Balázs Imre József



A költő ujjlenyomata


Az irodalomtörténet viszonyok története is. Az egyik ilyen viszony irányultsága a hatalom felé mutat. Az írók koronként kísérletezgetnek azzal, hogy meddig lehet elmenni az írásban: meddig tekinti a hatalom saját felségterületének a szövegek gondozását és értelmezését.

Geo Bogzáról kevesen tudják, hogy mielőtt nekiállt volna megírni unalmas útleírásait és riportkönyveit, börtönben is ült korai avantgárd versei szabadszájúsága miatt. 1928: folyóiratot szerkeszt Câmpinán Urmuz címmel, több írást szentelve a román irodalom nagy különcének. 1929: kiadja első verseskötetét Jurnal de sex (Szexnapló) címmel. 1933: megjelenik második kötete, a Poemul invectivă (Szitokvers). E könyv miatt csukják le.

De nem mindegy, hogyan. A szerzőt már az első kötet után megintették finoman: ejnye-ejnye, valami nem jól van ezekkel a versekkel, vigyázni kellene egy kicsit a közerkölcsre is, mert átnevelés lesz a vége... A kritika sem kényeztette Bogzát, George Călinescu például ezt írta: „Geo Bogza úr versei nem mutatnak túl a pikáns fotók kommersz jellegén.” (A második kötettel kapcsolatban még egyértelműbb az – irodalmi szférából kilépő – ítélete: „A zongorával rendelkező polgárlányoknak azt ajánljuk, ne fogadják Bogza urat otthonukban.”)

Bogza nem lett volna vérbeli avantgárd költő, ha nem használja fel ezeket a reakciókat valamire. Az avantgárd irodalomnak hiányérzete volt az irodalommal szemben, megpróbálta bekebelezni a nem-irodalminak számító szférát, a kontextust is. Így juthatott Bogzának eszébe, hogy második kötetében leközölje saját digitális ujjlenyomatait – vállalva a botrány (nemcsak az irodalmi mű) szerzőségét is.

A hatalomnak persze nincs humorérzéke. Jorge abbé A rózsa nevében a nevetés könyvétől védi rendtársait. Az újabb hatalom-reinkarnációk sem viselik jól a humort vagy az iróniát. Geo Bogza gesztusát betű szerint olvasta a hivatal, mint a könyv szerzőjének feljelentését önmaga ellen. Így vált a költő ujjlenyomata egy performansz részévé, amely elszakadva alkotójától, elkezdte a saját útját járni az utilitaritás, az ujjlenyomat felhasználhatósága mentén.

Geo Bogzát nem versei, hanem nevetése miatt zárták börtönbe. A nevetés félelmet kelt a humortalanokban.



Geo Bogza


Kockakő. Ősz

(Piatră cubică. Toamna)


Mint egy üstökös csóvája, olyan hosszú ez az ősz…

Annyi a nedvesség, annyi a hideg, mikor esik. Mennyire

sajnálom szegény távírópóznákat. Ha lenne pénzem,

mindegyik kapna tőlem egy-egy óvszert.

Jaj, az ősznek aranyfoga van. Sosem felejtem el

a mosolyát, mely sárga, mint a tök, amelyet gyermekként eszegettem.

Engedje meg, kisasszony, hogy felajánljam

lelkem, saját kezű aláírással.

Úgy kések le ősszel minden napról, mint a vonatokról.

Szeretem a gyilkosságokat, mert erősek, akár a levegő

elektromos kisülései.

A szív egy bordély, kapujában a vér vörös lámpája.

Szép a tőr, mint menyasszonyod keze,

átszakítja melleden a járvány függönyét,

húsod virágcserép, véred szekfűként tör elő


milyen nevetségesek aztán a rendőrök.



Az elszabadult csend

(Tăcerea dezlănţuită)


„Sokszor a hangomat próbálgatom, s eljön majd a nap

mikor torkom agyaghangokkal felel majd nekem.”

Saşa Pană


Most, mondta a költő és valóra váltotta álmát az egyetemes csendről

foga közé szorította a gégerozsda-elixírt

s beültette a hangoskodók testébe mint egy mirigyet

és másnap a város rettegve hánykolódott

a szörnyű csend amellyel barátaikat és kutyáikat kínozták

penészként terjedt a fecsegők hangjában

egy nő nevetni akart és nevetése vattából volt

egy gramofonlemez némán forgott a tehetetlen tűk alatt

megnyíltak az ajkak és egyetlen szót sem tudtak kiejteni

nőtt a csend a házakban a torkokban

zaj híján a fülek hervadtan hulltak le a fejekről

s a kutyák a sáncokban marcangolták őket

az emberek rémülten rugdosták a kerítéseket s a konzervdobozokat

valaki ablakokat tört be puszta ököllel

de egyetlen hangot sem tudtak kifacsarni az anyagból

az égből madárrajok csorogtak alá fulladozva a bennük rekedt énektől

az állomáson vonatok ütköztek össze mint a bogarak

az embereket őrület kerülgette hallani akartak mindenáron

felrobbantottak egy házat pitypangbóbitákra esett szét

akkor lerombolták a nagy tornyot a város közepén

s a torony leomlott betemetve a teret és a házakat

anélkül hogy reccsent roppant volna valami a téglák közt

minden perccel nőtt a szomjúság a zaj iránt

akkor az emberek revolvert nyomtak a dobhártyájukhoz

és sápadtan hulltak az árokba anélkül hogy bármit hallottak volna

a várak egymást rombolták le gránátokkal robbanószerekkel

egy iszonyú kacaj hullámzott végig a föld felett

de a csend óriási, kínzó, idegtépő volt, a költő akarata szerint.



A titokzatos buştenari-i gyilkosság. A hatóság nyomoz

(Misterioasa crimă din comuna Buştenari. Autorităţile au deschis o anchetă)


Ion Anton Boşilcă, 21 éves fiatal férfi,

gépészi tehetséggel megáldva, de még olajozói munkakörben,

vastag ajkakkal, acélos izmokkal

és néhány húggal megáldva, akik közül egyik szebb, a másik csúnyább,

a harmadik pedig kancsi,

de mind rothadt lelkűek, akár a hullott alma –


Ion Anton Boşilcă (f. év) június 9-én, vasárnap

miután véget ért a tánc a faluban

hogyhogy egyedül indult el az erdőn át

és hogyhogy nem tért haza?


Félelmekkel teli vasárnap éjjel,

puskadörrenéssel teli éj.


Csak három nap után találtak rá egy olajosgödörben

feje a sötétbe veszett

lábai ágaskodtak csak az égre mint a kétségbeesés

a húgai is hegyesorrú sárga cipőjéről ismerték fel.


Sikolyaik akkor kések voltak szabdalták az eget

s láttam őket legurulni a dombtetőről.

Igen, kisasszony, gurulva jöttek lefelé, mint valami kövek.


A lánytestvéreknek nem segített senki

vonaglottak mint a giliszták a földben

s az emberek beszélték ők ölték meg bátyjukat

számtalan szeretőjükkel hogy ne szólhasson bele ügyeikbe

bátyjuk hogyha hazatért a szondától fekete munkájából

a tyúkoknak is enni adott

közben a lányok vendégeikkel foglalták el maguk

és egymás hegyén-hátán feküdtek aztán az egyetlen szobában

az erdőszéli romos háztető alatt.


Ion Anton Boşilcă úgy hagyott egy lányt

a megölt fiú bűnéről nem beszélt senki

bár meglehet a hasas lány apja

várta őt az erdőben a puskájával

és.


De nem derült ki semmi

akkor sem mikor a hét vége felé

megjött a hatóság egy kissé ittasan

(annyi a hegy s völgy Buştenari-ig, annyi a kocsma)

és kihúzták, kinyújtóztatták a fekete, elrohadt testet

késekkel szabdalták őt, koponyáját fűrésszel

(az orvos úgy tartotta agyvelejét tenyerén ahogy értékes gyöngyöket szokás)

tizennégy lyukat leltározva végül fel

s tizennégy sörétet

a máj közelében.


Aztán visszavarrták a testet

és átadták a testvéreknek mondván: tegyétek koporsóba.

És a lányok sírtak: nincs koporsónk és pénzünk sincs hogy csináltassunk.


Aznap éjjel Veta, a legszebbik közöttük

egy szondamunkásra vadászhatott

ki messze a hegyekben hagyta asszonyát

az olajtartály árnyékába húzta őt

és finoman combjához tapadva mondta:

szerelmem ma annyit ér mint egy koporsó.


Balázs Imre József fordításai