Horváth Előd Benjámin



EMOTIKONOK

(próbálkozás Jancsó Noémiért, 1988-2010)


Mit ad a szív és fönt az agy,
s a csillagok kigyúlnak mind pofátlanul,
a pánok sípja ott belül, ha nyúl,
az meddig nyúl, mi mondható, ki vagy,
ezek hideg sorok, csak mind ideg,
valótlanul, a hír beteg, remeg.
Keresni szót, dobot, a fejre valami
homok, belül ugráló emotikonok
örökkévaló monitoron. Piszok dolog.
A halál ilyen, egyre igazibb.

Mind, akik szebb reményűek,
áldd meg, áldd meg őket...
hol is vagyunk.
Mert ez most itt azért nem ének.
Hogy mondanám, mit nem tudok.
Hogy másfél éve annyi sor
ilyen rohadt allűr és rettenet.
(S ha nő a holtak száma egyre,
mért is? mert leírtam? félelemben?)

A szív, az kényes szörnyek egyben.

...látható volt mindig, valamit tudtál,
amit mi nem, szórakozott beszélgetéseinkben...
s ha még elmondtad volna (s tudtad volna),
ha írható lehetne... néhány semmi szórvány,
a nyelv ahogy magába rágcsál,
áldott semmi nyelveid... áldott fényre döbbensz?
és az a pillanat, hogy isten mind az összes?

...az ember ébred, próbál emberekben hinni,
az ember hull, kimondja, vissza kéne menni,
az ember fázik. S ezt rohadtul elhiszi.

Ha valamit, te tudtad az időt.
Azt, hogy rövid, azt is, hogy másfelől
belakható. Ki is használtad szorgosan.
...és a te utad nem volt tárgytalan.

(...bocsáss meg, el kell mondanom,
mostmár én tényleg nem tudom,
ezen a kényes kénytelen helyen
mért lebzselek még itt vajon,
hiszen én alig dolgozom,
hiszen örülni sem tudok mostmár nagyon,
nincs bennem semmi nagy haszon,
én régebben nevetve írtam...
az írás mostmár mindig csak pofon...)

Próbálkozom. Csak villognak
halottaim. Két év, van négy.
Csöndes kíséret, közrefognak
és egyre szebb az arcuk ég.

A szárnyukban valami fél
és változatlan csak beszél,
a nyár az tél, a nyár az tél,
az ember mind magányszemély...


A szavaim, hogy fogynak egyre.
Mostan galamb hull s némi pernye,
a holnapok csoszognak félre,
van változás, alvadt az íze.


És átmegyünk egy zebrán.
Nem áll meg senki, néhány pillanat,
van úgy, bezár. Hallgatnom kéne mostmár?
Az ember olvas, választ, összead,
a csillagok kopognak hangtalan,
van ajtó, zárva. Minden csak halad.
Egy színpadon mozognak durván,
villanydrót sistereg, a föld alatt
a test az táncol és szakad,
a zebrán át egy pillanat,
mit is, ha mondtunk és hogyan,
az istenekben annyiféle drog van,
a rettegés a másodpercen elmereng,
nyugodtan. A bolygó itt kereng.

(Valahol pán sípol.
Csillog a monitor.
Szétfolyt smink emotikonok
szép, egyedüli arcán.
Jársz valahol a zebrán.)


Külön világot alkotó terek.
A kozmoszban vicsorgó énekek,
az ember végülis talán kerek,
fürdik talán, a Tarniţán,
a fürdés mindig rengeteg,
ha másik színen újrakezd,
eső eseng, mi itt maradt,
verekszik csendesen.



Fotó: Bartis Noémi Karc c. albumából