Adorjáni Panna


Habakuk

képzeletbeli bátyja


Habakuk képzeletbeli bátyja és az én valódi szerelmem Leontin volt, aki megtanított mindkettőnket a fellegek felett repülni. Világos este volt, Leontin egy lemezjátszó mellett kuporgott, mindegyre egy hallgathatatlan Mozart-hegedűversenyt fülelve. Ezt én magam játszom, mondta nekem, aki éppen megpróbáltam észrevétlenül elosonni mellette, mivel mindenki azt rebesgette róla, hogy tüzet köp és soha nem alszik. Leontin azonban kiegyenesedett, s csóré testét az orrom elé tolta. Akkor csodálatos szoborrá meredtem, s kemény testemben visítozni kezdett a lélek, riadt kacérsággal. Leontin felemelt az égbe, s megígérte, hogy elvisz a bálba, ahol magam láthatom Hamupipőkét, amint pipellője beleragad egy ottfelejtett rágógumiba. Leontin tehát gyengéden tartott karján, s megdöbbentő gyorsasággal súgta fülembe a bonyolult tánclépéseket, nekem, aki soha nem látott még táncot. Fél szememmel Hamupipőkét lestem, aki bosszantóan szép volt, mentes mindenféle jelzőtől, amit a mesék ráaggattak. Idősnek tűnt, majdnem harmincévesnek, s mély hangon énekelt, miközben percenként váltogatta partnereit. Mindeniket egyformán szerette, fiatalok voltak és szájuk szélén csorgott le a szenvedély, könnybe lábadt szemekkel néztek Hamupipőke bugyogó melleire, mint valami száz-csodára. Én csak forogtam engedelmesen, Leontin pedig szép nyugodtsággal szavalta a tánclépéseket, olyan egyszerűen, hogy egy lépést se vétettem el. Hamupipőke pedig mindegyre félrelépett, s kedvére változtatta át az ezeréves múltú forgásokat girbe-gurba csavarodásokká. Nem táncolsz vele, kérdeztem Leontintól szégyenlősen, mert észrevettem, hogy Hamupipőke éles villogásokat lövell felém rózsaalakú szeméből. Amikor válaszul két lépés körülményes leírása között Leontin azt mondta, hogy dehogyis, hiszen borzasztó táncos, akkor éppen olyan közel voltunk Hamupipőkéhez, hogy azonnal sírásra szerettem volna fakadni, s térden állva kérni a nemes nőt, hogy fogadjon el engesztelőáldozatul Leontin bűnéért. A tánc azonban változatlanul folytatódott, minden mesék legszebbje pedig éppen Habakukot szorította zsaroló szerelemmel a mellére, s legnagyobb meglepetésemre el is tűntek a kastély egyik zugában, talán hogy jobban szemügyre vegyék a cipőcskét, amely az elmesélendő események borzasztó intrikusává vált. Akkor Leontin már valahányadszorra vágott bele hozzám intézett szerelmi monológjába. Nem átallotta ezerszer is elmondani, végtelen türelemmel. Egykedvűen mondtam igent arra, hogy tiszta szívvel tudom viszonozni szent érzéseit, melyeket irántam táplál (nagy harsogással és férfiúi büszkeségének díszes alábbhagyásával). S akkor vettem észre, hogy a csodálatos Hamupipőke újra táncol, most talán még szebb, még nagyobb és még öregebb, ruhája olyan hatalmas, hogy mindenkit lesöpör a parkettről, így minket is, Leontint meg jómagamat. Aztán Habakuk fölkérezkedett hozzá a következő táncra. Kíváncsian lestem a pipellőjét, mert biztos voltam benne, hogy legalább 43-as lába van, ekkora formátumban azonban ez is kicsinek számított. A gyors tánc során Habakuk merészen emelgette az asszony szoknyáját, a harisnyakötő is kilátszott, majd a csipkés úri alsónemű, majd a köldök a maga szégyentelen pucérságában, de tovább már nem lehetett belátni Hamupipőke titkaiba, mert a ruháját ügyesen összefűzték dúlt keblei alatt. Ami felette lihegett, az már csak a Habakuké volt, én azonban megböktem Leontint, s együtt bámultuk (én megrökönyödve, ő meg feszengő apátiával), hogy a királynő mezítláb táncol, nagy lábujjai húsosak és kívánatosak voltak, büszkén kopogtak, ritmusos melódiában, miközben Habakuk otromba csizmája puhán csattant a padlóhoz, lábujjhegyen, alázatos némaságban. Dühösen kiszaladtam a bálteremből, s láttam, hogy egy kisebb és jelentéktelenebb Hamupipőke ugyancsak kifele szalad, sírós szemekkel, ahogyan a mesékben olvasni lehet, s kecsesen maga után szeretné hagyni jobb pipőcskéjét. A nagy szuszogásban ez a bizonyos Hamupipőke majd orrabukott, ahogy ugrálva kilépett az illető cipőből. Kissé távolabb aztán annak rendje s módja szerint a földhöz csattant. Ott kipukkadt, s eltűnt a sötét éjszakában. Közben tizenkettőt ütött az óra, bent folyt tovább a tánc, Habakuk szerelmes förtelme az igazi Hamupipőkével, akiről most már tudtam, hogy mit sem tud a meséről, se rólam, se Leontinról… ó, Leontin pedig azidáig elrepült, s mivel az én szívemet is dobogtatta valami üres fájdalom, elrepültem én is. Kerestem Leontint meg a történet elején említett lemezjátszót, benne hallgathatatlan, de mégis evilági Mozart-hegedűversennyel. Ám minduntalan hátralestem, hogy nem bukkan-e föl a rémséges estimese forró fellegeiből maga Habakuk is, aki pedig mindig hűséges volt hozzám.





Fotó: Bartis Noémi