k.kabai lóránt



munkacím: ÉletHasználatiUtasítás
(részletek)


(10)
És a bosszú. Legyen hirtelen és gyors, vagy legyen alaposan kitervelt és fokozatosan kibontakozó; legyen rövid vagy hosszú, tudod, hogy nem a világot változtatod meg, csak épp teszel valamit, s világod máris kerekebb vagy teljesebb lett – ha más nem, az idő elhozza ezt. S bár való igaz, a bosszú hidegen tálalva a legédesebb, ne higgy azoknak, akik szerint megsavanyodik, hiszen a bosszú nem a tehetetlenséged mutatja, hogyan is lehetnél gyenge vagy cselekvőképtelen, amikor épp bosszút állsz? A szemet szemért nem megvakítja a világot, hanem éppen hogy felnyitja a szemeket, mert nem hagyhatod viszonzás nélkül mások tetteit – a Hold szenvtelen, néma tanúja a bosszú megejtő pillanatainak –; már miért is kellene önmagad legyőznöd, amikor a megtorlás éltet téged, a bosszú az egyetlen valódi örömöd? A bosszú maga a tisztás; kilépés az erdőből, ahol túl hamar eltévednél. Könnyű elfelejteni, hát felejtsd is el gyorsan, honnan jöttél.
















(11)
Ne gondolkozz a gyűlöleten, csak tedd; okát keresned felesleges időtöltés, ha már megvan, él és aktív is, hasztalan az eredetvizsgálat, és a legnagyobb hiba lenne belegondolva esetleg revideálnod álláspontod – hiszen gyűlöleted a leghűségesebb kísérőd, éned árnyéka, hát taroljon le az undor, gyűlölj masszívan, üss és vess be mindent; nincs alku, legyen boldogtalan nyomorult, lehetetlenítsd el egészen azt, akire támaszkodik gyűlöleted, facsard ki és daráld le; éld fel.


(12)
Arra ügyelj, hogy soha ne derüljön ki, kinek játszol, ne válaszolj, ha megkérdezik, kinek adod magad, beszélj csak fesztelenül és magabiztosan mellé, még csak sejteni se lehessen, kié a játéktér, melyet belakni próbálsz, stratégiád, mellyel e harcteret tetszetős szerénykedéssel kéretve, megejtően mórikálva magad leigázod, legyen megtámadhatatlan, ne mutatkozzon meg soha, kinek skálázol és áriázol lelkesen és hálásan, ki az ámulatba ejtendő célszemély; sose legyen fals a játék, mesterkélt az alakítás, unalmas a dal semmilyen perspektívából, legyen produkciód hibátlan.
















(13)
A vers nem valóság, miként az álom sem – undorra méltó, aki mást állít.




Képek: a szerző rajzai (filctoll, papír)




Bakó Zoltán


KÖNYVÍZELÍTŐ


Történelmi lecke – nem csak fiúknak









Töprenkedem, hogy mi is lenne jobb? Szemelvényeket kiragadni egy könyvből, s egyszerűen egymás alá felsorakoztatni őket, hadd döntsön az olvasó, hogy kézbe veszi-e ezután, vagy inkább elmondani azt, hogy miért tartom olvashatónak, tanulhatónak, népszerűsíthetőnek, vagy csak úgy egyszerűen, hétköznapiasan – jónak ezt a könyvet.[1]

Neagu Djuvara nem mai gyerek. Már csak azért sem az, mert augusztusban lesz 95 éves, s mert olyan régen ügyködik az írott betű – és nem csak – szolgálatában mint szájtépő, botcsinálta történelembúvár honfiaink közül egy sem, de azért is, mert csak úgy mellékesen a Sorbonne-on diplomázott néhány szakon, doktorált is bölcsészeten, történelemtudományból, jogból, s tette ezt akkor – a két világháború közötti időszakban –, amikor ehhez nem csak pénz, de néminemű ismeret is kellett.

Tizenkét éve látott napvilágot ez a könyv, s újabb tizenegynek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar olvasó is kézbe vehesse. Djuvarát lehet szeretni és lehet nem szeretni. Egyetlen dolgot nem lehet – figyelmen kívül hagyni azt, amit ő mond. Mert történelemtudása, tapasztalatai és hosszú, külhonban végzett diplomáciai munkájának észlelései birtokában megengedi – mert megengedheti – magának, hogy szakítson a hagyományosnak hitt és deklarált történelemszemlélet beidegződéseivel, az etnogenézis, a dáko-román eredet- és kontinuitáselmélet „államvallássá” avanzsált kötelező tantárgyfunkciójával, sőt, annyira megy, hogy a román történetírásnak a kommunista korszak éveiben szentté nyilvánított masztodonját, Constantin Daicoviciut még forrásként sem említi. Mert ő tud valamit. Nevezetesen azt, hogy 1973-as halála előtt egy hónappal maga Daicoviciu jelentette ki történész kollégái előtt, hogy a dákoromán elmélet nem megalapozott (lett is ebből nagy felzúdulás). De nem bajmolódik a Roesler-féle elmélet cáfolatával sem. Megvan neki a sajátja – ami enyhén összecseng amazzal.

Ami viszont a legfigyelemreméltóbb ebben a munkában, az a környező népek szerepének és jelentőségének – köztük a magyarokénak is – tényszerű megvilágításba való helyezése. Aromán lévén nem nehéz neki történelmi és földrajzi távlatokból szemlélni a mai Románia történelmi sorsának alakulását – mondhatnánk. De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Djuvara igenis románként ír történelmet. De olyan románként, akiben nem alakult ki ellenségkép azokkal szemben, akiknek több-kevesebb hozzájárulásuk volt a mai határok között kialakult ország sorsának alakulásához. Emberként és tudósként viszonyul a történések visszavonhatatlan folyamatához. És tudós emberként, ami világosan nyilvánvalóvá válik akkor, amikor a szomszédok történelmének kapcsolódó eseményeit felvázolja. A magyar, lengyel, a balkáni népek, de a nyugati „nagyhatalmak” történelmének alapos ismerete úgy hatja át ezt a munkát, hogy az olvasóban nem alakul ki olyan kép, mintha az írója csak l’art pour l’art csillogtatná az ismereteit. Igenis szervesen illeszkedik a „folyó történethez” mindaz, amit ezekről a népekről elmond. Ugyanúgy, mint a kún, besenyő jelenlét, és annak kihatása a déli román állam, Havasalföld megalakulására.

Djuvara nem tartja magát az örök és megfellebbezhetetlen igazság birtokosának. Be is vallja ezt. „Egyetlen szerző se képzelje, hogy az általa leírt történelem véglegesnek, igaznak mondható, hogy az eljövendő nemzedékek is magukénak fogják vallani” – mondja a magyar kiadás előszavában. És mégis – a könyvet a mostani fiatalok és eljövendő nemzedékek számára írta. „Megszületését Irina Nicolau asszonynak köszönhetem, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere. Ő volt az, aki, miután kétségbeeséssel töltötte el az a tény, hogy az 1989. decemberi forradalom ellenére a legtöbb tankönyv ugyanazt, az elmúlt évtizedekben szándékosan elferdített történelmet terjeszti nagyjából ugyanazon a bikkfanyelven, néhány évvel ezelőtt rávett, hogy a lehető legegyszerűbb és legfolyékonyabb nyelven mondjam kazettára hazánk egész történetét a fiatalok számára” – írta 1999 októberében, a könyv első kiadása előszavában.

Azóta 11 kiadást ért meg, s Horváth Andor kitűnő fordításának és a Koinónia Kiadónak hála immár magyarul is olvasható. Olyan könyv ez, amit nem csak érdemes, de kell is olvasni.




[1] Neagu Djuvara: A románok rövid története fiataloknak elbeszélve. Fordította Horváth Andor. Koinónia, Kolozsvár, 2010.





Vass Ákos


egykori múzsám dícséretire


Kitört fogamból
patás ellipszis:
keringek nyugodtan síneken.

Mosolyom szépség,
hogy önök is értsék:
fogászati kezelésre szorulok, menten.

Vigyorom vajmi szép,
s bár segget nem nyalnék,
de szeretném, hogy szép legyen fogazatom.

Anélkül is érték...
ha nem mércémmel mérnék
értékem - ezt is baszhatom.

Ordít a csempe
néz belém s belembe -

létem piszoárba csurgatom.

Óhatatlanul fáradt
sutba vágott állad
leszakad szavamtól: hat a lom.


Fertőz az este
pikkely-színű terpeszre
vonítalak: sejetlek selejtem!

Ha szívedet teszed
tűzbe is értem:
a parázsba harmadszor is beejtem.

Esendő, árva,
kesergő, gyáva -
nem nyúlok agg korok lantjához.

Poézisom elég,
no de, merre mégy?
Nem lelkedhez nyúlnék, hanem pinádhoz.

Ellöktél éppen,
s tulajdonképpen
tudom, tündérem, merre laksz.

Kéj-szagú ágyadban
nedves álmodban,
s azon kívül is - bekapod a faszt.

Itt jön a felröhej,
mint fájdalmas szívzörej.
ha érdekel, vagyok-e, engem kérdezz.

Ha meg nem, s mégis,
ha még csak azért is,
őszintén - anyádnak miért?-ezz.

Elegem lett már,
halk szavad dilettáns
pár sort fűz alkotásimhoz.

Négy osztály elég
s bár egyedi-segged csekély:
értesz te is a parafrázishoz.

Gyúl a kelengye
Isten is mentse
gyarló szívem áradó dühödtől;

felröhög a máglyán
dús füstöt kapálván
s köpülvén lelkem - elgyötört a nyűgtől.

Szánom is, bánom is,
még ha azt kívánom is,
hogy múzsám, utószor nézz rám. kedvesen.

Kezedben tégla
s míg felém hajítod vézna
jobb kezeddel - utószor belobbanok. istenesen.

rekomendéjsön for bördz:

Nem utolsó vers ez
minthogy te sem utolsó múzsám leendesz.
krákog egy TBC-s vajákos.

Elátkoz ezer év
fanyarul, s hamarébb
sóhajtasz fel, hogy "Jaj, Ákos..."

minthogy újra én
kerge marhák mezején
zúgjam feléd belsőm orkánját.

Ismerje meg az ég
a kivert, s voltaképp
kigyűlölt költő-tanonc múzsáját.

vagyishát pont
Ysoarolt.











ha-már-úgysincs-amit-csináljak-akkor-még-egy-vers


vas-résekben
kong a lélek
átutazóban
sem félek
belém-göngyölt
szakadt-plédek
belémférsz
ha belédférek
kétértelmű
szép az élet
szép a halál
buktató
műhal et-
és itató
orra koppint
óvó szó
óvónő
és félholt hó
lepedőbe
csavaró
csavar s
anya koptató
belémhasíŧ
kard ki kard
készíŧs vágást
ejtsél kart
száraz légben
porba hull

minden vétkem
kettő-null
nem adom fel
emberek
skizofrének
álszentek
itt még vagyok
sehol semmi
jó lenne
pont nem itt lenni
kettőspont
és duplavé
arisztokrata
cisz-moll s é
kettős záróakkord.
ilyen vagyok.
a világ ma is
belémholt.



en route


gyertyafényes kikötőben
-azt mondják, hogy az vala-
én is partra-hömpölyögtem
súrlódott a part maga

só-gyötörte száraz testem
úgy lebegett uasd asór
mint a legutóbbi estem
szín-egyedül: hómalón

köpködve homokszemeket
istent küldtem el, délre
mennyek-mennye hideg lehet
bár nem értéklem kevésre

a Hét Nap arany városát
pendül hárfa, hangzik szó
szent Péter üvölt kulcsával
kezdődő beton-tangó

tizedszer is hiányomban
habosra verődő víz
lelkem hátán cetlit kapok
oridzsinal dzsapaníz

isten széles templomában
fogy lassan a misebor
követői magányában
tücsök-cirip, aknapor

partszakaszon csillag leszek
sötétítő, torz torony
belevágok minden testbe
őr-fekete: őr-korom

lábnyomodban botladozva
vár engem a hazaút
dolgom nincs még elvégezve
hátamon roncs parasút

isten háza: isten lába
templom? használt félcipő
röhög rajta az újszülött
lélegzettel küszködő

faron harap minden vallás
a természet tűrve néz
alkotó és/vagy alkotás
csirke... tojás volt elébb?

s alkotáshoz kell alkotó?
isten tényleg feldereng?
s ha tanító: távoktató?
szarért hagyott idelent?

közeledem. nem aggódom.
szavam szoros kötelék.
elharapják? újra fonom.
-angyal-színű söpredék-

....
....

kidobtak a mennyekből

ostromlom kapuját ma is
felém biccent Raphael

isten mellett travesztia
még őmaga isten is.





Képek: Csiki Csaba munkái





Márton Éva



Hét


Korianderből font kosárban lebegek. Még érzem egy idegen lény szépségbe belefeledkezett ösztönös ölelésének a melegét a vállamon. Ott tényleg melegebb vagyok. Lebegünk. Én meg a kosár. Könnyű vagyok, a lelkemet odalent hagytam. A képzeletre meg a találgatásokra maradt, hogy legyen belőle egy szofisztikált, körmönfont, koncentrált valami. Az majd talán elvonja a figyelmemet erről is.

A szemhéjam lomha. Ül a suta pupilláimon és a felhőpermet, amibe most beleképzelem magam, nyers és ringató. A pillanatra gondolok. Megélni, leírni, ugyanaz. Egy olyan igazit, amitől minden a semmibe hull és odatapad a fenekére. Becsukott szemem mögött erőltetem magam, hogy válasszak egyet. Egy olyat, amit nem kell magyarázni. Amit azzal magyarázok, hogy leírok. Hét pillanat repül fel lentről, és akárhogyan számolom és mérlegelem, mindenik mások karjába röpít.


Egy, amikor megmerevedett testem sejtjeiben rettegtem és földhöz nőtt lábamat győzködtem, hogy „menjünk innen”, hogy „már jól vagyok, ennyi elég is”, hogy „nem akarok, nem akarok itt lenni”. Aztán a távolban felsejlett egy alak. Úgy 12 méterre lehetett, de már ölelt is. Nyakamba lihegte szabadságom, én meg belekarmoltam a hátába, és valahol a kettőnk teste közötti nem létező résen felszaladt egy szem egy angyal harisnyáján.


Egy, amikor nyikorgó kerekek mellől felkelő anyaság boldogsága fogadott. Beteg, megmerevedett, de élő, lélegző ölelés. És a feloldozás, hogy végtelen hibáim listája nem gazdagodott egy újabb visszafordíthatatlan gyilkossággal.


Egy, amikor az ajtóban álltam. Nevetséges öltözetben, nevetséges hajjal és érzésekkel. Lenézett és ellentétektől nyüzsgő karjait lapockáim és derekam köré kulcsolta. A vakság mélysége ért utol. Nem néztem sem fel, sem le, csak egyenesen a torokba, az ádámcsutkába bele, azt is már majdnem könnyesen. Csak maradnánk még így egy pillanatot. Nyújtsuk el, duzzasszuk meg akkor is, ha elfelejtem. Akkor is, ha megmozdultam és újra látnom illene.


Egy, amikor parkettről öleltek fel. Amikor ágyból, amikor cementről, amikor fűből vagy paplanból vagy a fürdőszoba nedves csempéjéről. Amikor vérből vagy könnyből, vagy csak cinizmusból, vagy kacagásból. Gondolatokból, vagy a semmiből. Színek ölelését éreztem olyankor. Pirosét, feketéjét, zöldét, narancssárgáét, liláét, bordóét, barnáét.


Egy, amikor köszönés helyett egy mellkashoz simuló blúz csókolta össze az arcomat. Kicsi vagyok? Áá, nem. Ő volt magas. Csak szorítottam a hátát, az öklömet, önmagam hozzá, hosszú-hosszú percekig, órákig, amíg lehetett. Elsápadt lábaim rogyadoztak alattam. Kihullott a fülemből az egyensúly, és igyekeztem kizárni molekuláim „egyik szemem sír, másik nevet” rimánkodását.


Egy, amikor a halálból visszatért súlyos és beteg kezét a vállamra dobta, és a szemembe mosolygott.


Egy, amikor egy bölcs tette rám öreg kezeit, és magához húzott. Odacsoszogtam, mint egy gyermek a büntetőjéhez, és szégyenkező fejjel meglepődött kezeim a csuháján kerestek menedéket. „Nekem menni kell” – mondta. „De azért ez még itt van neked, ajándékba. Vigyázz rá. Csak a tied. Többet és mást nem adok. Falat építek magam után, és többet nem nézek vissza.”


Hogy melyik pillanatban hol vagyok én, és hol vagytok ti, vagy ők, már nem tudom. Csak keringenek körülöttem. És éjszakánként, amikor ezekben keresek menedéket, a párnáim a plafonra másznak, és a zokniim halakként kúsznak a paplanomra. Néznek. Nézik, ahogy tornyot építek a szavakból, majd feloldom őket egy pohár vízben. Aztán úgy tűnik, hogy már semmi sem fog történni soha. Hogy ezekre kell házat, életet építenem. És már nem lesz árnyékom sem. Átszalad rajtam a fény, és csak hozzátok imádkozom, pillanatok. Legyetek meg mindörökké, minden napra.





Fotó: márton szilárd l.