól, Dinicu Golescutól napjainkig azt láthatjuk, hogy a románok ismerték a „kilépést az eredeti díszletek közül”...

Miért Badea Cârţantól és Dinicu Golescutól errefelé? Volt nekik egy kiváló elődjük, aki utazói minőségében összehasonlíthatatlanul tágasabb területeket ölelt fel. Természetesen a rendkívüli Nicolae Milescura gondolok, akinek alakját bármely civilizáció és bármely kultúra büszkén a magáénak vallaná. Milescu hatalmas műveltséggel bírt, ahogy kevesen kora Európájában, jelentős teológus volt, és – a szó legmélyebb és legelbűvölőbb értelmében – egy párját ritkító Kalandor. Milescuban egy minden ízében szokatlanul nagyszabású, egyszersmind festői és tudós személyiség áll előttünk. A kínai utazásáról szóló beszámolója, útinaplója nem kevesebb pontosságról, éleselméjűségről és megértésről tesz bizonyságot, mint mondjuk André Gide, Panait Istrati vagy Georges Duhamel beszámolói. Milescut lefordították, kiadták és terjesztették nálunk az utóbbi években, de nekem az az érzésem, hogy nem tettek eleget az érdekében. Jobban kéne népszerűsíteni. Irodalmunk és képzelőerőnk számára, az Elbűvölő Lények csarnokában, legalább olyan népszerűnek kellene lennie, mint Jules Verne hőseinek.

Úgy látom, komolyan vettem, és Ön is komolyan vette az utazást. Azt hiszem, ezért szolgál örömömre felidézni Constantin Noica egyik mondását: „Ezen a világon valamit még tanulnunk is kell, nem csupán látnunk.” Mondja, Ön szerint milyen viszonyban van utazás és vándorlás, ami kétségkívül egészen másvalami? Vagy úgy véli, hogy mindkettő ugyanabba a szellemi kategóriába tartozik?

Nem hasonlítom össze a kettőt. Vannak köztük rokon vonások, de – hogy úgy mondjam – különböző egyéniséggel bírnak. A vándorlás nem kilépés az Eredeti Környezetből. A vándorlás csupán tájékoztató jellegű és festői, szórakoztató. A vándorlás számos, nagyon változatos és kellemes okulásra nyújt alkalmat. De nem sokkol. Ezzel szemben az utazás komoly cselekedet, érettségi vizsga. Az utazás az általános relativitás-elmélet közvetlen tudomásul vétele. Arra tanít, hogy másképp is lehet, mint ahogy mi megszoktuk, hogy a mód, ahogyan minálunk idehaza a problémákat megoldják, nem az egyedüli lehetőség. Ez kiragad a korlátoltságból. Ami nem azt jelenti, hogy az utazás során megtanuljuk megvetni, amit tudunk és amit otthon láttunk. Ellenkezőleg, bizonyos értelemben megerősít szeretetünkben. De megnyitja az értelmünket, elénk tárja a megoldások végtelen számú lehetőségét, és ily módon kiszellőztet bennünket, kiszakít a szűkősségből és a korlátok közül. A vándorlás Ion Simionescu professzor kiváló brosúráinak és könyveinek szintjén zajlik, amelyekből számtalan érdekes, hasznos és szép dolgot tudhatunk meg tájaink, világszeletünk állat- és növényvilágáról, hegyeiről, vizeiről és összes többi alkotóeleméről. Viszont ez nem szakít el ismerős tájainktól. Még az olyan fesztelen vándorok sem képesek tulajdonképpen előcsalogatni bennünket a legfeldiszítettebb vagy legfenségesebb barlangunkból, mint Geo Bogza, Calistrat Hogaş vagy Mihail Sadoveanu, bármennyire magukkal ragadóak legyenek is. Az utazás ezzel szemben változatosság, találkozás az újdonsággal, a váratlannal, a meglepővel, a nem-euklidészivel. Alkalmam volt megismerni Remus Iliet, egy középiskolai tanárt, aki mindenhez értett, és aki széltében-hosszában bebarangolta az országot, feledhetetlen kirándulásokat szervezett a diákjai számára. Mindent tudott, és mindent elmagyarázott nekik. Földrajztudós, botanikus, zoológus, geológus, mineralógus volt, tüneményesen járatos a halászat és a vadászat dolgaiban, néprajztudós, folklorista... mi nem volt?! A vándorlás utolérhetetlen képviselője volt. Igen, hasznos, érdekes, festői, mindazáltal nem lép túl a vándorlás végső küszöbén. A vándorlás csupán elbűvölő, felpezsdítő, tanulságos. Az utazás átvezet bennünket egy másik világba. Hadd idézzem Önnek Jean Guitton e szavait: „Végre felfedezzük a többiek létét, ugyanis a többiek megszűnnek holmi fantomok lenni, hogy az embertársainkká váljanak.”

Higgyem azt, hogy Jean Guitton megválaszol Sartre-nak (is)?

Nem. Azt hiszem, különböző szemléletekről van szó. Sartre látásmódja kétségbeesett és démonikus; a többiek definíció szerint zavaró tényezők, az ellenségeink és puszta létük okán – mely közös a miénkkel – kínzóeszközök. Guitton egészen másvalamit akart nyilvánvalóvá tenni, olyasvalamit, ami csodálatos módon egyezik azzal, ahogy én értelmezem az utazást: arra szolgáló eszköz, hogy tudatosítsuk magunkban az életmódok sokféleségét, a sarkigazságok viszonylagosságát, és – éppen e tudomásulvétel által – elfogadjuk az értékítéletek relativitását, az emberek szolidaritását. Az utazás arra tanít, hogy az emberek különbözőek, de szolidárisak velünk, hogy az idegen, akinek értékrendje és alapigazságai eltérnek a mieinktől, mégis az embertársunk, a szomszédunk (ahogy az angolok mondják), a felebarátunk, mégpedig a szó legmélyebb és legrettenetesebb értelmében. A vándorlás kiszed a szobából, leveri rólad a port, kilevegőztet, felélénkít, de nem szed ki önmagadból, a közvetlen életteredből, míg az utazás, ha olyanvalaki műveli, aki képes látni, befogadni, érzékelni és érezni, megrázkódtatás, perspektívaváltás, és – az igazat megvallva – galaktikus út. Ne féljünk attól, hogy az elgyökértelenedés ürügyévé válhat. Ez a veszély csak a nyúlszívűeket fenyegeti, a belső alapokat nélkülözőket, az állhatatlanokat és gondatlanokat. A többiek számára a más „univerzumokkal” való érintkezés csupa gazdagodás, az engedékenyebbé válás és a teremtés kimeríthetetlen gazdagsága megértésének forrása.

Ugyancsak egy (ezúttal Moldva északi részében tett) utazásból merített ihletet néhány költeményéhez a filozófus Constantin Noica, melyekből hármat leközölt Gabriel Liiceanu a Viaţa Româneascăban. Ezek a költemények, egy másik szöveggel együtt (Levél egy nyugati filozófushoz), mely szintén a Viaţa Româneascăban jelent meg, úgy tárják elénk Noicát, mint aki nem érez ugyan ellenszenvet, de mindenesetre tartózkodó a Nyugattal szemben. Osztja-e a véleményét, pontosabban e végső álláspontot, ami némelyeknek teljességgel szokatlannak tűnt?

Gondolom, tudja, hogy a szabadság híve vagyok. Mindenkinek szabadságában áll azt hinni, amit akar, és minden gondolkodónak teljes és szent joga van elfogadni vagy elutasítani, és kifejezésre juttatni a más rendszerek és látásmódók iránti vonzalmát avagy ellenérzését. Számtalanszor elmondtam, hogy teljes szívemből szeretem és tisztelem Noicát, ez viszont nem azt jelenti, hogy köteles vagyok gépiesen elfogadni mindent, amit mondott, vagy hogy ne lenne meg nekem is a jogom a saját preferenciáimhoz, idegenkedéseimhez és meggyőződéseimhez. Levelében Noica megvetéssel (nem félek a szavaktól) beszél az Egyesült Államok gutaütött elnökéről. A megboldogult Rooseveltről van szó. De mintha Noica elfelejtené, hogy Roosevelt már gyermekparalíziséből kifolyólag 1932-ben is gutaütött volt, amikor először választották meg elnöknek, és amikor az úgynevezett New Deal révén nagy és vitathatatlan szolgálatokat tett hazájának, és amikor támogatta a nyomorult prohibíciós törvény eltörlését. Tehát nem a paralízis volt az oka az 1943–1945-ben folytatott politikájának, hanem – kétségkívül – mentális képességeinek látványos és nagyfokú gyengülése. Tegnap vagy tegnapelőtt elmondtam már Önnek, hogy egy filozófus és egy író iránti csodálat a legkevésbé sem jelenti azt, hogy vakon engedelmeskedünk neki és feltétel nélkül aláírjuk minden véleményét. Az a nézet, hogy bizonyos kérdésekben nem különbözhetsz az általad tisztelt és csodált embertől, ostobaságra és szolgalelkűségre vall; az effajta mentalitásnak semmi keresnivalója a gondolkodás szabad és vidám tájain, ahol a különböző szellemek örvendetes függetlenségben megférnek egymás mellett, nem ismerve alárendeltséget és parancsuralmat. Én sem vagyok a Nyugat fenntartások nélküli csodálója, engem is visszataszít a bárgyú „angelizmus”, amiről manapság tanúságot tesz, és lehetetlen nem látnom számos rákfenéjét. Ez nem akadályoz meg abban, hogy ne értsek egyet teljes mértékben az említett levéllel vagy a költeményekkel. Nem, nem értek egyet velük. Legutóbbi alkalommal is, amikor Szebenjuharoson [Păltiniş] jártam, közöltem megboldogult hőn szeretett és tisztelt barátommal, hogy e tekintetben különbözöm tőle. Enyhén mosolyogva meghallgatott, és óvakodott kifejteni a véleményét. Elváláskor megöleltük egymást, és – hál’istennek – a legnagyobb gyengédséggel vettünk (immár utoljára) búcsút egymástól. Biztos vagyok benne, nem vette rossz néven, hogy őszintén beszéltem hozzá, hogy sokkal jobban sértette és lehangolta volna, ha a körülményekre és az udvariasságra való tekintettel képmutatóan hallgatok. Meggyőződésem, hogy Ioan Pintea egyik verssorával értett volna egyet, amely így szól: csak a hallgatag nyelvek vétkesek, és szerfelett utálattal töltötték volna el – hogy ismét Önt idézzem – a csepűvel bedugaszolt fülek és a nagy árvizek feletti gólyalábak.

De hadd mondjon még valamit arról, hogy mit jelentettek Önnek az utazások... Gondoljon Eminescu verssorára (tudjuk, hogy Noica is gyakran gondolt rá): „Csak az ember utazó, / A világban bolyongó” [az eredetiben nem „utazó”, hanem „változó” van – Jékely Zoltán fordításában: Csak az ember változó, / A világban bujdosó (Viszontlátás)]...

Először is határozzuk meg egy kicsit közelebbről Noica e Nyugat-ellenességét. Ne feledjük, hogy külföldön végezte tanulmányait, nevezetesen Németországban, hogy kifogástalanul beszélte a nagy nyugati nyelveket, és hogy az első felesége angol volt. Noica, szerintem, a nyugati felfogások és állapotok kritikus megfigyelője volt, nem pedig támadó, gonosz és keserű ellenfele. Természtesen joga volt kritikus megfigyelőnek lenni. Ismétlem, ez a legkevésbé sem jelent idegengyűlöletet vagy önkéntes elszigetelődést egy hermetikusan zárt térben. Isten ments! Noica egy kötetlen ember volt, és a legkevésbé sem hiszem, hogy kizárólagos előszeretettel viseltetett volna a trák falu iránt. És mert szóba jött Eminescu: ő is egy csavargó és egy utazó volt. A román ember, úgy vélem, meg van áldva annak vágyával, hogy megismerjen dolgokat és helyeket... anélkül, hogy önmagát elveszítené...

Nem gondolhatunk-e ezen a ponton a pásztori civilizációt jellemző transzhumancia jelenségére, amely a mi civilizációnk alapját alkotja?... A transzhumancia nem tartozik-e ugyancsak az utazások kategóriájába?

Az a gyanúm, hogy Eminescu számára a pásztori élet a civilizatórikus értékek skáláján többet jelentett a mezőgazdasági tevékenységnél. A népünkre jellemző legszebb és legnemesebb tulajdonságok, a szelídség, türelem és szabadságszeretet legjava sokkal inkább mintha pásztori múltjának lenne köszönhető, mintsem jórészt mezőgazdasági előéletének és jelenének. Elismerem, hogy ez az én elméletem, ami azonban Eminescu-szövegekre támaszkodik – melyek a jelen pillanatban nincsenek a kezem ügyében –, viszont kétség nem fér hozzá, hogy ez volt Eminescu víziója, aki rövid élete első felében maga is a tér nyughatatlanja volt. Gyermekkoromban a Bukarest melletti szülőhelyemen, Pantelimonban alkalmam nyílt megfigyelni a pásztori lelkület néhány tulajdonságát: az élet harag nélküli elfogadása, mehetnékvágy az egyébként nagyon is otthonülő embereknél, valamiféle türelem, mint az olyanoknál, akik sokat utaztak, sokat láttak és megszokták, hogy – túlzott csodálkozás nélkül – tücsköt-bogarat halljanak, jót is, rosszat is, vagy ahogy a franciák mondják, zöldséget és zagyvaságot. Az utóbbi időben az emberek sokat utaznak szerte a földgolyón, és már az olyan románok sem képeznek kivételt, mint például Milescu (az angolok nagyon mulatságosan és hangzatosan úgy hívják, hogy Spathari), Dimitrie Cantemir, a száműzetésben élő negyvennyolcasok, Tican Romano, Băgulescu tábornok és sokan mások. Ma úgy látogatják Japánt, Kínát, Dél-Amerikát, Zambiát, mint ahogy régen kiruccantak Zajzonba [Zaizon] és Előpatakra [Vălcele]. De nem tudom, hogy ezek a több ezer kilométeres helyváltoztatások – vagy a földnek mindezek a 24 óra alatt történő megkerülései – valóban, a szó legmegrázóbb értelmében utazások-e. Az utazás, bármennyire kedvére való legyen is az utazónak az út, pihenőket, repülőről vagy vonatról való leszállásokat, figyelemteljes elidőzéseket feltételez, hogy csendben vagy legalább valamelyes nyugalomban felkutathassunk idegen helyeket. Radu Enescu és – ha nem tévedek – Andrei Pleşu méltán állapították meg, hogy a mai kirándulók, a Baedeker valóságos megszállottjai inkább azt tartják szem előtt, hogy elmondhassák, „én is jártam ott”, semmint hogy kellőképpen türelmesek és kiváncsiak lettek volna megállni és megízlelni valamely város, egy bizonyos hely vagy emlékmű varázsát és különlegességét. Az utazás a féktelen idegenforgalom korában az idővel folytatott versennyé, hajszává változik. Telhetetlenséggé. E körülmények között immár hogyan tudnánk észrevenni, megkülönböztetni, megtanulni látni azt, amit még nem tudunk? Más szóval, hogyan gazdagíthatnánk nem annyira a meglátogatott helyekkel teleírt füzetünket, mint inkább az elménket, a gondolkodásunkat és szívünket más, a mienktől eltérő paraméterek közt szerzett benyomásokkal és tapasztalatokkal?

A fordítások maguk is nem egyfajta utazások-e, nem feltételezik-e ugyanúgy az átkelést (másképpen mondva, utazást) egyik gondolkodási és kifejezési módból egy másik gondolkodási és kifejezési módba? Vajon nem minden fordítás átlépés egyik hangnemből a másikba? A fordítás tehát nem követeli-e meg a fordítótól a képességet, hogy éppúgy a magáévá tegye egy másik szellemi terület „szellemiségét”, mint amennyire ura saját nyelve szellemének és ismerője saját népe érzékenységének?

Valóban, a fordítás bátor cselekedet, maga is egyfajta transzhumancia. A fordítás annak képessége, hogy ugyanolyan szabadon mozogsz egy idegen térben, mint a sajátodéban. Számomra a nehézségek nem annyira nyelvi, mint inkább szellemi természetűnek tűnnek. A fordítónak meg kell találnia tulajdon nyelvében azokat a szavakat és szószerkezeteket, amelyek nem elégszenek meg azzal, hogy fordítsanak, hanem – a gondolatokból, fogalmakból és szellemi állapotokból kiindulva – segítenek felfedezni maguk a gondolatok és fogalmak kifejezését legmegközelítőbben és legpontosabban lehetővé tevő szavakat, szókapcsolatokat és mondatszerkezeteket. A fordítónak kettős műveletet kell végrehajtania: az eredeti szövegtől el kell jutnia a kifejezett gondolatokhoz, majd pedig – miután rátalált e gondolatokra és fogalmakra – ki kell fejeznie azokat a maga nyelvén. A fordítás egy oda-vissza mozgás. Egy platonikus út: az idegen szótól vezet az archetipikus fogalomig (ideáig) – első szakasz –, majd a fogalomtól az őt az anyanyelvben leghűségesebben kifejező szóig. Magam is fordítottam, és közvetlenül megismerkedhettem – mégpedig nem anélkül, hogy ne tapasztaltam volna meg a rémületet – e munka valamennyi akadályával, csapdájával és nehézségével. Fordítottam például Kiplinget, ami rettentően nehéz feladat volt. Azt lehetne mondani, hogy ez az író mindenekfelett arra törekedett, hogy félrevezesse az olvasót, hogy magát minél nehezebben érthetővé tegye. Kipling szeret játszani, az olvasó útjába minél több kelepcét elhelyezni, s minél több stilisztikai és nyelvtani rajtaütést szervezni. Könnyebb, sokkal könnyebb volt fordítani olyan történészeket, mint Robert Graves vagy Gaston Boissier, akik mindazáltal elbűvölő, művelt és erkölcsi tanulságokban gazdag könyveket írtak. Fájdalommal állapítottam meg – miután Alexandru Paleologu barátom szomorúan felhívta rá a figyelmem –, hogy Gaston Boissier nevét, akárcsak számos francia író és gondolkodó nevét, akik varázslatossá tették a fiatalságunkat, kivették a Kis Larousse utolsó kiadásából. E kirekesztések számunkra egyenértékűek egyfajta kiradírozással, az elménkben és érzékenységünkben még eleven lények beletaszításával a megsemmisülés és a tökéletes feledés tűzes tavába, a feneketlen sötétség mélyére. Mintha mi is meghalnánk azokkal együtt, akiket irgalmatlanul kihagytak a Kis Larousse-ból. Mivel az előbb egy olyan nehezen fordítható szerzőről beszéltem, mint Kipling, hogy is ne említeném e fejezetnél az igazán fordíthatatlan és félelmetes Heideggert? Hogy Heidegger gyakorlatilag lefordíthatatlan, az bizonyítja, hogy műve valamennyi átültetésében a legtöbb esetben zárójelben kikerülhetetlenül fel kellett tüntetni a német eredetit. Vajon nem cáfolhatatlan bizonyítéka ez annak, hogy a német filozófust lehetetlen gördülékeny és összefüggő nyelven visszaadni? Nálunk Gabriel Liiceanu, Thomas Kleininger, Dorin Tilinca és Mircea Arman fordításai a leginkább dicséretre méltó és érdemleges próbálkozások. Ők is elismerik, hogy – bár a legnagyobb hűségre törekedtek – Heideggert nem kevésbé nehéz fordítani, mint a költészetet. Az igazság számomra az – amint tegnap útban Marosliget [Lighet] felé elmondtam –, hogy Heidegger nem csupán a költők (Hölderlin, Trakl, Rilke) lelkes csodálója volt, hanem ő maga is költő volt (amiként Noica sem csak filozófus volt, hanem a román nyelv tökéletes költője). Heidegger megteremtette a maga személyes német nyelvét, kialakított egy saját, metanémet szótárt, mely rendkívül nehezen hozzáférhető és rendkívül nehezen fordítható. Ez a nyelv kifinomult, nem mondanám, hogy bonyolult, de mindenképp igen elmés és bizonyos értelemben könyörtelen. Nem közeledhetsz a heideggeri nyelvhez dirrel-dúrral, csupán arra támaszkodva, hogy jól ismered a német nyelvet. Ezzel még semmire nem jutsz. És azzal sem, hogy rendelkezésedre áll a nemzetközi filozófiai zsargon. El kell sajátítanod egy új beszédmódot, egy új költői-filozófiai-nyelvi ötvözetet, a Heideggerét, és csakis az övét, az ő találmányát és tulajdonát, mely géniusza kitörölhetetlen pecsétjét viseli.

Egy fényes példáját a sikerült és az általunk meghatározott alapelvnek megfelelő fordításnak (a kétirányú út az eredeti szövegtől az archetipikus ideáig, majd pedig innen a fordítás nyelvéhez), azt hiszem, román nyelven Coşbuc Isteni színjáték-fordítása kínálja (különösen Ramiro Ortiz kiadásában). Szabad, könnyed, békés fordítás, mondhatni görcstelen, nyelvtani és tudós akadályoktól mentes, eleven, egyszerű és őszinte. Szintén egy román fordította Dante remekművét franciára, ugyanazon a történelmi ballasztoktól és tudományos túlzásoktól szabad módon, ugyanabban az elegáns elbeszélőstílusban. Alexandru Ciorănescunak, volt iskolatársamnak, aki ma egyetemi tanár Santa Cruz de Tenerife-ben, sikerült megajándékoznia a franciákat Dantenak egy szöveghű, ugyanakkor minden tekintetben könnyen érthető és folyékony változatával. Büszkék lehetünk honfitársunk e nagyszerű sikerére.

Végre hadd tegyek fel Önnek ma egy utolsó kérdést: az utazás, a játék, a fordítás, az írás maga nem illeszkedik-e egyaránt az ünnepi kategóriájába, vagy talán a karneváli kategóriájába is? Vajon Huizinga és Bahtyin számára nem található-e egy igen tág alkalmazási terület?

Az ünnepi nálunk igen beható kutatások tárgyát képezte: Paul P. Drogeanu foglalkozott vele a nem is olyan rég megjelent A boldogság gyakorlata című könyvében. Ez nem csupán egy tudós könyv, amely csaknem mindent a „helyére tesz”, amit e témáról írtak, hanem egyszersmind egy rendkívül szép és megnyerő könyv. Az ünnepi fajunk maradandó entitásai közé tartozik. Elborzadva képzelek el egy hangyaboly-rendszert, egy ádáz utópiát, amelyben a nyomorult embert – a hatékonyság és termelékenység örvén – megfosztják attól a csodálatos jogától, hogy örüljön, pihenjen és ünnepeljen. Az ünnep, természetesen, ingyenes cselekedet. Szünet, azaz gyakorlati értékek elvesztése, de ugyanakkor az erőgyűjtés elengedhetetlenül szükséges forrása, és alkalom a megnyugvásra, amiről a természet azt tanítja nekünk, hogy meg kell adnunk a földnek (a vetésforgó és az évforduló révén), vagy a szerszámoknak és gépeknek, melyeket ugyancsak mértékletesen kell használnunk, és amelyek ki vannak téve az elhasználódásnak. Ne legyen a vasárnap – amiként Ön helyesen mondja – „rabszolga és hétfő”. Az ünnepek annyival is inkább egy szükségletet jelentenek fajunk számára, mely áhítozik a boldogságra, és nem csupán arra jogosult, hogy a vetés pillanatát ismerje, hanem az aratásét is, nem csupán a termelést, hanem a fogyasztást is, nem csupán a hatékonyságot, hanem az ingyenességet is, nem csupán az eredményességet, hanem az áldozatot is. Drogeanu kinyilvánította és adatokkal igazolta az ember jogát az örömhöz és a boldogsághoz. Legyen áldott érte!

Ford. D. Cs. & B. B., szerk. D. L.

Fotó: Gonzó