pudingocska


18+



Sokat gondolok Magára


Mélyen tisztelt Uram!


Ha tudná, mennyire hiányzik nekem, nem lenne velem ilyen kegyetlen. Sokat gondolok Magára. Elhanyagoltságomban igazán buta dolgokat vagyok kénytelen művelni, és ennek csakis Maga lehet az oka. Mégis hogy gondolhatja, hogy távollétében itthon ülök egyedül, Magára várva? Miből gondolja, hogy azt egyáltalán ki lehet bírni, amikor a Maga hiánya több mint húsba vágó. Pedig próbáltam, higgye el! Annyit gondoltam Magára, hogy már a vibrátoromban is lemerült az elem. Meg a tartalék elem is. Ha tudná, mennyi orgazmusom volt Magára gondolva. Még a két héttel ezelőtti rekordomat is megdöntöttem.

Gondoltam a kezeire, hogy Magánál sosem lehet előre tudni, a következő pillanatban hogyan ér az emberhez. Néha éppen csak alig, lágyabban, mint egy pillangó lebbenő szárnya, ami talán nem is ér az emberhez, de mégis mindene belebizsereg abba az egy apró fuvallatba. Vagy lehet, hogy belém markol. Erősen megmarkolja a combjaimat, és én pontosan érzem, hogy a combom a magáé. A Maga szorítása egyszerre fájdalmas és megnyugtató. Olyankor úgy érzem, ez az élet rendje. Néha szeretném, hogy annyira szorítson meg, hogy össze is olvadjunk. Máskor meg a tenyerét húzza végig rajtam, miközben a torkomban dobog a kis szívem. Sokszor előbb hallom meg a csattanást, mint hogy érezném azt a csípést, amit a csapás okoz, vagy egyáltalán észrevenném, hogy maga kicselezte az élvezetben lubickoló figyelmetlenségemet. Aztán ott vannak a Maga kíméletlenül kutakodó, csodálatos ujjai. Néha nem is tudom, haragudjak-e rájuk vagy inkább csak szeressem őket, de mindenképpen megérdemlik legmélyebb hódolatomat. De már megint elkalandoztam, pedig most azért vagyok itt, hogy beszámoljak, miként telnek a napjaim Maga nélkül.


Muszáj volt elmennem itthonról, mert már nem bírtam tovább. Azt a kivágott, kis fekete felsőmet vettem fel, ami alig takar valamit. Tudja, azt, amelyikben Maga is úgy szeret nézni engem. Igen, azokkal a kis, finom, fehér fodrokkal. Az volt rajtam, amikor Maga utoljára beugrott hozzám. Akkor is mennyire vártam magát. Aztán ott térdeltem a Maga lábai előtt, és olyan vehemenciával cuppantam arra az isteni farkára, mintha egyben le akarnám nyelni, mintha az lenne az utolsó vacsorám. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy megint ilyen sokat kell még magára várnom hiába.


Mikor is volt ez? Két hónapja? Vagy talán megvan az három is. Maga nélkül olyan lassan múlik az idő, hogy fel is adtam, hogy számon tartsam. Ugyan mi értelme lenne? Csak fokozná a kínlódásom, pedig epekedésben már ez idáig is túlteljesítettem az egy életre kiszabott keretemet.

Szóval azt a kis fekete felsőt vettem fel a finom, fehér fodrokkal, meg azt a csöpp miniszoknyát, ami Magától kaptam ajándékba. Igazán jó ízlésre vall, sokan meg is dicsértek benne. Bugyit és melltartót nem vettem fel. Azt csakis Magának tartogatom, abban más nem láthat. Ehhez ragaszkodom. Punktum.

A necc combfix majdhogynem kiabált, hogy nehogy otthon hagyjam! Ő is olyan magányos Maga nélkül. Sokat gondolunk Magára. Maga ismer engem, és nagyon jól tudja, milyen nagylelkű a természetem, szóval felvettem a combfixet is. Nem tehetek róla, akkor vagyok boldog, ha mások is azok. Néha igazán átok az ilyen természet, de mégis mit tehetnék ellene? Meg aztán ki hibáztathatna érte? Akarjam azt, hogy boldogtalanság vegyen körül? Na ugye.

Arról is Maga tehet, hogy abban a fekete masnis tűsarkúban mentem el, mert rászoktatott engem a tűsarkúra. Korábban nem hordtam ilyeneket, de a Maga kedvéért mindig felvettem őket, ugye emlékszik még? Mára aztán el sem tudom képzelni magam magas sarkak nélkül. Látja, milyen nagy hatással van rám? Tudom, mennyire szereti a műszempillát, így aztán azt is tettem fel. Igazán a Maga kedvére való lettem volna.


Abba a kis kávézóba mentem, amit Maga is úgy szeret. Kértem egy kapucsínót tejszínhabbal. Tudja jól, mennyire szeretem a fehér, habos dolgokat nyalogatni. A nyelvem olyan érzékeny. Néha azzal játszom, hogy végigfuttatom a nyelvem a fogaimon, vagy az ujjaimat nyalogatom, és aztán élvezem azt a kis csiklandós bizsergést. De amikor mindehhez ízek, és az olvadozó hab lágysága is hozzákapcsolódik, ahhoz a világon semmi más nem fogható. Persze most sem bírtam ki, és muszáj volt belemártanom az ujjamat, aztán lenyalogatni róla a habot. Ah, isteni érzés. Muszáj valahogy némi kis örömöt csöpögtetnem magamba, hogy kibírjam Maga nélkül. Persze jó páran bámultak rám sóvár szemekkel, de úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Mégsem kokettálhatok válogatás nélkül mindenkivel.

Addig élvezkedtem ott magamban, míg meg nem jelent a pincér, hogy záróra van, és hozta a számlát. Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen nincs is nálam pénz. Ugyan hová tettem volna? Még egy bugyi vagy egy melltartó sem volt rajtam. Ide vezet, ha az embernek elvei vannak. És hát olyan sokat gondoltam Magára, hogy a pénzről egész elfeledkeztem. Fülig vörösödtem szégyenemben. Nem is tudtam mást kinyögni, mint hogy: „Ó.”. A pincér minden bizonnyal nem most találkozott először azzal, hogy valaki azt mondja neki: „Ó”, és azt mondta, várjak zárásig, akkor fizethetek természetben.

Kisurranhattam volna persze közben, amikor a pincér nem néz oda, de én becsületes nő vagyok, és nem szeretek tartozni senkinek. Közben arra gondoltam, hogyan alakultak volna a dolgok, ha Maga is itt van velem. Ismerem Magát, tudom milyen komisz. Maga is azt akarta volna, hogy természetben fizessek, és végignézte volna az egészet, aztán otthon meg jól megbüntet érte.

Be kell valljam, némileg megrémültem, amikor zárás után nem csak a pincér, de a tulajdonos és a csapos is ott maradtak. Én nem tudtam, hogy ez egy ilyen drága hely. Habár az a kapucsínó nagyon finom volt, ezt aláírom.

De most látom csak, hogy milyen sokat írtam már. Biztosan halálra untattam Magát. De mégis, mondja, mit tehetnék? Kénytelen vagyok ilyen butaságokkal szórakoztatni magam. Maga tehet róla, minek hagy magamra? Most is épp az Ivettet várom. Igen, az a szőke, formás barátnőm, akinek azok a fantasztikusan puha és telt ajkai vannak. Csodákat tud velük művelni. Ő is úgy unatkozik otthon egyedül.


De most már tényleg nem tartom fel magát, csak tudatni akartam, hogy nagyon hiányzik. Sokat gondolok Magára:


Lili




Rajz: pudingocska



Lépj tovább!



Ludvig Laura

FILMÍZELÍTŐ



18+

Desdemona esete a porszívóval


Mi köze lehet Desdemonának egy porszívóhoz? A kérdésre megkapjuk a választ, ha megnézzük Hajdu Szabolcs (Off-Hollywood, 2007; Fehér tenyér, 2006; Tamara, 2004; Macerás ügyek, 2001) legújabb filmjét, a Bibliothéque Pascalt, amit méltán tekintenek a mai magyar filmgyártás gyöngyszemének nézők és kritikusok egyaránt. Írott és elektronikus sajtóban, valamint a különböző filmes portálokon egekig magasztalják a filmet, mely a 41. Magyar Filmszemle Arany Orsó díját is besöpörte.


A történet Romániában kezdődik; egy fiatal magyar nő látszólag céltalanul vetődik ide-oda különös véletlenek sodrán, hol egy homokos tengerparton, hol egy vándorcirkuszban, elhagyatott utazófülkékben, végül pedig egy egzotikus kuplerájban találja magát, mely tulajdonképpen nem más, mint egy meseszerű környezetbe oltott kínzókamra, ahol Jeanne D’Arc-ok, Desdemonák és Pinocchiók nyüzsögnek. Kislányát kénytelen hátrahagyni egyik kétes hírű rokonánál, aki jósnőként keresi a kenyerét, és hamarosan felfedezi a gyerekben szunnyadó különleges tehetséget, mely az ő jövedelmének kiegészítésére tökéletesen alkalmas. Kezdetét veszi anya és kislánya párhuzamos kálváriája, egymástól elszakítva, idegenek kénye-kedvének kiszolgáltatottan.


Közép-kelet Európa számunkra oly ismerős, rozsdás bája keveredik az ezeregyéjszaka meséinek álomvilágával, ez pedig valami furcsa, teljesen újszerű, magával ragadó hangulatot ad a filmnek. Az elsuhanó képek művészi kompozíciója, ereje szinte odabilincseli tekintetünket a vászonhoz, egy pillanatra sem engedi el, közben a filmzene fülünkbe mászik, és már el is feledkeztünk a külvilágról. Ennek a filmnek a vonzereje leginkább vizualitásában rejlik, ezért többen hasonlítják Terry Gilliam munkáihoz, ami azért magyar film esetében nagy szó. A párbeszédek nem is annyira hangsúlyosak, viszont ez is bőven elég, a képek magukért beszélnek. Végre egy magyar mozi, ahol a történet lebilincselő, szórakoztató és mégis elgondolkodtat, ahol a látványvilág az amerikai filmeket megszégyenítő profizmussal van vászonra varázsolva, a zene pedig valami különös mellékízzel fricskázza meg az összhatást, csak még érdekesebbé téve azt, és akkor még nem is beszéltem a színészekről. Nagy részük román, tehát ebből a szempontból a rendező nem teljesen magyar anyagra alapozott, de talán ez is közrejátszik abban, hogy ennyire frissnek érezzük ezt a filmet, hisz amellett, hogy az ábrázolásmód teljesen újszerű, a szereplők sem a jól megszokott arcok közül kerülnek ki. Ez alól az egyetlen kivétel Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs felesége, aki a rendező filmjeiben rendszeresen felbukkan, általában főszereplőként.


Kívánok még sok hasonló gyöngyszemet nekünk, kiéhezett magyaroknak, akiknek érzékeny gyomra már teljesen elszokott a laktató, kiadós, mégis ínycsiklandó filmcsemegéktől.






Szűcs Teri


18+



Idegenkezűség


Önkielégítés közben megfulladt, magába-

záródása teljessé vált, elment


a határig és tovább, nem tartották

vissza. Utolsó rántások –


az önmaga fölött gyakorolt

irányítást átengedte magányának.


Magábazáródása teljessé vált,

mégis, az élvezet és a légszomj


közti résben megkérdezte, mért nincs itt senki. Holt-

teste köznevetség tárgya, terméketlen kavics –


nyilvánvaló, hogy kiröhögik azt, aki saját

szervei közt ennyire kiúttalanul eltévedt.


Idegen kéz fog ollót, hogy szétvágja a kemény és feszes

hurkot, az iszonyú csomót, mely


másképp kibonthatatlan. Örömét

nem szállítják idegsejtek, nem sóhajt, elernyed. Ne


bántsátok, boncolása szükségtelen, szemérmét

betakarja idegen kéz.




Gonzó



18+


Nightmare




Renitens

18+




Az anatómus és a szűz


A szűz épp abban a stádiumban járt nőségében, melyben a még fanyar gyümölcsre emlékeztetett a teste kipárolgása, amely még nem ért be édesre, de már magában hordozza azt a kipattanó zamatot és édességet, amibe aztán oly nagy gyönyörrel lehet beleharapni, kiélvezni minden cseppjét. A naivsága és az érzékeinek való kiszolgáltatottsága mindig egyfajta fájdalmas fátyolt vont a tekintetére, mint aki képes bár a tulajdon teste vágyaival jóllakatni önmagát, de már akarná megosztani azt egy másik testtel úgy, hogy a leszakításába kis híján belehalna.

Őt nézve az embernek az az érzése támadt, hogy puha, szinte hajszálvékony a bőre, ami elválasztja ettől a világtól, melyben öntudatlanul lebeg, hogy érzékei és idegrendszere olyan mértékben kifinomultak, hogy még ő maga is ki van szolgáltatva a legapróbb rezdülésnek, ami rohamként éri törékeny testét, szinte átlátszó fehér bőrét, amit mindig valami édes pára fed, ahogy megy a világban rágógumi- és cukorkás szájfényillatba burkoltan, de valami savanykás mellékízzel körítve, mintha kifejezetten ragadozói érzékekre fejlesztették volna ki a testét. Erei izgatóan hálózzák a testét, szinte érezni, ahogy a lusta vére átjárja a testét, mint egy élő gyümölcsét, melyet alig milliméternyi réteg választ már csak el az őt leszakítani vágyó mohó szájtól, és melyben a gyönyör kényes fajsúlyát épp ez a távolság hivatott fenntartani és a lehető legtovább elhúzni.

A szűz nézi a testét, és igazán nem érti célját és a vágyat, mely működteti, melytől szenved, amikor a légmozgás csöppet megmozdul apró, de kemény mellbimbóján, mely így hirtelen érzékei központjává válik, megtelik vérrel, érzékeny és törékeny idegrendszerének egész monstruma körbefonja és megeszi saját testét. Mintha kívülről lenne körbekötözve saját idegvégződéseivel, melynek esszenciái időnként csak úgy megjelennek testén, miközben gyönyörködve szenved saját testétől és vágyakozó lelkétől. Szinte szétpattan ez a vágyakozó, de apró test, mintha porcelánból lenne, finom és kényes húsanyag, még puha, de már feszül, ahogy az érzékek ébrednek rajta. Vére finoman kering a puha, rózsás húsban, behatol mindenhova, szállítja a vágyat fáradhatatlanul a hajlatokba, bizseregve dorombol a lányban a fájdalmas nőstény.

Az anatómus szinte belélát a lányba, mikor megismerkednek, a lány érzi a tekintetét magában, amint megnyitja a húsában az utakat a lelke felé. Az anatómus figyeli a lány testét, érzi anélkül, hogy megérintené, egyedi darabnak tartja, luxus állatfajtának, ami még alakítható, elég kicsit hozzáérni, hogy hatalmas éhséget szabadítson fel benne. A lány annyira érzékeny és vágyakozó, szinte remeg, mindjárt elpattan, ahogy az anatómus kedvtelve cikázik a testén. Mindig fehér köpenyben van, viszonyuk nemsokára szigorúan patologikussá válik, talán ez van jelezve már ezzel is.

Az anatómus szerint ez a test tökéletes. Hófehér, friss bőr, hibátlan, selymes, mint a belső hús bársonya, amúgy is kényes az átjárás a teste és a külvilág között, így érzi az anatómus és keresi is a határokat, a bejáratokat, ahol megbonthatja ezt a lányt, aki csak telik és telik a vággyal, nem képes még feldolgozni, csak zaklatja. A sejtjeit feltölti az az émelyítő zamat, mely könyörög a kiszabadulásért ebből a tökéletes testből. A lány kedvét leli magában, bár még nem tud a testével bánni, körvonalazatlanul érzi csak hatalmát az anatómus fölött, aki úgy ízlelgeti őt, mint valami ínyenc az ételt, jéghideg és tárgyilagos közönnyel analizálja teste ízét, illatát, állagát. Esténként vörös fénybe borítja a lány meztelen, pihés, remegő testét, mert szerinte ez áll a legjobban ehhez a helyenként szeplős, hófehér bőrű, de dúsan rózsaszín húsokban dúskáló testhez. A tenyere alatt érzi a lány bőre alatt futó vért, a vörös fény remeg a testen, szinte beléfolyik. Latinul becézgeti az anatómus a lányt, amitől ő különleges kincsnek érzi magát, mert a szavakat nem érti, hangzásuk azonban babonázza őt.

„Az arteria axillaris hibátlan, erős, az arteria vertebrallis úgy ágazódik el belőle, mintha mélytengeri élővilág lenne és lássuk csak, hova szállítja a vért, egyenesen a combban lévő vena femoralisba, amely itt fut, a combokban, a harisnyatartó alatt, csak sokkal elevenebben. Keretezi a vagina puha húsát, a rostok érintetlenek, vérdúsak, rugalmas izomzat jellemzi, erős tónus. Virgo intacta.”

Épp ez a szűzi nősténység lázad egyre jobban a lányban, leszakításra vár, lázad, be akarja tölteni húsa célját, rendeltetését az anatómus örömére sok fájdalommal, vérrel, átszakítva, megtörve, igazi szenvedéssel. A lány sejti a fehér köpeny alatt rejlő szakértelmet, hogy az anatómus többet tud a testéről, mint ő maga, szexuális faktorait és lehetőségeit még ő maga, a lány sem sejti, az anatómus azonban pontosan tudja, hol izgatható, mennyire és mi váltható ki belőle. Az anatómus azonban vár, akkor akarja leszakítani, mikor a szűz nősténysége már szinte szaglik fülledten a hús párájában. Ahogy lüktet és burjánzik, már nem sokáig lesz képes érintetlenül hagyni és várni, hogy az éhség önmagát teljesítse be. A fundus uteri összehúzódik, habzsol, vérrel telítődik a cavum uteri, becézi a lány zárt méhét az anatómus, gyönyörű rózsaszín, maradjon is csak érintetlen, fogja körbe azt az ürességet, ami soha nem elégül ki, így lesz ízletes a lány húsa.

Egyik nap végre felfekteti a lányt egy hűvös és hatalmas márványasztalra, mert már igazán megkívánja hamvasságát, ahogy elnézte a lányt, amint a nyári napfényben málnát evett, és szinte azonnal az ő húsává vált a málna vérvörös húsa és fanyar leve, mintha a saját vére lenne. A lány örül, nem érzi a vesztét, behatolásra vár, a határai megbontására. Most megtudja, ki ő. Az anatómus közli vele, hogy a végső és abszolút behatolást fogja végbevinni a lányban, a totális és egyszeri egyesülést. Biztosítja a lányt, hogy új életet nyer utána, másmilyet, egész lénye kicserélődik, majd meglátja.

A penge elegánsan siklik a szűz két fejletlen, aprócska melle közt. A mellbimbók enyhe vörössége mintha valami dühvel nézne ki a testből érzékelve a nem várt fordulatot. Az izom készségesen nyújtózkodik ki az éles hidegség alatt, szinte szolgaian pattan ki és nyílik meg, gondolja az anatómus, magában hozzátéve, hogy úgy, ahogy az a csöpp vagina sohasem tudna. A végső nemi szerv, a cor, a maga öntudatlan és erős gyönyörűségében dobog és működteti ezt a testet, tehát mégiscsak itt van az egésznek az eredője. A gondolat máris izgatja az anatómust, aki pengéjét épp úgy használja, mintha nemes szerve lenne, mellyel megtanult érzékelni. A porló húsból lustán omló vér cirógatja a lány testét, kinek tágra nyitott szeme csak felületén érzékeli teste megbontását, ámde nem képes felfogni, mi történik vele. A legnehezebb szakaszhoz ér el a rétegek bontásában az anatómus, ez pedig a szegycsont, a sternum, mely masszívabb, mint azt az anatómus gondolta volna, egy másik szerszámmal bontja meg ezt a konstrukciót, tökéletes szerkezet, a kapcsolódása szinte műszaki, de az anatómus elől nem zárhat el semmit. Törik és recseg a csont, de épphogy csak aprókat, szinte jelzésszerűen, szakad, elválik és máris nyitja az utat a puha burokban, fészekszerűen terjeszkedő szív felé. Az anatómus megpillantja a dacosan dobogó szívet, épp oly erős az összehúzódása, mely megfelelő lesz, és mert soha nem hagyja abba a dobogást, az anatómus szinte erőszakra számít, mely képes az utolsó cseppet is kiszívni majd belőle. Határozott lila a színe, nem szederjes, hanem ingerlő lila. Itt a pillanat. A penis előkerül teljes valójában, először csak cirógatja a szűz szívét, élvezi az összehúzódást, azt az erőszakos élni- és dobognivágyást, mely egy élet dacosságával és erejével fogja őt kielégíteni. Lassan hatol bele a szívbe, megbontja szikéjével a septum cordist, óvatosan, szinte már féltőn, majd egy újabb réteget tör át, a ventriculus dextert. Kitárva, dobogva, lüktetve ver a szív, ennél mélyebbre már nincs út. A penis belehelyeződik a szívbe és várja az összehúzódásokat. A szűz szívének mindegy már, csak összehúzódni vágyik épp a körül, amit beléhelyeztek. Lassú, de nagyon erőteljes lüktetésekkel záródik, szív és lüktet a penis körül a szűz szíve a végső beleáramlásig, amikor a vérkörbe beleömlik egy egészen másfajta, de ugyanúgy életet adó nedv.




Fotó: Jackie Triste Nincs mese c. sorozatából




Rajz: pudingocska


Lépj tovább!