Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Emberi dolgok

„... sokkal kellemetlenebb alak vagyok, mint gondolnám” – mondja könyve előszavában C. S. Lewis (A zsoltárokról, Harmat, Budapest, 2006), miután befejezte a Zsoltárok könyvéről írott munkáját – mintha még ő maga is meglepődne a végeredményen. Csakugyan meghökkentő, első látásra legalábbis, a mód, ahogyan e költeményeket a szerző megközelíti: azon elgondolás alapján, miszerint „a gyerekszoba gasztronómiájának szilárd alapelve volt, hogy először a nemkívánatos dolgokat tüntessük el, és a végére hagyjuk az ínyencfalatokat”, úgy építi fel „jegyzeteinek”, alapjában véve esszéinek sorozatát, hogy elsőként a zsoltárokban előforduló – vélhetően nem pusztán a keresztény hívő érzékenységét – bántó mozzanatok tárgyalására kerít sort, méghozzá a lehető legtermészetesebb emberi reakciókra összpontosítva.

Így válhatunk a tanúivá annak, hogy – még mielőtt a keresztény hagyomány(ok) által lehetővé tett allegorikus értelmezés(ek) lehetőségét számba vehetnénk – milyen tényleges viszony fűzhette az ókori zsidó embert Istenéhez, környezetéhez, az élet elemi kérdéseihez – amiben Lewis szerint az az igazán megkapó, hogy bizonyos elemeiben tulajdonképpen nem sokban tér el a mai ember beállítódásától: ha például valakit durván megsértenek, szinte biztos, hogy ösztönösen kifakad, sőt esetleg elkezd káromkodni vagy átkozódni (ahogy azt számos zsoltárban megfigyelhetjük, amikor is egy embert megaláznak a méltóságában). Innen jutunk el annak a kérdésnek a feszegetéséhez, hogy mindez miért érintette fájdalmasabban Isten választott népét, mennyiben játszott bele mindebbe a Törvény léte – ami nem egyszerűen az egyéni sérelem orvoslásának a szükségességével szembesített... –, hogy végül azt próbáljuk megérteni, (potenciális) keresztényekként vagy olyanokként, akik „olvasás közben készek felfüggeszteni hitetlenségüket”, miképp fordíthatnánk a zsoltárokban megnyilvánuló negatívumot a javunkra.

Végeredményben azon túlmenően, hogy – kiváló pszichológushoz is méltóan – C. S. Lewis több lehetséges, a zsoltárokban tetten érhető visszás viselkedésformákkal szemben tanúsított viszonyulásmódot vázol fel (annak tudatában, hogy sok mai templomba járó ember épp e fonákságok miatt nem lapozza fel soha a Zsoltárok könyvét), irodalomértőként sajátos olvasási technikákra hívja fel a figyelmet, amelyek csak részben foglalják magukba az allegorikus értelmezés esélyét.

A Szentírás úgy Isten szava, vallja a szerző meggyőződéssel, hogy nem hajlandó elleplezni még a mellbevágóan közönségest sem, más szóval az emberit a maga összes, mégoly visszatetsző vonatkozásával együtt.

Bakó Zoltán

KÖNYVÍZELÍTŐ

Történelmi lecke – nem csak fiúknak

Töprenkedem, hogy mi is lenne jobb? Szemelvényeket kiragadni egy könyvből, s egyszerűen egymás alá felsorakoztatni őket, hadd döntsön az olvasó, hogy kézbe veszi-e ezután, vagy inkább elmondani azt, hogy miért tartom olvashatónak, tanulhatónak, népszerűsíthetőnek, vagy csak úgy egyszerűen, hétköznapiasan – jónak ezt a könyvet.[1]

Neagu Djuvara nem mai gyerek. Már csak azért sem az, mert augusztusban lesz 95 éves, s mert olyan régen ügyködik az írott betű – és nem csak – szolgálatában mint szájtépő, botcsinálta történelembúvár honfiaink közül egy sem, de azért is, mert csak úgy mellékesen a Sorbonne-on diplomázott néhány szakon, doktorált is bölcsészeten, történelemtudományból, jogból, s tette ezt akkor – a két világháború közötti időszakban –, amikor ehhez nem csak pénz, de néminemű ismeret is kellett.

Tizenkét éve látott napvilágot ez a könyv, s újabb tizenegynek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar olvasó is kézbe vehesse. Djuvarát lehet szeretni és lehet nem szeretni. Egyetlen dolgot nem lehet – figyelmen kívül hagyni azt, amit ő mond. Mert történelemtudása, tapasztalatai és hosszú, külhonban végzett diplomáciai munkájának észlelései birtokában megengedi – mert megengedheti – magának, hogy szakítson a hagyományosnak hitt és deklarált történelemszemlélet beidegződéseivel, az etnogenézis, a dáko-román eredet- és kontinuitáselmélet „államvallássá” avanzsált kötelező tantárgyfunkciójával, sőt, annyira megy, hogy a román történetírásnak a kommunista korszak éveiben szentté nyilvánított masztodonját, Constantin Daicoviciut még forrásként sem említi. Mert ő tud valamit. Nevezetesen azt, hogy 1973-as halála előtt egy hónappal maga Daicoviciu jelentette ki történész kollégái előtt, hogy a dákoromán elmélet nem megalapozott (lett is ebből nagy felzúdulás). De nem bajmolódik a Roesler-féle elmélet cáfolatával sem. Megvan neki a sajátja – ami enyhén összecseng amazzal.

Ami viszont a legfigyelemreméltóbb ebben a munkában, az a környező népek szerepének és jelentőségének – köztük a magyarokénak is – tényszerű megvilágításba való helyezése. Aromán lévén nem nehéz neki történelmi és földrajzi távlatokból szemlélni a mai Románia történelmi sorsának alakulását – mondhatnánk. De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Djuvara igenis románként ír történelmet. De olyan románként, akiben nem alakult ki ellenségkép azokkal szemben, akiknek több-kevesebb hozzájárulásuk volt a mai határok között kialakult ország sorsának alakulásához. Emberként és tudósként viszonyul a történések visszavonhatatlan folyamatához. És tudós emberként, ami világosan nyilvánvalóvá válik akkor, amikor a szomszédok történelmének kapcsolódó eseményeit felvázolja. A magyar, lengyel, a balkáni népek, de a nyugati „nagyhatalmak” történelmének alapos ismerete úgy hatja át ezt a munkát, hogy az olvasóban nem alakul ki olyan kép, mintha az írója csak l’art pour l’art csillogtatná az ismereteit. Igenis szervesen illeszkedik a „folyó történethez” mindaz, amit ezekről a népekről elmond. Ugyanúgy, mint a kún, besenyő jelenlét, és annak kihatása a déli román állam, Havasalföld megalakulására.

Djuvara nem tartja magát az örök és megfellebbezhetetlen igazság birtokosának. Be is vallja ezt. „Egyetlen szerző se képzelje, hogy az általa leírt történelem véglegesnek, igaznak mondható, hogy az eljövendő nemzedékek is magukénak fogják vallani” – mondja a magyar kiadás előszavában. És mégis – a könyvet a mostani fiatalok és eljövendő nemzedékek számára írta. „Megszületését Irina Nicolau asszonynak köszönhetem, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere. Ő volt az, aki, miután kétségbeeséssel töltötte el az a tény, hogy az 1989. decemberi forradalom ellenére a legtöbb tankönyv ugyanazt, az elmúlt évtizedekben szándékosan elferdített történelmet terjeszti nagyjából ugyanazon a bikkfanyelven, néhány évvel ezelőtt rávett, hogy a lehető legegyszerűbb és legfolyékonyabb nyelven mondjam kazettára hazánk egész történetét a fiatalok számára” – írta 1999 októberében, a könyv első kiadása előszavában.

Azóta 11 kiadást ért meg, s Horváth Andor kitűnő fordításának és a Koinónia Kiadónak hála immár magyarul is olvasható. Olyan könyv ez, amit nem csak érdemes, de kell is olvasni.

---

[1] Neagu Djuvara: A románok rövid története fiataloknak elbeszélve. Fordította Horváth Andor. Koinónia, Kolozsvár, 2010.

Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Az örökös újrakezdések mesterei

Nem vagyok színházi szaki, színházba sem igazán járok – mélységesen lehangolnak a többnyire mélységesen élettelen produkciók –, ez a könyv[*] azonban lenyűgözött. Fölébresztette bennem a vágyat a színházra. Egy olyan színházra, amely nemcsak színleg mutogat ezt-azt, és csábít a házba egy rakás sznobot, hanem amely az életet és a tapasztalatot teszi meg kiindulópontjaként.

De milyen lehet egy színházról szóló könyv, ha figyelmen kívül hagyja a mindennapi életet (beleértve az előadásra felkészítő gyakorlatokat és próbákat), s előzetesen felállított teóriákat akar ráhúzni arra, ami eleven viszonyokból születik?...

Georges Banu figyelmen kívül hagyja a teóriát.

Vagyis nem.

Peter Brookhoz hasonlóan a gyakorlatból indul ki, de még így sem jut el (hiszen nem is akar!) valamiféle fix, bármikor és bárhol alkalmazható, rendszeres, merev elmélethez.

Számukra nem léteznek abszolút igazságok. Amint rábukkannak egy stabilnak tűnő igazságra, azonnal kizökkentik, mozgásba hozzák egy másik igazsággal, amely nem kevésbé mobilis. Hiszen a színház, akárcsak az írás, nem a stabilitás, hanem az örökös mozgások és újrakezdések, a szüntelen frissességben levés terepe. Nem az ismétléseké (azaz a konzerválásé): egyik előadás vagy könyv nem lemásolható egy másik előadás vagy könyv által. Egyiknek az előkészületei és eredményei nem kopírozhatók, menthetők át egy az egyben egy másikra. E könnyen kínálkozó csapdát mindketten éles érzékkel elkerülik, adott esetben határozottan elutasítják.

Banu körkörösen (nem hierarchikusan!) építkező írásában a szigorúan szakmai elemzéseket személyes vallomásokkal elegyíti, a szakember távolságtartását a magánember közvetlenségével – mint aki nem csak szakmabeli, hanem barát is, nem csak Brook színházát, hanem magát Brookot is hosszú ideje figyelemmel kíséri.

Ő csupán „tanú”. Egy ember és művészete ismerője, amely ismeret több évtizedes közvetlen tapasztalatból táplálkozik. Banu ezért is szereti magát a tanú (a megfigyelő) pozíciójából meghatározni. A köztességéből. Se túl közel, se túl távol. Se teljes mértékben ítész, se teljes mértékben laikus szemlélő. Ez se, az se, ez is, az is. Se itt, se ott, hanem egyszerre itt is, ott is. Kijátssza az egyetlen formába való belemerevedés veszélyét. Ami tökéletesen megfelel Brook különböző, sőt gyakran homlokegyenest ellentétes világok közt ingázó esztétikájának.

Peter Brook színház- és Georges Banu írásművészetének e mozgások eredményeképp létrejövő „üres terei” mindig kitöltésre, berendezésre, belelkesítésre (a fordító, Daróczi Enikő ihletett találmánya!) várnak – a néző/olvasó nem is annyira értelmezői (előzetes konstrukciókra támaszkodó, intellektuális), mint elsősorban inkább érzéki-érzelmi (affektív, eleven, érzékeny) részvételére.

Mint ahogy az életben is történik: a megértést mindig megelőzi a megélés.

Ideális esetben. Ha van ilyen... Mert helyesebb úgy mondani: ha megvan bennünk a kellő érzékenység hozzá...

---

[*] Georges Banu: Peter Brook és az egyszerű formák színháza. Koinónia, Kolozsvár, 2010.

Bérhalmi Angelika

KÖNYVÍZELÍTŐ

Titkos történeteink

Pilinszky írja valahol, hogy minden (nagy)regény igazából kb. a századik oldal után kezdi el függetleníteni magát a szerzőtől, kezdi el írni önmagát, kezd el működni, magára találni, önállósodni, az önmaga életét élni, önálló létezővé válni stb. – ámde ne ragozzuk ugye, mert egyrészt fárasztó, másrészt az író közreműködése (ami jóval több közreműködésnél) nélkül az egész eleve nem jöhetne létre, harmadrészt Pilinszky sem tévedhetetlen (már csak azért sem, mert mit lehet tudni, hogy egy írásmű valóban az első leírt mondattal kezdődik-e, vagy hogy az első mondat volt-e leírva először, nem-e esetleg csak később lett első helyre emelve, vagy egyik-másik rész mikor és hol és miként találta meg helyét az egészben, netán az egészen kívül).

Titok titok hátán.

[Saját nyelv, avagy konok faszfej]

A Párhuzamos történetek mondat- és szövegszerkesztésileg a szokottól eltérően szövevényesebb textúra. A szavak, mondatok, szövegegységek néhol idegesítően aprólékos kézimunkával szövik át meg át egymást, többszintű, párhuzamosan (szó szerint olykor huzamosan, több oldalon át egymással párban) futó történetszálak gabalyodnak egybe (nem össze!) egyszerre szétválaszthatatlanul és szétválaszthatóan.

A minuciózus építkezés itt nem is az első százvalahány oldalt veszi igénybe, sőt emészti fel — szövegszinten is — önemésztő módon, hanem majdnem a második kötet egyharmadáig tart. Onnantól a szerző belendül, a görcsös formakereséstől visszatalál önmagához, az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve nagyszabású-nagyvonalú, a szavak, mondatok, szövegrészek, egyáltalán a nyelv már korábban megtalált öntudatába-öntudásába nagyobb bizalmat fektető történetmondásáig.

Nádas Péter ebben a regényében azokon a pontokon, szakaszokon, fél vagy negyed szakaszokon (ne szűkítsük tovább a kört) a leginkább önmaga, sőt felszabadító-szórakoztató, amikor egészen egyszerűen leszáll a nyelvről, nem próbálja meg kontrollálni, netán zsarolni, mindenáron kézben tartani, hanem (és erről neki, mármint Nádasnak, hatalmas tudása van!) inkább alárendeli magát neki, nem is, mellé rendeli magát, ha szabad így mondanom, vagyis zseniális módon (valódi beszélgetőpartner módjára) szóba áll vele, és engedi a saját maga feje szerint megnyilvánulni. Ameddig engedhető, ameddig nem kebelezi be. Egyik a másikat.

A féltés (bibliai nyelven, mert ez azért nagyon idefér: féltő avagy féltékeny szeretet), érzésem szerint, az egyedi, a nádasi, a saját nyelvnek szól. És nem is író az, aki ne próbálná meg valamilyen módon kisajátítani a nyelvet. A sajátjává, a magáévá tenni. Ám a nyelv trükkje, revánsa éppen az, hogy legyen bár valaki a legegyedibb, legösszetéveszthetetlenebb megszólaló, állandóan számolnia kell a nyelv önnön igényeivel, sőt preferenciáival-pretencióival, a nyelvével, amely – paradox módon – akkor adja magát (oda vagy meg) leginkább valakinek, ha nincs kényszerítve, brutalizálva, le- és elnyomva, kézben tartva, uralva.

És vice versa.

Az író akkor adja magát (oda vagy meg) leginkább a nyelvnek, ha nincs kényszerítve, brutalizálva, le- és elnyomva, kézben tartva, uralva.

Ki ne imádná, főként nőként, vagy buziként, vagy akármilyen szerzetként akár, ezt a rámenős huzavonát.

A nyelvét és a nyelvismerőét.

Konok faszfej.

Makacs picsa.

[Elkérdéstelenítés]

Nevezzük így a kérdőjelek használatának megkérdőjelezetlen gyakorlatát, amely sok esetben a kérdést megválaszolhatónak, vagy immár megválaszoltnak tekinti, ám annál kevésbé megválaszolandónak. Azaz kérdés mivoltában azonnal törli is, vagy legalábbis viszonylagosítja. Hiszen minden kérdés már a feltevése pillanatában akarva-akaratlan implikálja a választ, vagy feltételez valamilyen választ, olykor már-már agresszíven betájol, sínre állít a választ illetően, akkor meg hogyan lehet autentikus kérdés. Szándéka ellenére elkérdésteleníti önmagát.

Nádas huzamos pártörténeteiben nincsenek kérdések. Helyesebben mondva kérdőjelek. Ami egész más. Merthogy a kérdés nem kérdőjel kérdése. A kijelentésekként ható mondatok a maguk nyers brutalitásában mégis kérdést kérdésre halmoznak.

Kérdés kérdés hátán.

Auschwitz után (ha egyáltalán utána vagyunk), viselkedési és érzelmi kultúránk éppen ezen alaprétegéből fakadóan, mintha csupaszabbak lennénk. Másképp funkcionálnánk, rejtőzködési, öntakargató technikáink ellenére, vagy pont ezek miatt, elrejtőzhetetlenebbül, kitakartabban – lepleződünk le. Nagy nyíltságunkban mindenek vagyunk, csak nyíltak nem.

Nyilvánosnak vélt történeteink nem is oly magától értetődő nem-nyilvánvalósága.

Nem-nyilvánosnak vélt történeteink nem is oly magától értetődő nyilvánvalótlansága.

[Szappanopera, avagy gáncs és giccs]

Olvasás közben (mikor is máskor persze) végig az volt az érzésem, hogy nem is csak szöveget olvasok, hanem egyszersmind filmet nézek. Film pereg a szemem előtt. Nem utolsósorban szappanopera. Mi van, ha Nádas gáncsoskodó jókedvében szándékosan beleírta e számos regényhagyományt és –formát felölelő művébe ezt a giccset is, vagy amit általában öntudatlan egyszerűségünkben, vagy tudatos agyonbonyolítottságunkban, annak nevezünk.

Fotó: Bartis Noémi

Sályi Ambrus

KÖNYVÍZELÍTŐ

Hódolattal esengve

Amélie Nothomb kisregényét (Sík Kiadó, Budapest, 2000, fordította Bognár Róbert) nemcsak azért ajánlom, ajánlanám mindenki (hölgyek és urak) szíves figyelmébe, mert „könnyű műfaj”, hanem mert egy bizonyára rettentően unalmas témát – egy fiatal nő munkahelyi viszontagságainak történetét – rettentően megnyerő stílusban ad elő. Ennek köszönhetően a többnyire önmagában semmitmondó részletekből olyannyira mozgalmas elbeszélés áll össze, hogy a könyvet – túlzás nélkül állítható – alig lehet letenni.

Tény, hogy igencsak meghökkentő fejlemény, hogy valakivel, akit egy világhírű japán cégnél alkalmaznak tolmácsként, végül csupán irodai segédmunkát végeztetnek, mint ahogy az is érdeklődésre számot tartó lehet, hogy bizonyos mozzanatokban milyen mértékben játszanak közre a kulturális különbségek (a „főhős” egy belga lány), mindez azonban – főként tekintve, hogy a világ más tájain sem kis számban fordulnak elő hasonló megalázó helyzetek – még nem elegendő ahhoz, hogy igazán fordulatos sztori szülessék, amely képes megragadni és tartósan lekötni a figyelmet.

A szerzőt, aki mindezt tudja, elsősorban a még elevenen élő emlékek és ennek nyomán az elkeseredés hajtja. A találékonyság, amivel „az egészet” előadja, humora (fanyar, játékos, bosszankodó, piszkálódó, megbocsátó, megmosolyogtató stb.) a fogások, trükkök, amiket bevet célja elérése érdekében, mármint hogy a történetet „eladhassa”, legalább annyira az indulatnak köszönhetőek, mint a tehetségnek vagy felkészültségnek:

„Haneda úr volt Omocsi úr főnöke, Omocsi úr Szaitó úr főnöke, Szaitó úr Mori kisasszony főnöke, Mori kisasszony pedig az én főnököm. Én senkinek se voltam a főnöke. Máshogy is lehet mondani. Én Mori kisasszony beosztottja voltam, Mori kisasszony Szaitó úr beosztottja és így tovább, csak persze a főnökök nem csak a ranglétrán közvetlenül alattuk állóknak adhattak utasítást.

Vagyis a Jumimoto társaságnál nekem mindenki parancsolt.”

Már az első bekezdésben megnyilvánuló felindultság olyan sodrást ad az elbeszélt eseményeknek, amely azon túl, hogy sikerül keresztülvinnie szándékát, azaz egy lendületes történetet kanyarítania, azt is ügyesen – vagyis minden kioktatás vagy szájbarágás nélkül – képes megmutatni, hogy miként lehet a mégoly csúfos kudarcból is sikert kovácsolni – ha nem is ugyanott és ugyanakkor. A slusszpoén viszont – ugyancsak fortélyosan – úgy van elhelyezve, hogy a könyvet ne lehessen idő előtt sutba vágni. (A megpróbáltatások kitermelte kitartás ez esetben láthatólag nem érheti be kevesebbel, mint a Francia Akadémia Nagydíjával.)

Horváth Előd Benjámin

KÖNYVÍZELÍTŐ

Könyv olyan helyre

Ha a kezembe kerül egy érdekes könyv, mindig kialakul bennem egy idilli kép arról, hogy milyen lesz olvasni. Tasso könyve már első ránézésre kíváncsivá tett. Amikor beleolvastam, olyasfajta izgatottságot éreztem, hogy én most tanulni fogok, valamit, sokat, innen, itt egy könyv, megtalált most engem, én őt, dejó lesz az életünk. Általában a végére (ha eljutok a végéig) az ilyen izgatottságoknak csak az emléke marad, a vágy, hogy kapjak valamit, amit, azt hittem, megígértek, amire azt mondhatom, ez az enyém, féltve őrzött kincsem. Nem szoktam csalódni a könyvekben, de ritka az, amikor elolvasok egy könyvet és azt kapom, vagy többet annál, amit első benyomásra szeretnék (elképzelek, érzek, remélek stb.). Valérie Tasso könyve megadott mindent, amit szerettem volna kapni tőle. Adott sok mást is, jót is, rosszat is, lett egy könyvem.

A szex antikézikönyve (Korona Kiadó, Budapest, 2008; fordította: Krusinszki Zsuzsanna) úgy kézikönyv, mint elbeszéléskötet, regény, tárcatár, anekdotagyűjtemény stb. Gondos és körültekintő, szemtelen könyvecske emberekről, viselkedésről, gondolkodókról, irodalomról, médiáról, nevelésről, történelemről, egyáltalában mindenről és, természetesen, a szexről. Valérie Tasso igényes és nagyon művelt, ráadásul kitűnően olvasmányosan és egyszerűen ír. Ezen a 222 oldalon lazán végig lehet siklani egy nap alatt, mindenféle erőfeszítés nélkül, közben teázni, kávézni, vagy akár sörözni. Lewis Carroll-tól Ezópuszig, Monterrosso-tól az Értelmező Kéziszótárig szövögeti bele az idézeteket könyvébe, egy-egy mottó erejéig, amik után magyaráz, mesél, elemez, feldühödik, gyönyörködik, körbejárja a szavak értelmét, mindenfelől. Mi pedig hallgatjuk, érezzük, hozzászólunk, feldühödünk, gyönyörködünk, megértünk vagy elvetünk ezt-azt. Elmondja a (néhol szigorú, esetleg kissé elfogult, ahogy tetszik) véleményét, de semmi szín alatt nem gyúrná le a torkunkon azt. Mindemellett tiszteletre méltó, sokszor provokáló őszinteséggel beszél, mesél magáról. Kellemes iróniával kérdőjelez meg mindent, amit hallunk, látunk, olvasunk. És sehol nem várja el, hogy egyetértsünk vele.

Akár komolyan vesszük, akár nem, akár szeretjük, akár máglyára vetjük, van ez a könyv, és nekem élvezet volt olvasni, sokat tanultam belőle és tudom, hogy mindig olyan helyre fogom letenni, ahonnan könnyen kézbe vehetem újra.

Fábry Janka Anetta

KÖNYVÍZELÍTŐ

MEGZAVARODÁS

Az osztrák irodalom eminense, Thomas Bernhard regényének, a Megzavarodásnak (Kalligram, Pozsony, 2006; fordította Adamik Lajos) igencsak kacifántos a keletkezéstörténete. A hosszú időn át a jegyzeteivel, vázlataival, kézirattöredékeivel küszködő, kiadóját számtalanszor „meghintáztató” író végül egy nem egészen, sőt egyáltalán nem szerencsés címválasztásnál állapodik meg. Kiadója figyelmezteti is: attól tart, a megzavarodás képzete el fogja riasztani a vásárlóközönséget. Bernhard nem tágít, ám egy évvel később felpanaszolja a könyv lassú fogyását, mire a Suhrkamp Verlag mindenható ura leleményesen hárít: „Én megmondtam, hogy ilyen címmel nem fog menni!”

Foglalja össze, a tényekre alapozva, az utószóíró.

Ilyennel nem? Akkor vajon milyen címmel ment volna? Például az első címváltozattal, a Nyugalommal? Meglehet... De hogy lett a nyugalomból megzavarodás? Nyugalmasan, kiegyensúlyozottan indult az írás folyamata, aztán pedig a dolgok összezavarodtak? Mindenesetre a regény második részének egynegyedénél végül már tényleg a szédület kerülget bennünket.

Thomas Bernhard feltehetőleg, a (határidő miatt) mind jobban sürgető idő nyomása alatt is, egymástól eredetileg független nyersanyagokat gyúrt egybe, azaz egyféle montázs-, illetve kollázstechnikával dolgozott. Mintha semmit sem akart volna elvesztegetni mindabból, amit évek alatt „összeírt”. Ami lett belőle, a szerző szavai szerint: „félelmetes egy könyv, amely klasszikus elbeszélésként indul, s úgy hajszol bele az iszonyatba, hogy észre sem veszed”.

Csakugyan, az első rész (mely, valószínűleg a későbbieket előrevetítendő, a Megzavarodás címet viseli) a maga világszerűségével még hagyományos elbeszélésként hat, a második viszont (A herceg – mennyivel hagyományosabb, nyugisabb cím!) félelmetesen szétesni látszik. Csakhogy meglehetősen furcsa módon. Ez a szó-, pontosabban mondatkavalkád úgy kísérti meg az őrület határát, láthatólag szántszándékkal, hogy ad absurdum hiperjózanná tesz, hatványozottan érzékennyé a beszélő által őrületes koherenciával feszegetett – nagyobbára filozofikus(-gyanús) – kérdésekre. És válaszkísérletekre. Ugyanis a „hős” éppenséggel attól „zavarodik meg”, hogy minden rendszerező igyekezete ellenére (vagy éppen ezért?) nem talál választ az őt megszállottan kísértő kérdésekre. Vagy túlságosan is sokat talál, sok egymásnak ellentmondót, netán egyszerre érvényesnek tűnőt. Így aztán a világ megértésére és megmagyarázására irányuló kétségbeesett törekvése hiábavalónak bizonyul. Hasztalan mozgósítja a nyelv és a beszéd összes rendelkezésére álló eszközét. Hiába ismétel minduntalan, halmoz eszelősen, próbál újra meg újra a lehető legpontosabban és legegyértelműbben megnevezni és megfogalmazni mindent, amit csak lehet, erőfeszítései nem járnak sikerrel. Nemegyszer mégis felrémlik, hogy esetleg, talán fején találta a szöget, végre abbahagyhatná, megnyugodhatna, de nem tud leállni, belehajszolja magát a zűrzavarba. Mert, abszolút biztos mérőeszköz híján, sosem lehet bizonyos benne, hogy a megtalált válasz érvényes-e. És ha igen, mire érvényes? Ahogy Beckett hőseit a sok (végeredményben fecsegéssé fajuló) beszéd nem hagyja eljutni a csendig (a relatív bizonyosságnak legalább ehhez a változatához) és megpihenni, úgy Bernhard hőse is, itt konkrétan a második rész beszélője, a herceg önműködő gépként hajtja tovább magát. De meddig?!

Álljunk meg itt. Hogy lehet visszajutni a megzavarodástól a nyugalomig? Más szóval hogyan olvassuk Bernhard szövegét? Hogy lehetőleg ne kössünk ki az esztelenségben. (Bár miért is ne?! A könyv megengedi!) Az egyik lehetőség, főleg a második rész esetében, a lassú olvasás, az időnkénti visszalapozás, egy-egy nagy horderejű, vagy nagy horderejűnek tetsző kijelentés (hisz egyáltalán nem egyértelműen mindegyik az, tekintve a szerző sok helyütt nyilvánvaló iróniáját) mérlegelése, mégpedig a viszonylagosság tudatában, vagyis: annak belátása és elfogadása, hogy nincsenek kizárólagos válaszok – legfeljebb próbálkozásaink lehetnek, hogy ezt-azt megértsünk és többé-kevésbé érthetően kifejezzünk.

Némelyek, az igazság mindenkori birtokosai szerint persze (ez pedig örökérvényű igazság!) léteznek kizárólagos válaszok, őket azonban aligha fogja izgatni ez az érdekfeszítő mű, amelyben Thomas Bernhard a mesteréhez, Samuel Becketthez méltó következetességgel állít sorompóba a fikció kereteit szétfeszítő állításokat.

S bízvást hozzátehetjük: mintegy arra hívva ki olvasóját, hogy ne maradjon közömbös, szálljon be – ha tud! – abba a nagyszabású küzdelembe, amit a jelentésért folytat.

Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Drága könyv

Erről a könyvről[*] talán annyit kellene csak mondani: kihagyhatatlan. Mit is tehetnénk egyébként hozzá ahhoz, amit Károlyi Csaba mond a füllapon? Nem mintha tényleg mindent elmondana, hanem tényleg mindent elmond abban a néhány szóban.

Olvasom Polcz Alaine könyvét, és azt mondanám: Egy kivételes ember írásait olvasom... Polcz Alaine esszéiben, az általa lejegyzett elmélkedésekben, történetekben nincs semmi írói trükk, a lejegyző beszél, közvetlenül, magáról. Úgy, ahogy ő látja a világot.

Nagy dolog ez. És veszélyes is. Ebbe könnyen bele lehet bukni. Könnyen lehet belőle érzelgősség, személyeskedés, naiv szöveg, ilyesmi. De itt nem lesz. Hanem lesz lelket gyönyörködtető, barátságos hang, meg tiszta, egyszerű mondatfűzés. Pedig a mondatok mögött nagyon kemény személyes tapasztalatok vannak.

Mondanám, ha nem vennék ki a számból a szavakat. Csakhogy kiveszik. Méghozzá nem kis bosszúságomra. Vagy örömömre-megkönnyebbülésemre? Bizony attól függ. Mert mit is mondhatnék én még ezek után? Amikor pedig úgy fűt a vágy, hogy szóljak e drága könyvről, igen, e pénzbeli értékben nem mérhető drága könyvről, ha csak néhány sorban is, sőt ha csak lehet, néhány sorban, ahogy azt a fülszöveg teszi...

De nincs mese, be kell látnom, hogy megelőztek.

Ám meglehet, az olvasás gyönyörűségében a legkevésbé sem!

Drága barátaim, a tartalomból: Az olvasásról...; A szerelemről...; Szegénység - gazdagság; A gyász; Mi Atyánk.

---

[*] Éjjeli lámpa, Jelenkor, Pécs, 1996, 1999, 2000, 2008

Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Gyerekek!

Ha egyszer én is befeküdhetnék a terhesosztályra! Ajaj, a zanyukád!, mondanák erre bizonyára, már hallom is, gyakorló anyukák... Mert ugye egyáltalán nem problémátlan: hiszen ahhoz először is terhesnek kell lenni! Azután pedig: a terhesség nem fenékig happiness és gyerekjáték, ahogy azt a magamfajta gyerektelenek hinnék, hanem bizony sok (legtöbb?) esetben vérverejtékes meló, különösen a szülést megelőző fázisban. Hogy magáról a szülésről ne is beszéljünk. És hány meg hány formája lehetséges ennek a (fordítsuk komolyra a szót) terhes munkának!...

Nem könnyed lapozgatás, ahogy én ittmost nyálazgatom e könyvet, miután persze már, remélem, annak rendje s módja szerint végigolvastam, nem intellektuális ínyenckedés, nem szép (igenis!) vagy durva (igenis!) valós (igenis!), ámde mégiscsak írásban megformált (igenis!) jelenetek ízlelgetése...

A könyv szép. Amiképp minden gondosan megírt könyv szép. És olvasásra hív. Olyannyira, hogy nem férek már a bőrömben, egyik helyzetben még meg sem mártóztam úgy igaziból, máris alig várom, hogy belevessem magam a következőbe. Virgoncan haladok előre, azzal a megnyugtató érzéssel, vagy inkább önnyugtató tudattal, hogy semmi hisztéria, e fejezetben, esetleg passzusban vagy mondatban, félmondatban, netán szóban, félszóban ugyan valami véresen súlyos történt, de majd visszatérek, mert ugye visszatérhetek rá... Van idő, van tér, nem sietős, a sztori nem old kereket, megjelölöm, könyvjelzőzöm az illető részt, akár fel is lehet állni, hűsítőt vagy valami erőset tölteni, vagy a pasimmal egy kiadósat szeretkezni, szokás szerint fogamzás ellen maximálisan bebiztosítva, nyilván, majd egy isteni vacsorát rittyenteni gyorsmódszerrel, ami után leszopogathatod, ha nem sajnálod a fáradságot, mind a 10, sőt 20 ujjad... Ah, hol is hagytam abba?

DECEMBER 26., CSÜTÖRTÖK

Signe áll az ajtóban falfehéren: – Meghalt a gyerek!

– Milyen gyerek?

– Karen-Margarethe kisfia.

– Nem igaz!

Signe bólint.

Marie döbbenten kérdezi: – Hogy lehet ez?

– Ma reggel megoperálták, de nem tudtak rajta segíteni. A szívével volt valami baj.

– Hol van most Karen-Margarethe?

– Különszobát kapott a gyermekágyasoknál. Benn van nála a férje meg az édesanyja.

Nem itt hagytam abba. Itt próbáltam folytatni. Sikerült, mert kíváncsi voltam, a megmásíthatatlanság többszöri tudomásulvétele után is, vajon nem történik-e mégis csoda. De nem.

Karen-Margarethe az első gyerekét várta. Majdnem 40 évesen. Reménykedve, mi több, tántoríthatatlan hittel, félretéve minden kétséget a szinte (mert számára minden, a gyereke – épségben való – világrajöttének lehetőségét cáfoló tünet csupán a „szinte”, az el nem döntöttség, a „még jól végződhet” eshetőségével egyenértékű) holtbiztos feltételezgetés és orvosi diagnózis ellenére.

Van a könyvben egy érde(ke)s momentum: az egyik várandós asszonyka, miközben ágyán fekve zoknit kötöget születendő kisbabájának, azt kérdi lazításképp divatmagazint[1] nézegető szomszédnőjétől, vajon miért van az, hogy oly sokan a terhességet betegségnek tekintik, vagyis úgy fekszenek be a terhesosztályra, mint kórházi beutaltak... A válasz a levegőben lóg. És ott is marad. A kórterem csöndjében.

A dán írónő, Dea Trier Mørch regénye [Téli gyerekek, Európa, Bp., 1985, ford. Lendvay Katalin][2] terhessége időszakát felidéző, reális eseményeket bemutató, naplóformában megírt visszaemlékezés. És természetesen tele van szívet melengető, áldott történetekkel (ahol az „áldott állapot” valóban rászolgál a nevére), a normális magzatkihordás és szülés/születés felemelő, aprólékos leírásaival (is), amelyek – a versengésre nagyon is lehetőséget adó környezetből vétetvén – mégsem elsősorban a sikerről... vagy kudarcról szólnak...

Másvalami(k)ről.

Másvalaki(k)ről.

---

[1] Gazdag ám az ápolónők által nap mint nap végighordozott mozgókönyvtár kínálata: egyik reménybeli anyuka képregényt, másik kaland- vagy szerelmesregényt, harmadik recept- vagy szexújságot preferál, negyedik Marx Tőkéjét bújja!...

[2] Az 1976-os születésű regény a Nők Lapja Femina sorozatában jelent meg, a szerzőnő címekkel ellátott linómetszeteivel díszítve.