Kálmán Szabolcs




Közel, egyre közelebb

Mikor levertem a karommal a hamutálcát, s elaludtam ott a pulton, vége lett az estének. Valahogy hazakerültem, talán a pincérnők ültettek taxiba. Biztos nagyon köszöntem nekik, de ők nem értették, részegen nem tudok románul. De erre már nem emlékszem. Másnap meghívom őket egy kávéra, s ők megkérnek, többet ne igyak. Kiszakadt a kabátom is, azt hiszem, már nem lehet megvarrni. Ebben voltam, mikor Alex elutazott, s úgy ölelt meg, mint aki már nem jön vissza. Ő beült a Citroenjébe, én elsétáltam a buszig, s többet nem láttuk egymást. Ilyen egyszerűen működött, de biztos ő is sírt. Nemrég tudtam meg, hogy kell mondani annak a dzsekinek a márkáját. Ahogy téged korábban szerettelek, mintha a nevedet tudtam volna. Mindenem fáj, meghalok.
Sokszor áltatom magam azzal, hogy volt olyan perc, mikor szerettél. Az csak az enyém volt, és nem veheti el senki. Nem adnám oda, megütném azt, meg amúgy is. Mikor a vállamra hajtottad a fejed a buszon. Barna blúzt vettél az ingedre, kezes voltál, s egy kicsit szomorú. Vagy a téren, akkor este. Sört ittál, zárás utánig maradtunk. Ideadtad a sálad, s belekapott a szél. Többet nem találtuk meg, odaszállt a nap elé, mindent vörösbe borított. A szegfűmezőket, az olvasztárok forró vasát, az alkonyatot. Én a felhők fölött szerettelek a legjobban. Mikor a fiúkkal bombákat dobtunk a falvakra, s nem is érdekelt minket. Azóta Radu meghalt, Kerekes kiment Amerikába, Mirceát elütötte egy autó. Amúgy már nem is beszélünk egymással.
Sokszor szerettelek volna felhívni. Azt mondtad, majd hívsz, azóta minden nap várom. A legrosszabb négykor, onnantól még messze van az este. Toronyépületet húznak fel a szemünk elé, s megvakulunk. Hazudtál, mikor azt mondtad, a munkád miatt fogunk kevesebbszer találkozni. Legalább a születésnapodkor fel kellett volna hívjalak. Egy éve írtam, szétszakadó levél volt, már nem tudtam mit mondani. Érdekelne, bántanak-e még, olyan magányos vagy-e, egyáltalán hogy. Vagy legalább a szokásos marhaságok is megtették volna. De nem akarlak felhívni, minek zavarnálak. Mikor anyám meghalt, s nem volt senki, akinek elmondhattam volna. Apám már rég nem élt, a bátyámmal meg nem tartom a kapcsolatot. Lementem a boltba, vettem két doboz cigarettát, s a lépcsőn elszívtam az egyiket.  Otthon bekapcsoltam a televíziót, láttam, otthon vagy. Korábban láttalak táncolni, nagyon tetszett. Mikor elfogyott a cigaretta, lefeküdtem aludni. Látod, milyen nevetséges a halál is, meg a szerelem is.
Mért nem hívsz? Jó, most nem tudnék beszélni, részeg is vagyok. És jó járkálni félreeső helyeken. Estefelé, nem olyan rossz  egyedül a sötétben, de rád gondolok. Emlékszel a tengerre? Végignéztük a hullámokat, s mikor kiürült a meder, összeszedtünk egy zacskóba néhány halat, megettük estére.  A többi már nem érdekelt. Senki nem értett semmit, furcsa dolgokról kérdeztek. Elszaladtam, egyik sem futott utánam. Itt, most megvagyok. Van munka is, sokat dolgozunk, esténként leiszom magam.
Veszélyes kihajolni az ablakon, átáztak a falak, leszakadt az eresz, kialudt az őrláng. Hideg lesz az éjjel, s erősen vékony ez a takaró. El fogok süllyedni, megfojtanak. Gyere be az ablakból, úgysem látni onnan semmit. Repedések szaladnak végig mindenen, a könyvek feldagadnak a nedvességtől, összeragadnak lapjaik. Legalább a könyvek megmaradhatnának. Egy reggel eljöhetnél. Olyankor csúf vagyok, rendetlenség van a  szobában, de bocsásd meg. Semmi nincs itthon, nem tudnálak megkínálni semmivel. Ne gyere.
Szénbányászokkal iszom. Feketék vagyunk, sokat iszunk, nem szólunk egymáshoz. Sokszor az az érzésem, hónapokig tudnánk szótlanul ülni egymás mellett, s nem haragudna senki a másikra. Már nem akarok regényt írni. Akkoriban szerettem volna venni egy házat is. Fent, szinte, ahol a fák kezdődnek, de még nem járnak a vadak. Közel istenhez. Egy csomószor álmodtam veled, annyi mindent szerettem volna csinálni.  Állatok mocskolták össze azt a lugast, ahol eddig delenként aludtam. Szerettem, ahogy összeszurkálták a nyakam a száraz fűszálak. Addig süti a szemem a nap, míg megfájdul a fejem. Jó lenne egy olyan vendéglő, amilyenekkel tele van Amerika. Tükörtojást lehet reggelizni, kávéval. Vinilinnel húzzák be ott a bútorokat. Mit szólsz, milyen lenne, minden reggel lejönnél, akkor láthatnálak minden nap.
Mikor megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy már nem szeretlek, akkor szeretlek a legjobban. Azok a napok úgy indulnak, mint bármelyik nap, de rosszul végződnek. Egy nagy hajó krátertóba keveredett, úgy lebeg a tavirózsák között, a vizet sem fodrozza fel, azt írja az újság. Kiúszott róla mindenki, a főszereplő is otthagyta. Tér, idő nem számít. Mindenfelé kerestelek. A gyümölcsfák alatt, a fényben s estefelé. Tíz év késéssel kiépített metróvonalakon. Ha felszállok azokra, nem vársz a megállóban, s lehet, én sem miattad szálltam fel. Egy-egy éjszaka erősebb az utcai lámpa fénye a holdénál. A tér ismét nem számít, ne zavarjon össze. Majd egyszer, ki tudja, még találkozunk. S akkor újrakezdjük. Újra meg újra.
Hallod, ne hívj, talán a hallgatásodnak van igaza. Az elején csak napi öt szállal szívtam, megvastagodtak a körmeim. Az orvos a vállalatnál azt mondta, ne igyak, sápadt vagyok. És hogy nem lesz jó vége. Nem szabadna ilyenkor írni. Mert minden szónak súlya van, meg minden ilyesmi. Ha csak annyi is, elmondja annak, akit szeretek, hogy szeretem. Hogy aztán ő kitörölje. De van, amit nem lehet. Ez is úgy hangzik, mint valami marhaság a regények végéről. Csendes gyermek voltam, apám szeretett. Néha a busszal felmentünk a csillagok közé, mielőtt megvirradt volna, és hideg volt. A férfiak ott fent is marconák és szótlanok lesznek egy idő után.  A magas épületek mögé is be lehet látni onnan. De semmi érdekes, ne is kérdezd, mi van ott, nincs ott semmi. Látod, nem lenne, miről mesélnem neked.
Láttalak múltkor a vonaton. Egyedül ültél a kabinban, aludni próbáltál. Bodzaillat volt, és minden olyan szépnek tűnt. Egy zacskóban perec hűlt melletted. Raduval egyszer megpróbáltunk sütni mi is, az anyjáéknál, falun. Nem sikerült jól, elégtek a szélei, de megettük. Radu furán viselkedett, de most már mindegy. Berepült hozzád valami bogár, de nem ölted meg. Ott voltam melletted végig, a visszafele elsuhanó fák alatt.



A fogság harmadik napján

A pusztai vándorlás és a tengeri kievezés hibrid anagrammája pontosan addig a jól körülhatárolható pontig tart, míg, megcsömörölve tőle, repülőre nem szállunk. Azon a földön meg nehéz kitolni a barakkajtót, elhavazta valami, ami nem hó, vértelen dara, de nem tudjuk, micsoda. A párás falak között csak arra gondolunk, akit még mindig szeretünk. De nem mondjuk ki, erősebb a gőgünk, mert tudtuk már az elején, ez vár, mikor elmúlik a harmadik évszak. Ahogy közeledik az este, kellemes hullaházba bújunk, bőrbekötött, langymeleg helyeken találunk magunkra, anélkül hogy megnyugodnánk egy kicsit. Addig eltűnik a nap, és nem jön helyébe más. Egyedül maradunk, sem a jobbunkon, sem a bal kezünk felől senki. S akkor kimondjuk, többeli nekifutásra formálja szánk a régi szót, mígnem sikerül végre. Olyan, mint egy rosszul sikerült bűnbocsánat. Ebben a kirekesztő környezetben is szép, nem másabb, mint volt régen.


Kép: Juhász Gergő