Vitus Ákos







Kiégés


Szélre gondolt, nyugatról jött

eső, mi az utcán ültünk,

részegekkel, csillogtak a

harcidíszek arcán, haza

szaladtak a gazdagok, volt

égő csipkebokrunk, loptunk

gyógyszereket, zenét, szemét

úszott, csontok törtek, kezét

megkértem, oly szépen, herélt

kandúr voltam, ki gondolta,

visszanő az ázott sorsa...


Repülőre gondolt, horgolt

ejtőernyőt nekünk, gombolt

pelenkát rám, tudja, félek

néha, míg a homogének

őrei a borult térnek,

melyiknek padjain túllőtte magát

magára hagyatott, meztelen anyánk...

(Azt hitte tán mienk az ég

minden áramköre kiég.)


..............................................


Repülőre gondolok most,

arra is, hogy mi akik már

csillagokból vagyunk hagyunk

fénylő csíkot magunk után

zuhanáskor körülöttünk

kívánságok teljesülnek,

szél támad, eső és ünnep,

kimászunk a roncsainkból,

csontjaink egymásba nőnek,

enyém hozzád, tiédből lesz

nyelvem amit rájuk öltesz.



M. M.: The Misfits 1961


Valaminek ünnepe volt

Villanyégők robbantak és

Valahol vajtestek között

Szemedet ellopta a fény


Nem abban a menyországban

Amelyikbe igyekeztél

Száradnak a szervek szakadt

Szemedet ellopta a fény:


Csókok mögül könnyben térve


Haza


Olyan ünnepélyes


Ázottszempillájú-fényes

Autózúgó zenés eső

Zuhogó pocsolya-táncos

Drótkoszorús

Rózsaláncos


Befejezetlen forgatáson


Találkozunk


Túl a télen


Feledetlen

...


Feketében



[Fotó: Jackie Triste Social Club című sorozatából]

kávészünet


szerzőtelen


címtelen


a parkban odajött hozzám egy hajléktalan (dőlingélt a részegségtől), és (hosszas bevezetőszöveg, kérdezősködés után) kért tőlem pár lejt. mondtam, nincs, meg is mutattam neki a pénztárcámat, meg kotorásztam a zsebeimben, de aztán: tehetetlenül felemeltem a kezeimet (mint akire fegyvert emelnek, vagy mint akit letartóztatnak), tenyeremet kifelé fordítottam (mint egy bűvész), hadd lássa, tényleg üres, tényleg nincs

viszont megkínáltam cigivel

eloldalgott (sűrű nyugtatgatások közepette, hogy ne is foglalkozzak a dologgal, ne foglalkoztassam magamat, nem tesz semmit, nem számít, igazán szóra sem érdemes)

pár perc múlva visszajött

lejátszódott egy az egyben ugyanaz

mintha meg se történt volna

ahogy megint eloldalgott, láttam, hogy az egyik kezében tart egy diktafont

most már úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is dűlöngélne, sőt határozottan egyenesen jár. tudatosan. feladata tudatában

álcázott közvéleménykutató?

egy talált (vagy kapott, de működésképtelen?) tárgyba mint embersége utolsó menedékébe kapaszkodó, élettapasztalat-gyűjtő vagy azt mímelő homeless?

mindenesetre aznap többé nem jött. vagy már nem voltam ott


Nicolae Steinhardt


A lelki jóságról

Hiába lenne meg mindenünk: intelligencia, kultúra, szellemi rátermettség, magas kultúra, doktori fokozatok, tudományos fokozatok (mint a tanárnak Eugen Ionescu A lecke című színművében), ha rosszak, kegyetlenek, bunkók és közönségesek, ostobák és hülyék vagyunk, egy hajítófát nem érünk, búcsút inthetünk az intelligenciának is, a műveltségnek is, a tudományos fokozatoknak, és minden nemzetközi konferenciának, amelyen részt veszünk, és minden tanulmányi ösztöndíjnak, melyet szigorú versenyvizsgákon elnyerünk. Semmi nem képes helyettesíteni és pótolni egy csipetnyi lelki jóságot, egy kis jóindulatot, türelmet, megértést. Egy kevéske állhatatos jóillemet. A lelki jóság nem egy fejlett és kifinomult erény, hanem az emberi lény alaptulajdonsága, egyszersmind a kultúra jellemzője. A jóság egy másik neve az ember arisztotelészi meghatározásának: az ember társadalmi lény. Jóság nélkül nem tudunk együtt élni, csupán a borzalom légkörében tengődünk, mintegy igazolva Sartre keserű kijelentését: a többiek a pokol! A jóság kifejezésre juttat egyfajta elemi önzetlenséget, amely a közösségi élet sarkigazsága. Bergyajev azt mondta: a magam kenyere anyagi (értsd önző, közönséges) probléma, az embertársam kenyere azonban – folytatta Bergyajev – számomra spirituális kötelesség. Nyilvánvaló ebből, hogy semmi nem képes teljes mértékben helyettesíteni a jóságot. Tudjuk, ha a világ minden nyelvét és nyelvjárását beszélnénk, és képesek lennénk a tizedes osztályozás szerint csoportosítani a világ összes nyelvén nyomtatott összes könyvet, Gutenbergtől napjainkig, és ha könyv- és műveltségmágnások lennénk, és valamennyi tudomány és szakterület valamennyi szakkifejezésének alkalmazását ismernénk, mégsem nevezhetjük magunkat tanult embernek, ha haragvók, faragatlanok és gonoszlelkűek vagyunk. Tetszik vagy sem, a kultúra nem csupán ismeretek halmozása, hanem a jellem csiszoltsága, és az a képesség, hogy a jóságot ne tekintsük egyszerűen egy elavult és érzelgős erénynek. Ne kövessük el azt a sajnálatos hibát, hogy íróknak véljünk holmi firkászokat és művelt embereknek szimpla információ-memorizálókat.


Egy haiku: A kivirágzott ág

(Részlet egy beszélgetésből)


Mai beszélgetésünket, mely mintha rövidebbre sikeredett volna az előző napok beszélgetéseinél, nem hiszem, hogy találóbban lezárhatnánk, mint egy prózában írt haikuval. Nem az én szerzeményem. Ha pedig ismeri, bocsássa meg nekem, hogy elismétlem. Szívtépően szép és páratlanul egyszerű.

Egy japán filozófus egyszer egy erdőben sétált. És, ahogy egy filozófushoz illik, elmélkedett. Amint így megy és elmélkedik, magára vonja a figyelmét egy minden ékességet nélkülöző faág. Megáll előtte és azt mondja: beszélj nekem Istenről! A faág erre azonmód kivirágzik.


Ford.: DCs

Halmen Balázs


Éter


Van nekem egy éterem.

Mit éterem?!

Étterem!!!

Hol a főszakács

az Értelem,

ki minden remekművet

azért teremt, hogy

szolgálhasson végtelent.


Leégett az étterem.

Mostmár tényleg ez

az éterem.

Odalett az Értelem.


(A következő projekt

egy versbutik,

ahol kényedre,

kedvedre költhetsz, cimbora.)


Kicsit fizetsz,

sokat költesz,

poharadba újra

töltesz, s verseiddel,

megígérem,

a semmiből egy más,

új világot

romba dőnthetsz.


Figyeld a vers szerkezetét!



Ezt R.-nek


Egyik szeme eper,

a másik bazalt.

Szikráival percek alatt

lángra lobbant

egy nedves

szénakazalt.

Mégis

csöndesen áll a fényben,

mint egy árnyékát vesztett

büszke

napóra-pálca...

de hisz... ez...


...ez egy kedves

motoros apáca!



Miért maradok itt


Miért maradok itt, hogy

meghaljak éhen?

Miért várom, hogy az Úr

ablakot faragjon az égen?


Sarut öltök s felrugom

az út sárga porát,

megkeresem, megkortyolom

Krisztus drága borát.


Hadd hallják léptem nyomán

vad seregek zaját,

szekerek zörgését,

lovak dobogását.



[Fotó: Hausmann Cilka]


Fülöp Orsolya





Reggeledő


Korábban indulok, mint hinnéd, vagy mint felébrednél. De ezért én nem bánkódom, mert a sajtos-sonkás szendvics este óta az asztalon.

Sietni szoktam, hogy az első pillanatok a fák között kapjanak el, és én őket ugyanott.

Amikor körémszáll az a sok hirtelenfény, kibontom a tasakot, s kiárad belőle a városi reggelik botorkáló, álmos hangulata.

A csend is elfogadja, hát én is.

Neked keveset, magamnak sokat. Fordítva nem lehet, itt csak az kaphat, aki eljön. Neked az első pillanatokból az utolsók maradnak meg, a kiürített üveg, az összegyűrt papír és a nyikorgó hátizsák. Ide már csak én tehetem be a lábam. Meg a Leskelődő. Nem látom, hogy hol van, de az ő mindenszeme lát, s örülök, hogy ismerem őt, mert így van, aki ismerhet engem is.

S holnap elölről.



Monológok


Ha elképzelem az elhatározást, hogy a lomtáradból kikeresed a címem, leülsz a gép elé, megírod a hatsoros levelet, elmeséled (húsz szóban), hogy hogyan változtattam meg az életed (már megint) múlt pénteken, amikor felhívtalak az ötezer mérföld és egy-két év mélységű ürességből; nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a személyes névmások ritkán változnak birtokos névmásokká, ezzel egyenesen arányosan üzenünk hatalmas térben kuporgó jelentéktelenségünknek, és hogy ennek a fontosságát én a színén, te pedig a fonákján keresed.



[Fotó: Hausmann Cilka]