Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Ludvig Laura

FILMÍZELÍTŐ

18+

Desdemona esete a porszívóval

Mi köze lehet Desdemonának egy porszívóhoz? A kérdésre megkapjuk a választ, ha megnézzük Hajdu Szabolcs (Off-Hollywood, 2007; Fehér tenyér, 2006; Tamara, 2004; Macerás ügyek, 2001) legújabb filmjét, a Bibliothéque Pascalt, amit méltán tekintenek a mai magyar filmgyártás gyöngyszemének nézők és kritikusok egyaránt. Írott és elektronikus sajtóban, valamint a különböző filmes portálokon egekig magasztalják a filmet, mely a 41. Magyar Filmszemle Arany Orsó díját is besöpörte.

A történet Romániában kezdődik; egy fiatal magyar nő látszólag céltalanul vetődik ide-oda különös véletlenek sodrán, hol egy homokos tengerparton, hol egy vándorcirkuszban, elhagyatott utazófülkékben, végül pedig egy egzotikus kuplerájban találja magát, mely tulajdonképpen nem más, mint egy meseszerű környezetbe oltott kínzókamra, ahol Jeanne D’Arc-ok, Desdemonák és Pinocchiók nyüzsögnek. Kislányát kénytelen hátrahagyni egyik kétes hírű rokonánál, aki jósnőként keresi a kenyerét, és hamarosan felfedezi a gyerekben szunnyadó különleges tehetséget, mely az ő jövedelmének kiegészítésére tökéletesen alkalmas. Kezdetét veszi anya és kislánya párhuzamos kálváriája, egymástól elszakítva, idegenek kénye-kedvének kiszolgáltatottan.

Közép-kelet Európa számunkra oly ismerős, rozsdás bája keveredik az ezeregyéjszaka meséinek álomvilágával, ez pedig valami furcsa, teljesen újszerű, magával ragadó hangulatot ad a filmnek. Az elsuhanó képek művészi kompozíciója, ereje szinte odabilincseli tekintetünket a vászonhoz, egy pillanatra sem engedi el, közben a filmzene fülünkbe mászik, és már el is feledkeztünk a külvilágról. Ennek a filmnek a vonzereje leginkább vizualitásában rejlik, ezért többen hasonlítják Terry Gilliam munkáihoz, ami azért magyar film esetében nagy szó. A párbeszédek nem is annyira hangsúlyosak, viszont ez is bőven elég, a képek magukért beszélnek. Végre egy magyar mozi, ahol a történet lebilincselő, szórakoztató és mégis elgondolkodtat, ahol a látványvilág az amerikai filmeket megszégyenítő profizmussal van vászonra varázsolva, a zene pedig valami különös mellékízzel fricskázza meg az összhatást, csak még érdekesebbé téve azt, és akkor még nem is beszéltem a színészekről. Nagy részük román, tehát ebből a szempontból a rendező nem teljesen magyar anyagra alapozott, de talán ez is közrejátszik abban, hogy ennyire frissnek érezzük ezt a filmet, hisz amellett, hogy az ábrázolásmód teljesen újszerű, a szereplők sem a jól megszokott arcok közül kerülnek ki. Ez alól az egyetlen kivétel Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs felesége, aki a rendező filmjeiben rendszeresen felbukkan, általában főszereplőként.

Kívánok még sok hasonló gyöngyszemet nekünk, kiéhezett magyaroknak, akiknek érzékeny gyomra már teljesen elszokott a laktató, kiadós, mégis ínycsiklandó filmcsemegéktől.