Kulcsár Árpád



Bárha


Bárha senki is nélküled

Vagyok a tied, a fél füled

Szemhéjad alól a csillogás


Vagyok a csönded, semmi más

Egy dal, mit eldúdolt Cseh Tamás

Bár, hogy dúdolta, nem hibás


Bárhogy dúdolja, senki más

Csak én (b)írok meglett sorokat

Csak én élek megélt sorsokat

Csak én elhalt halálokat

Csak én botlok eltáncolt táncokat.


Bár (ha, ha) halálom sem enyém

Ha halódom a múlt kegyén

Vagyok, mint ködben szürke fantom

Szajnai szmogban egy szürke sanszon

Ki minden sanszom elszalasztom.


Rongyolt szavaknak éhes koldusa

Vagy tolvaja, kinek bús húsa

Mérges savakat érlel.

Vagyok, aki tán ma még jel.

Egy benned túlélő mozdulat,

A viszketés a bőr alatt.

Jóllakottan egy plusz falat.


S leszek tán sírkő, utcanév

Korzói szobor, ahol ma még

Tán szerelmesen andalog

Egy átlag pár és rámdadog,

Mondjuk a lány, hogy ez ki volt?

Mit csinált s mióta holt?

Á, csak egy költő, kedvesem,

Szegényen hótt meg, tetvesen.

Olvasod verseit? Dehogy, eszem

Megállna, édesem:

Minden szavával újramond,

S csak hajtogat a sült bolond.














Bárha bárka légy nekem,

Emlékemet s énekem

A túlsó partra te vidd át,

S én benned leszek rezignált,

Elfojtott vagy kellemes

Emlék, mi inkább csak érdekes.


Bár semmitmondó, hogy mit se mondok

Hadd szarjanak le sznobok s bolondok.

S belőled nézve tán felismerem,

Hogy benned túlélni reménytelen.



Belakható


Füst, mi mindig betölti a szobát,

Enyhe spermaszag, poros bútorok,

Itt felejtett ruhák, álmok, mosolyok,

Fojtó hideg, a falon zöld penész,

Gyűrött papír, a padlón lábnyomok,

Hiányod hideggé fakult csöndje s az

Alvásból áthozott képek szögei,

Hajszálak, szőkék, barnák, barnák, vörösek,

Titkos hangok derengő foszlányai,

Legyek: csókos, hű élettársaim,

Végtelen űr a percegő ágy alatt,

Táblázott ablakok, fénytelen ablakok,

Izolált, remegő, steril önmagam,

Hús, izom, csont, bőr, belül zagyva dobogás,

(lelkem, s e szoba lelke ugyanaz…)

40 wattos villanyégő, méretre szabott fény:

Edénybe öntött löttyként kavarog,

Bakancs, mit csak az idő koptatott,

Könyvek, nem polcon, csak úgy szerteszét,

Borosüveg, üresen, címke nélkül…


6 X 10 méternyi tömény magány.



nyakatekert dal a nyakról


nyakról írok múzsa néked

a te nyakadról múzsa né

konyaktól bűzlik e nyaki ének

s így születik e mű: zsanér.


omlott a fürtöd rá, zuhatagzott,

mint hóra pernye hullna rá

bomlott elmével e puha tagot

csókkal illetni: voilá.


e nyak márvány vagy alabástrom

opál, lágyívű porcelán

s ha mozdul fej, váll, én újra látom

s esik bennem e korcs elán:










hogy játék a líra, vagy bús szatíra,

á, nem, nyakad véres’n komoly

egy nyak, mely öröktől meg van írva

s nem rágja idő, se szú, se moly.


múzsa, az, hogy rólad írok –

nem ölte ki modernitás

a hol vidám, hol bús fakírok,

hogy nyakad mindmáig entitás


mintegy ID-entitás s végre

kiálthatom nyakad fel az égre

s nem fenem szavaimat a bélre,

májra, szarra, mert mivégre?


Múzsa, én inkább lenyakazlak

utána pedig lefejezlek,

nyakakból rakok (r)égi kazlat

elabsztraktált embereknek.


Házat építek, bele abrakot,

nyakból, vállból a házat, szemekből ablakot.

fitos orrokból kéményt, kályhának szív dobog,

keblek kandallójában arcpírból tűz lobog.


nyakkendőzze hát meg dalom a nyakadat

nyakatekert sorokra nyaggattam magamat.

megbabonázott már ezer álnok álnyak

de engem nem vonzanak már ócska álmok s árnyak.


csak hófehér mezők, egy szirt, rajta ébenből erdő,

ahol majd véget ér ez immanens fertő,

hol bőrre vésik majd fel minden szavamat,

te vársz majd rám, Múzsám, s én áldom nyakadat.



Találkozás


Egymás szemébe merőn,

szembe a hídon, egymás felé,

galambzaj dobog a bádogtetőn,

lüktetünk csendben egymás elé.


Lent a folyóba csobog a szar,

s ki tudja, tán halak eszik,

látom, arcodra kiül a zavar,

s megremeg lábad egy pillanatig.


Furcsán öltöztél, hajnalfehérbe,

mint egy látomás, könnyedén szállasz,

kutyaszőr lebeg a kósza szélben,

rám nézel félve, de semmi válasz.










Félő közelség, azon tűnődünk:

köszönni vajon kell-e, illik?

Test a testtel, érintetlen küzdünk,

körben a város szürkén izzik.


Aztán persze megyünk tovább,

te rám gondolsz, én meg semmire,

várnak ránk vaksi, penészes szobák,

s árnyékok nyúlnak kissé messzire.



Fotó: Kárpát Réka