A következő címkéjű bejegyzések mutatása: [filmízelítő]. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: [filmízelítő]. Összes bejegyzés megjelenítése

Durcha Emília

FILMÍZELÍTŐ

Who Loves Ya Baby?


Ha megnézel egy részt a Kojak-sorozatból, 48 percig nincs gondod. Ám nem igaz, hogy fütyülhetsz mindenre, mert úgymond nem dolgoztatna meg; mialatt látszólag minden erőfeszítés nélkül szórakoztat. Úgy tesz fel brutális kérdéseket egy fehér-fekete séma révén (jó fiúk <–> rossz fiúk), hogy nem érzéketlen az árnyalatokra, és anélkül hogy súlyos jelképek igénybevételére lenne szüksége. Az illúziókeltés éppen a nyers tények hangsúlyozására épít, amelyen legfeljebb a figurák időnként mulatságos és melegséges bája lazít valamiképp. Főként a tökkopasz rendőrhadnagy, Kojak jelenléte, aki a meg nem alkuvás mintaképeként küzd egy jobb világért, gyakran a maga drabális módján leckéztetve meg a csirkefogókat és gazfickókat.


A rendőrtéma ürügyén egy olyan világ vetítődik elénk a közvetlenség érzésével, amelynek zavaros mélyéről nem ásít ránk szájbarágósan holmi könnyen emészthető igazság.


„Ha most nem döntesz, egész életedben ingadozni fogsz...” – hangzik el egy fojtott veszekedés során, amelyet egy fürdőszobai jelenetben követhetünk nyomon, az utolsó pillanatban döbbenve csak rá – amikor a kép megbillen –, hogy egy tükörjátékot láttunk.







A férje halálhírét tudomásul vevő hűtlen asszony (ál)megrendültségét mintegy hűvös távolból, oldalról, a hadnagy arcát égetően közelről és szemből figyelhetjük, miközben sistereg a levegő a pattanásig ajzott idegektől.


Az egymásnak feszülő – többszörösen összetett – ellentétek és az ezekből kialakuló drámai jelenet(ezés)ek közepette Kojak mindössze egyvalamit vél biztosan tudni: hogy szeretet, de legalábbis együttérzés nélkül nem megy, ami viszont szerinte nem zárja ki a kíméletlenséget.


Úgyhogy – ismét – elegánsan kicsomagol egy nyalókát, a szájába dugja, és mielőtt távozna, szélesen mosolyogva azt mondja: Who Loves Ya Baby? – Me Kojak.


Az ügy nyilván meg van oldva.





Ludvig Laura

FILMÍZELÍTŐ



18+

Desdemona esete a porszívóval


Mi köze lehet Desdemonának egy porszívóhoz? A kérdésre megkapjuk a választ, ha megnézzük Hajdu Szabolcs (Off-Hollywood, 2007; Fehér tenyér, 2006; Tamara, 2004; Macerás ügyek, 2001) legújabb filmjét, a Bibliothéque Pascalt, amit méltán tekintenek a mai magyar filmgyártás gyöngyszemének nézők és kritikusok egyaránt. Írott és elektronikus sajtóban, valamint a különböző filmes portálokon egekig magasztalják a filmet, mely a 41. Magyar Filmszemle Arany Orsó díját is besöpörte.


A történet Romániában kezdődik; egy fiatal magyar nő látszólag céltalanul vetődik ide-oda különös véletlenek sodrán, hol egy homokos tengerparton, hol egy vándorcirkuszban, elhagyatott utazófülkékben, végül pedig egy egzotikus kuplerájban találja magát, mely tulajdonképpen nem más, mint egy meseszerű környezetbe oltott kínzókamra, ahol Jeanne D’Arc-ok, Desdemonák és Pinocchiók nyüzsögnek. Kislányát kénytelen hátrahagyni egyik kétes hírű rokonánál, aki jósnőként keresi a kenyerét, és hamarosan felfedezi a gyerekben szunnyadó különleges tehetséget, mely az ő jövedelmének kiegészítésére tökéletesen alkalmas. Kezdetét veszi anya és kislánya párhuzamos kálváriája, egymástól elszakítva, idegenek kénye-kedvének kiszolgáltatottan.


Közép-kelet Európa számunkra oly ismerős, rozsdás bája keveredik az ezeregyéjszaka meséinek álomvilágával, ez pedig valami furcsa, teljesen újszerű, magával ragadó hangulatot ad a filmnek. Az elsuhanó képek művészi kompozíciója, ereje szinte odabilincseli tekintetünket a vászonhoz, egy pillanatra sem engedi el, közben a filmzene fülünkbe mászik, és már el is feledkeztünk a külvilágról. Ennek a filmnek a vonzereje leginkább vizualitásában rejlik, ezért többen hasonlítják Terry Gilliam munkáihoz, ami azért magyar film esetében nagy szó. A párbeszédek nem is annyira hangsúlyosak, viszont ez is bőven elég, a képek magukért beszélnek. Végre egy magyar mozi, ahol a történet lebilincselő, szórakoztató és mégis elgondolkodtat, ahol a látványvilág az amerikai filmeket megszégyenítő profizmussal van vászonra varázsolva, a zene pedig valami különös mellékízzel fricskázza meg az összhatást, csak még érdekesebbé téve azt, és akkor még nem is beszéltem a színészekről. Nagy részük román, tehát ebből a szempontból a rendező nem teljesen magyar anyagra alapozott, de talán ez is közrejátszik abban, hogy ennyire frissnek érezzük ezt a filmet, hisz amellett, hogy az ábrázolásmód teljesen újszerű, a szereplők sem a jól megszokott arcok közül kerülnek ki. Ez alól az egyetlen kivétel Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs felesége, aki a rendező filmjeiben rendszeresen felbukkan, általában főszereplőként.


Kívánok még sok hasonló gyöngyszemet nekünk, kiéhezett magyaroknak, akiknek érzékeny gyomra már teljesen elszokott a laktató, kiadós, mégis ínycsiklandó filmcsemegéktől.






Bertók Beatrix




FILMÍZELÍTŐ


A legbársonyosabb tenyéré a pálma

(puzzle)


A palm az angolban tenyeret jelent. De jelent pálmát is. A magyar nyelv nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy egyetlen szóval ragadja meg e két dolgot...


Nem szeretek történeteket mesélni. Főként az nem megy nekem, ha valaki arra kér, hogy elmondjam valamely film sztoriját, na meg ha arra vagyok ítélve-utalva, hogy egy kritikában a simább érthetőség kedvéért bejárjam a mesélés kényszerpályáját. A válaszom ilyen esetekben pofonegyszerű: lécci, nézd meg a filmet!, illetve természetesen nem írom meg a kritikát. Ezért nem írtam én a mai napig effélét?


Irina Palm kezdetben nem Irina Palm. I. P. nem létezik, és amikor létezni kezd, sőt amikor már javában létezik, valójában akkor sem létezik. Csak egy bizonyos kör számára. Számukra is csak a tenyere. De még az se igazán. Mindenesetre ordítva élveznek el tőle. Fogása kifogástalan, érintése bársonyos, ritmusa őrjítően izgató, kurva szexi nő ülhet a fal másik oldalán, gondolják a kuncsaftok, de mit se számít, a lényeg az, hogy senki más a klubban és a klubon kívül nem képes úgy kiverni nekik, mint ő. Csak bízd magad angyali kezére. De előbb perkáld le az összeget, majd azután dugd be a farkad a lyukon. Ja, és fogózz meg keményen a biztonsági rúdban. A mennyország vár rád odaát!

Irina Palm egy brand. Csodásan jövedelmez. És mert övé a legjobban dolgozó tenyér, övé a legnagyobb bevétel. Mindenkit leköröz, mert mindenkit le akar körözni, mert muszáj mindenkit leköröznie... Szóval ezen minden érintett príma jól keres. Leszámítva persze a magát naprakésznek és verhetetlennek képzelő konkurenciát, valamint a pénzbeli hasznon túl őt magát...


Egy akármilyen nevű vidéki özvegy háziasszony, akinek a kisunokája mielőbbi orvosi kezelés híján alighanem halálra van ítélve, munkát keres Londonban. Mindenhol elutasítják azzal az indokkal, hogy már túl öreg bármiféle komolyan veendő munkához. Vagyis értse jól: e mai világhoz. Ahhoz, hogy ne légy öreg e mai világhoz, azaz valamiképp a felszínen bírj maradni, ha meg nem is fiatalodhatsz, mindenképp tudnod kell idomulni a fennálló rendhez. De a családjáért aggódó özvegyet korántsem ez tartja kétségben, hanem az unokája vészesen romló egészségi állapota, akit csak „külföldön” tudnak komoly anyagi áldozat árán megmenteni. Ezért hagyja magát elvesztődni-elveszni. Mi több, elbukni. Azok szemében ugyanis, akik nem térnek le a biztonságosan bejárható-bejáratott utakról, amíg nem muszáj nekik, vagy fenntarthatják a látszatát annak, hogy nem muszáj, de legalábbis ráér elveszíteniük a fejüket vagy magukat, Irina Palm botránykő...[1]


Egy kétes tevékenységet űző lebujban munkát vállalni egyet jelent a bujkálással és annak mindenféle vonzatával. Ám nincs mód a rejtőzködésre, mert amit suttogva mondanak, azt a házak tetején fogják hirdetni, és amit titokban tesznek, az sokkal inkább előbb, mint utóbb napvilágra kerül!

És milyen csendesen, visszafogottan merész, bár, valljuk be, az érzelgősséget vagy az ellaposodást néhol veszélyesen megkísértő jelenetekben jön át mindez. Mintha az lenne mondva: Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért![2]


A film elején átsiklottam a szereposztás fölött. A végén, meg sem várva a stáblistát, visszapörgettem, és rendesen ledöbbentem. Ez a rendkívül rokonszenves, bátor néni, aki még keményszívű, minden hájjal megkent munkaadóját is leveszi a lábáról (s nem csupán vagy elsősorban a tenyerével), Marianne Faithfull?! Hát igen, ez a lánykorában az alvilági életben jócskán megmártózott „néni” nélkül talán másmilyen hatást váltana ki a film – töprengek hülyén. Vajon milyet, ha valami már így is – amikor azzal a tudattal néztem végig, hogy egy, a történetbeli figurának tökéletesen megfelelő noname játssza a főszerepet – arra késztetett, hogy újranézzem?[3]











[1] Első helyen a pletyka- és szenzációéhes szomszédok szemében. Nem különben, bizonyára nagyon is érthető módon, a fia számára, aki a külföldre utazáshoz szükséges pénz gyors előteremtése láttán gyanút fog, és elkezd nyomozni az egyre gyakrabban kimaradó anyja után. A fiú (gyereke állapota ellenére!) a bármely áron való erkölcsi tartás megőrzése mellett foglal állást. Nem úgy a felesége. Ő, miközben praktikusan mérlegel, már magasabb szinten, tágabb perspektívában fogja fel a helyzet etikai vetületét...

[2] Köszönet az idézetért Gonzónak!

[3] Irina Palm (2007). Rendezte: Sam Garbarski; szereplők: Marianne Faithfull, Miki Manojlovic, Kevin Bishop, Siobhan Hewlett, Dorka Gryllus; operatőr: Christophe Beaucarne; zeneszerző: Ghinzu; producerek: Diana Elbaum, Georges van Brueghel, Sébastien Delloye; forgatókönyv: Martin Herron, Philippe Blasband, Sam Garbarski.