Horváth Előd Benjámin

Felszállnak a fecskék

„Hercegeim, fivérem, Margó, Orsi, Benji,

s a többiek, kik belőlem valamit sejtetek,

van-e jó mozdulat, mely szerte nem pereg:

hogy kell elengedni?”
                                   Visky Zsolt

Tudod a küzdelem, barátom,

az a hosszú, monoton-monokróm ütem,

hogy egyszer elmondd, magad mögött hagytad,

bár hogy elvitted volna a világot, el,

a hátadon mint egy Kristóf a kölyköt,

át a vízen, azon a mély, mély, sötét vízen,

az alján, érzed, állkapocsra lépsz,

remegve suttogod, még mindenki itt van velem,

még ő is felajánlja néha vigasztaló szégyenem,

még ugyanaz a szoba, ugyanaz a kánikula,

ugyanazok a halottak, mă doare n pulă*,

ugyanaz aki vagyok vagy voltam de ki de ki...

adnod kell egy pofot neki.

Hónapok telnek így el,
nyáron hat évet ittál,
ahogy mondta egyszer Vonyi
(most már őt is meg kéne látogatni,
mert soha nem hagy el egy igazi homie),

bár az élet a gyomrodban stagnál,

lassan jutnak eszedbe a dolgok,
a kazetta a fejedben, ami mondja,
visszavonhatatlanul csak mondja, mondja,

kávé, benji. Csend legyen. Szétszórt dohány.
Fénytörés nőkön, mértani testeken.
Az üveg mögött az esőd ahogy csorog le,
mert most esőd van, ezzel kell valamit csinálj,
és lehet, hogy most elrontod újra és újra és újra,
de aztán eljön egy másik eső ideje,
amikor állsz egy kapualjban betépve,
ősz lesz, pesti hideg este, rajtad bársonykabát, kalap,
nem ide kellett jönnöd, de kicsit maradsz,
Király utcai megálló, mindegy, négy vagy hat,
tered pontosan felismered. Első perc, itt boldog vagy.

Felhőből viharba, aztán vissza, csendes felhővé.
Hagyd el azt a testet, ami nem a tied, hanem az övé.
Hagyd el azt a kelenföldi első tusolást,
amikor megállt az idő. Szőjenek csak az istenek áldást köré.
(Valóban, kedvesem, tisztábbak már nem is lehetnénk.)
Hagyd el azt az álmot amit magad előtt láttál és belőle függőséget csináltál,
te lélekvandál. Ahogy ragaszkodtál. Csináld végig ezt az új szökést.
Gondolj őszre. Felpattogzott festék, fölborult szék a kertben,
fölöttük árnyék, felszállnak a fecskék Kolozsváron, Budapesten.
Gondolj arra, hogy ülsz a járdán, bor, gitár, cigány dalok.
Hogy utad keresztezik oroszlánok, puha seggen

feszülő bugyik, na igen, meg életvidám oroszok
(akik dobálják a falba a kést bizonyos puha seggekért),
pálinka vagy unikum, temető, delírium
de tequilával vagy mindig otthon,
végtelenig játszott játékok, söröd, félmosolyod.
Amikor bevallják új lányok éjszakájuk.
Kigyúlnak némafilmes ablakok, kinyílnak majd, ahogy dobog.

Nincs rá szó, de nagyon. Nincs rá szó, de még itt vagy,
bíznod kell tárgyaidban, bármi, amit használhatsz,
minden átváltozásodat szolgálja, ahogy Ákos mondta,
amikor belenyomtad a cigit a tetkódba reggel korán,
egy eki, rengeteg pia, és egy telefonos kiakadás után,
mert minden ilyen reggel felvértez,
akkor is, ha nincsen igazad, te idióta sebzett vad,
akkor is, ha nincsen semmid és ismételten veszítesz,
ne feledd, minden kudarcod: gyakorlat,
nem kell megszámolni, hányadik próba,
még sok van hátra, nyugodj meg, ha megbasznak, legalább élvezd.
Ezen a nyáron majdnem átmentél skizofrénba,
de meguntad, nem akarod, hogy bárki tudja,
hányszor jártál fel-alá a leghátsó szobában,
leszúrtad egyenként magadban minden holmiját,
így mondtad tovább, minden reggel kell még egyet lépned,

holott egyre nehezebbek a hasadban a kövek
a kút alján, ahova ledobtak ezek,
kegyetlen vén ribanc és az unokája
meg az a faszfej-selyemfiú-buzi-vadász,

éjjelente a holdnak rinyálsz.
Odafönt kényelmesen üldögélnek
és lenéznek rád a macskák.

 

Szóval ez ilyen. Nevetsz, hogy meghülyülhettél volna,
és madarak röpülnek föl nevetéseden. Lényeg a figyelem.
Legyen hálás a szem, és legyen ősz, menj le a boltba,
ne aggódj, ha mindenki folyton előz,
nyugtasson könyv. Nyugtasson pia, barátok, konyha.
Rutinból csináld. El fog jönni egy reggel
hogy orrod felfigyel valami szagra.
S aki nem jön el, az bekaphatja. Aki jön, az hozzon piát,
hozzon egy utcát, egy lányt, az egész tengert. Utána menjen el.
Vagy maradjon. Kezdd el nyugtatni te is őket.
Szomorú férfi, itt már nem állhatsz meg,
szorítsd össze a fogad, ha bárki kérdi,
aztán mondjad, most egy pillanatra úgy tűnik, barátom,
hogy bár egy kurva kacsintott csak rám a sarkon,
mintha mégis alakulna ez a massza,
ami a történéseket kavarja, összefogja,
mintha mégis mindezekből lehetne
egy sor ént, egy férfit összehozni,
aki sárkányával verekszik minden este
és ez így megy hajnalig; egy csaló, egy Hermész,
a játék örömének pofátlan hírnöke,
az istenek kegyetlen humora,
egy nyolcvanas, egy maradék,
aki már megunta az estét,
de mintha halványan kivilágosodna
és hirtelen ismerős a szoba, a tárgyak,
a haverok arca. A fiúkat áldja meg
életük pinája, az első, a második, a harmadik,
a lányokat áldja meg életük fasza,
az első, a második, ami következik,
mintha mégis mehetnék valahova.
Jólessz, ahogy mondta egyszer egy nő,
egy nagyon régi őszelőn. Azóta nem mentél haza.
benji, ez is milyen nap, hónap, évtized volt,
benji, ez volt a pánk, a szex, a vers, a vonatok, a pia,
ez volt a barátság, a halál, a szerelem, az őrület, a lúzerség kora,
hogy megtalálod, elveszíted s akkor tűnik fel a láthatáron újra,
a másnapos reggelek, ahol egyedül kávézol, hogy visszagondold,
a rude boyok ideje és mindez hol fér a szemedbe mind bele?
Mert ezt is magad mögött hagytad és még bármi jöhet,
és visszakacsintok neki, hogy oké, jólessz.
Amíg láb alól eltesz a fekete köpenyes,
elszívom csontig a történetet. Neki vagy akárkinek.

(Mintha az értelem hirtelen kigyúlna
egy távoli világítótoronyban újra...
vagy csak az amfetamin küldi itt a jeleket.)

Talán, herceg, nem éri meg,
de csak keresek egy helyet, amit elhagyok,
hogy aztán keressek egy újat,
úgy kéne, hogy legyünk nyugodtak,
miközben eljön és kivirágzik a hideg.
Nem számít az se, tesó, ha neved senki nem jegyzi meg,
ha nem éred utol se Horatiust, se Jákobot,
azt a küzdelmet tükörképeddel hajnalig,
minden estétől hajnalig,
hogy megáldjon valakit,
hogy kitörhessen megint,
a férfi onnantól férfi,
hogy legyőzi a szomorúságot,
az elsőt, a másodikat, a harmadikat,
ettől lesz szép és sötét és vad,
miközben ember farkassá, farkas emberré átváltozik,
így telnek el hónapok, ez is ennyi,
vigyorog itt az első őszén,
kávégép és pár szál cigi,
ideje van, kezdődhet valami,
most, hogy minden reménytelen
és az egész meg se történt,
csak az alaprajzhoz volt a minta,
de herceg, én esküszöm, egy pillanatra néha mintha
sejteném, hogy mégis az egészet élvezem.

Félelmetes, könnyű szédület. Esti test és reggeli kávé.
Ha a halál árnyékának völgyében jársz,
húzz le egy kortyot és énekelj jó hangosan.
Cigit kér egy női kéz, egy terasz, állomás.
Azzal legyél boldog, aki éppen veled van.
Hogy is csináltam volna másképp?
Ugyan, herceg. Ez így remek.
Még egy sört kérek.
Mert nem volt más, szívem, csak egy régebbi, hosszú játék,
amit még be sem fejeztem. És előre láttam mindent.

Kép: Vitus Ákos

---

*           „fáj a faszom” - ro-magyar szleng, annyit jelent, hogy „leszarom”.

Serestély Zalán

tömegvonzástól elszakadt etika

lázálmaimból ismerlek – kék vagy

és a talpad alatt nincs semmi – pillantásaim

mint túl régen bevert szegek belerozsdáznak

húsodba. ha madár lennél az elvágyódást

jelentenéd: szárnyaid felvernék az alvadt

fényeket, az országutak hajnali íveit.

a patak fölötti huzaton kényelmesen

elfeküdnének tollaid. de nagyon is

emberi vagy: s csak a veríték borzong

homlokodon. hová lett a magzatom?

– kérded. takaróznék a súlytalanság feltételes

gyönyörével amikor elnémít valami tömegvonzástól

elszakadt etika: nem könyököltek hasba a buszon,

nem botlottál el a lépcsőház húgyszagú félhomályában,

a vénáidat sem járják át antidepresszánsok.

semmi fölösleg: egy izzadó kék asszony egy tekintet

és egy vetélés – s e három között valami feltárhatatlan

szégyen: az ételt szokták így kinézni emberek

egymás szájából – mire észreveszem, hogy már

nem a köldöködön pihennek szemeim a magzatvíz

akár az ökörnyál vagy a tejút hosszan végigsimít halántékomon.

beágyazódott gyűrű

a halhatatlanság rémisztő.

legalábbis az első fázisa

amikor a szemlencse tökéletesen

rugalmatlan. főleg a szív válik

le a testről. a fölösleges ütemek.

változékonyságod elborzaszt:

ahogy most mosolyogsz aztán

szájprémed váratlanul felső fogsorodra

tapad és azonnal elbiggyeszted.

a folyosón macskákkal veszekszel

 – egyedül ez sikkaszt el

néhány pillanatot mulandóságodtól –

hajnalonta az újságárusok petyhüdt

ujjait figyelem ahogy a húsba beágyazódott

a gyűrű és nem tudom mért ez mindig

megnyugtat ilyenkor álmaidra gondolsz

azok még hiányoznak.

Fotótrükk: NM

Nagy Márta Júlia

A közös szülőváros elhagyása

Nem is akart felmenni arra a hegyre, színtelen volt

Már neki. Sejtette, hogy lázas, de nem ismerte be,

Vonszolta izzó mellkasát, mintha különvált volna

Tőle. Még csak ezután jön a java! – kiáltotta, aki

Nem akart nélküle felmenni, miközben lengett

A távolban egy vöröses tincs elé, mint a posztó,

Vagy egy új hatalom zászlaja, majd beteljesedik.

És csak ő, akit be akartak venni, nem tudott semmit,

A másik kettő igen: az egyik fakó mécsvirág az úton,

A másik, mint az alma, egyre pirosodik, ahogy közeleg

 A nyárvég, és távolodik egy alföldi város, a sosemvolt

Katlannal. Várjatok, míg a pokol színe elhalványul;

Vágyott színét a templom csak évekkel később nyeri el.

Ha rögtön így festenénk, ocsmányabbra kopna,

Amit csak elképzelni tud az emberi elme.

És hát ez van, sárgának kell lennie, mint

A koronák, érmék, száraz fű és hervadás

Színe, legalább nem a dögvészé vagy lázé.

Rózsapiros, suttogja halkan, rózsapiros;

Szív, horzsolás és duzzadt, gyulladt torok,

Inkább már a lázé, mint a hervadásé,

Legyen azé. És érméinket, koronánkat,

Gyűrűnket is, sürgősen dobjuk el.

 

Szobor a Kerepesi temetőben

Igazság szerint síremlék, de már rég           

függetlenedett eredeti funkciójától. Nyilván

vannak alatta földi maradványok, kábé annyi,

amennyi a névből maradt a táblán, annyira

fölismerhető, de pont ezért – ezért is – nehéz úgy

nézni rá, mint egy sírra, a nő szobrát látod, arany

levelek függönye előtt, mindennél árulkodóbban,

milyen az, amikor egy ékítmény függetleníti

magát. Na, ennyit az ornamentikáról.

A járulékosnak mint jelzőnek itt annyi értelme

van, mint nekem ebbe a temetőbe járni, ugyanis

nem nyugszik itt senkim. Tény, hogy az ország ezer

részéről származom, bárhová áshattak csontokat

a földbe az enyémmel azonos DNS-ekkel, de a

fővároshoz biztosan nem kötnek holtak. A nő arca,

mint a bomló hús, kivájt szemgödör, a márványon

rozsdaszín könnypatak csorog alá, csíkozza

arcát, mint az elkenődött szempillaspirál. Vonásai

nincsenek, a törzs azonban ép maradt, piszkosszürke;

de sértetlen, tiszteletet parancsoló. Táblát tart a

kezében, amin – mily meglepő – nincs írás. Ahogy

az abszolút nulla van számos visszababusgató

sms mögött, a szavak mélyén a hangtalan,

a vákuum. Ezért van az, hogy egy váratlan üzenet

olvasásakor nem kapsz levegőt. Mert aki mondani

akar valamit, az neked mondja, nem egy átkozott

klaviatúrán pötyögi be, hogy „gyere” vagy „bocsáss meg”,

a kurva anyád; most már értem, miért suttogtam azt

az elhagyott parcellában, hogy idefent ezerszer

szívszorítóbb, alkonyibb és nyugtalan, mint

a szívverés, amikor gyanakodtok, állíthat

mást a mobil kijelzője, ami úgyse volt, sose lesz már.

Pihenjetek, egymással összeköttetésben sohasem

állt porhüvelyek és száz viharban elmállott szobor;

súlyosabb éjszaka ereszkedjen rátok, mint a

Fiumei út összes sírköve együtt, mert olyan éjben

talán tényleg zavartalanul alhattok mind.

Herbstreise

Még mindig nem tudják azoknak a fáknak

a nevét, amiket csak ősszel vesznek észre,

mert zölden unalmasak. Október elejére

azonban olyan sajátosan keveredik össze a

sárga a zölddel, mintha kora reggeli álomban

sétálnának, óriás kelmén, amelyen minden

mintázat megismételhetetlen. Így bújnak

át országhatáron és hagyják maguk mögött

a testüket, az maradjon érinthetetlen,

a többi kóvályogjon, mindegy már, mitől

részegen, talán leginkább a gyanútól, mert

bármilyen ártatlan az örömük, valahogy nem

stimmel: így kezdődik a ki veszíthet többet-játék.

Mint a király, aki nem sejtette lánya születését,

és tudtán kívül ígérte az ördögnek,

viháncolnak át két napot, ősztől és úttól

mámorosan, aztán azt mondják annak a ragyogó,

hamisítatlan őszi szempárnak: légy szíves, tüntesd

el a nyomunkat, gereblyézd össze a lehullott avart,

égesd el, és csak egyikünknek add fel postán

a pernyét, mert kettőnk közül neki mindegy

inkább; más a birodalmuk – mások a törvények.

Igazából-Seholse-ország hercegnője, hazatér;

gyanútlan vándor, aki barlangból kilépve azt

hitte, a térben bolyongott, pedig nem ott tévedt

el, dehogyis; balga kislány, napokon lépett át, és

pont azokon, amelyeken nem lehetett volna hiányzó.

Ez utóbbi már nem lesz megnevezve; csak a sajgás

marad, pikkelyes, sziszegő kabalaállat, ami természeténél

fogva a szeretteink helyére fészkeli be magát.

Fotó: N. M. J.

Fülöp András

De te fabula narratur

Hajnaltájban káposztafalevél.

Csíkok ingadoznak bátran a nyakunkban,

Térülünk-fordulunk,

Melyik az igazán jó oldalunk?

Zaccos itt e itt, s így élvezem!

De másikon sugár vagyok, édes napsugár,

De emez pedig erőltetett!

Kérdem: milyen tőről fakad a nemes tett?

Mit kíváncsi?! – kérdi bártan.

Hát, csak az önt megkívántam.

Szoknya lóg ki a zsákból,

Aranyalmát takar a fátyol,

Én vagyok a hangdiktátor!

Tudni véli mit szeretnék.

Adjon Isten, jó szerencsét!

Szívem mosoly, arcom nedves,

Mint borcinege, olyan selymes.

Három isten, három óra,

Könyvek polcon, a nap is hátul,

Elöl a hold, fehérben úszik a köd,

ízszitálásban kék esernyődön.

Bukik a mértan,

Hajnali fátyol beszínezi a sarkot hátul.

Mozog a víz hátam által,

Ezzel a fura éji tánccal.

Teringettét, mit csinálok,

Három kígyót borotválok!

Szürke moccan sötétségből,

Szerénység lejő a mennyből.

Durva, obszcén, bántó szó

Szerelmesnek lenni, hű de nagyon jó.

De én nem vagyok, ez is nagyon jó.

Sétálgatni kézen fogva, hű de nagyon jó.

De nem fogja senki a kezem, ez is nagyon jó.

Átbeszélni egy éjszakát, hű de nagyon jó.

De egyedül lenni egy éjszakán át, az is nagyon jó.

Barátnőddel szeretkezni, hű de nagyon jó.

De, ha nincs barátnőd, és úgy szeretkezel, az is nagyon jó.

Együtt felvenni egy hitelt, hű de nagyon jó.

De még egyedül is hitelképes vagyok, ez is nagyon jó.

Eltemetni a másikat, hű de nagyon rossz.

Utána az ember egyedül lesz, az meg nagyon szar.

Apropó! Egy porszívó. Hű, az tényleg nagyon jó!

Van egy álmom, elmondjam? Az, hogy a cégnél felmondtam.

Azt mondták, jól van, menjél. Ezentúl máshol kereskedjél!

Alvilágének

Totál káosz az élet,

totál káosz a halál,

totál káosz minden,

benne lenni brutál.

A csend és a béke,

mindig itt volt velem,

és ez annyira valami,

hogy nem is tudom, mi ez.

Lehajtott fejjel esni,

mindent kipróbálni,
ha nem tudom elérni,
nem fogom elérni.

És ez nekem tetszik,
és ez nekem így jó,
mert ez meg van írva,
most írom le éppen.

Kedves drága élet,

úgy szeretlek téged,
hogy még a halálba is

elkövetnélek.

Sok az, ami itt van,

kevés (sok) az, ami ott van,

és ez itt már nincsen,
mert leginkább ott van.

Ha elindulok innen,
megérkezem oda,
ahol az ott van,
leginkább itt van.

Én ha oda megyek,
lehet, hogy ide értem,
nem mondanám nyíltan,
hogy teljesen értem.

Hova mennek ők ott,
hova megyek én itt
meddig lesznek ők ott,
meddig leszek én itt.

Mi van, ha most éppen
arrébb lépek eggyel,
és megvárom, hogy vissza
érek a testemmel.

Furcsák ezek a szavak,
furcsa vagyok én is,
furcsa ez az egész,
de leginkább mégis.

Kardiogram: Dr. Spitz

Visky Zsolt

A szem szabadságáról

Emberfeletti a ragaszkodásod, ez állati.

Előtte, felette, mögötte áll, Aki

egyébként minden más mögött –

mondod.

Nem látlak át, ez belátható.

Sem ezt az egész égi rendszert.

Próbáltam testen átható

sugarakkal, nem ment,

mindenféle szkópokkal,

módszerekből n-nel,

figyeltem, forgattam,

néztem szabad – – –

Szabad? Szabad volt tényleg?

– Megtorpan a nyelv a nyelvhegyen. –

Szabad a sok szösztől,

piszoktól, folttól,

előítélettől (hogy azért

konkrétum is legyen),

megváltási szándéktól

megértés helyett

(Isten a tanúm rá –

egyikre sem tellett),

az állattól énbennem,

angyaloktól másban,

nőktől, akik nem te voltál:

kiket kitaláltam –

(stb. stb., szabad?)

Mellesleg

lehet-e szabad a szem egyáltalán?

Hehehe hahaha ez egy ál-talány.

Grafika: Láng Orsolya

Győrfi Kata

START

2/2

tisztességesen távol a megbeszélt

helytől két órával a megbeszélt időpont

előtt kidobtam a vasmacskát a teraszon

hogy én innen el nem

aztán megint én kapcsoljam ki a

melltartót miután annyi szóban

levetkőztem már és annyi egyes szám

második személyű szájat és alsógatyát

nedvesítettek be jelzők és melléknevek

egy saroknyira kettő előtt három perccel

remélem nem virágot veszel

hanem egy egész buszjegyet

oda s vissza a sorokra

 

2/3

ha kihűl végre a sör leizzad

az egész sor és úgy dőlingélnek

rajta a szavak mintha buszon

volnának s ha féket nyom

úgy ragadnak egymáshoz

mintha cukrosak volnának s ha

szétszedem őket úgy pattannak

szét mintha darabjaira ejtettem volna

egy hideg sörösüveget

 

Grafika: Parászka Máté