Szív Hanna Sára

ujjgy.

azt hiszem, mindenki vár valamit, eleinte legalábbis. valamit, vagy valakit, hogy legyen, vagy más legyen, vagy egyéb, bármi.

én is, azt hiszem, várok, mire is. talán, hogy elkezdődjek, az első fejezetre, ahonnan folytathatom, magamat, mindent, bármit.

régóta már ez van, és így, egyre kevésbé hiszek, dolgokban, tiszta kezdetekben, egészséges reggelekben, a legrosszabb, hogy azt hiszem, vagyis halványan sejtem, érzem: már többször elkezdődött, csak elfeledtem, honnan és hová, elfeledtem a szereplőket is – csak elvétve felrémlenek a sorok, és ilyenkor szorul a szív, hogy ami elmúlt, elveszett, hegymagas fájó közhelyek, a forgatókönyvben a betűk kopása állandó, naplót írni nem bírtam soha (bánom is, de nem megy most sem), az elfelejtett hovák és miértek, ami amúgy is az, ami folytonos, hogy elindulok és a lépcsőházban már nem tudom, hogy hova, hogy visszamegyek érte, aztán állok a konyhában zavartan, hogy elkezdem, de nincs hogyan befejezni – ha egyáltalán azt tudom még, hogy mit, mint amikor leírnám, de pár sor után már merev a kéz, írnék levelet is, de csak gyűlnek a piszkozatok, nincs eleje, se vége, se nekem, se magamnak – nincs feladó, se címzett.

nem tudom már, lehetne-e, hogy hol lenne az eleje, már túl régóta nincs, és félek, már megvolt, valószínű, mint mindig, hogy épp én mulasztottam el, kóvályogtam valahol, kimaradtam, most meg már lehet, hiába, minden, hogy próbálok kapaszkodni, görcsösen, erőltetem, hogy végigcsinálom, megyek, ha a gyökeret kivágod, a fát már hiába öntözöd, hogy elkezdek mást is, hogy de igen, be is fejezem, hogy kéne, hogy kell cél, ahhoz, hogy emeljem a lábam – de hazugság csak mind, az összes, és rémisztő az, hogy mindenki elhiszi, ahogy már én is sokszor, ám még ha sikerül is, magamat megerőszakolva nap mint nap, tenni és menni, ott mélyen, hátul a köldök felett és valahol a szív alatt, ott van a tudat, a csendes, aki vár, de már kételyek között, apró didergő király – kabátra vár csak, vagy már arra sem.

keretet kapni és irányt, azt akarna, de nincs használati utasítás, a hegymászáshoz sincsenek cheat kódok –

– telezsúfolom a napjaimat, teendőkbe öltözöm, talptól nyakig burkol a palást, csak a fejem jár máshol, kapom is, hogy nincs időm elég, egy ideig csak, aztán már azt sem, bástyát építesz elbújni, aztán fáj a magány, otthagyod, hogy aztán a párnádba sírj, így megy ez.

ha mégis jut idő, hát kicsit megőrülök, borul minden, és kapkodok, kapkodom a levegőt és keverem az időt, zavarog a tudat

jobb híján zsírt eszek és majonézt, aztán ki is hányom, jobb lesz így, járom a köröket a szobában, a tereket a városban, hidakat a dunán – és csak próbálok tenni, próbálok lenni.

már nem várok konkrét kezdeteket, mint régen, de csak ez változott talán, kislány vagyok még mindig, vártam sokat kezdeteket,  hogy elüt a villamos, hogy belém szeret az utcán, hogy el kell menni, hogy meghal, hogy meghalok, hogy rájövök, hogy történik, csak hátha mégis, valami még.

(most meg itt van megint, zavarog a tudat, itt van egy nap és még egy másik, hogy képtelenség bármit tenni, hogy tejfölt eszek zabpehellyel, szorul a gyomor)

– rég voltam szeretve, és rémálmaim vannak, de nem olyanok, mint szokott, olyan tiszta borzalom, hanem homályos foszlott szélű képek váltják lomhán egymást, sorakoznak végtelen, egészen addig, amíg szakad a folyam, és nem értem, miért riadok fel remegve, rég voltam szeretve, azt érzem, de hazugság ez is, csak taszítom el, ami jön, ideákat építek, képeket akasztok a falra füstből, hátrafelé botladozva futok, így legalább nem látom azt, hogy nem is tudom, hová, rég volt, amikor utoljára józanul szorítottam s szorították kicsi sápadt testem, a reggelektől pedig már megszokottan menekülök, nem merek már a tudatommal osztozni, dolgokon, nem tudom, hol kezdődök és hol lehet a vége, elveszetten lengek térben és időben, miközben mellettem a világ körbe-körbe jár, vasút ez, ahol a kalauz már rég meghalt.

több mint húsz év ujjgyakorlata már a naplómban, amit soha nem bírtam vezetni, és amiből egy fejezet sem lett, vagy isten adná, ha adta volna, ha állt volna össze bármi, ami kerek, a hármas egység hírből sem járt felém, nemhogy vers vagy akár egy megkezdett regény, egy árva fejezet, annyi se, semmi, amit tovább olvasnék az első bekezdésnél, vagy belepillantva megvásárolnám az aluljáróban a hírlapárusnál reggel, amikor a lámpafénytől hunyorgó szemmel cigit veszek és ösztönösen belepillantok a lapokba, mialatt sorban állva várom, hogy eljussak, ha nem is a napsütötte sávig, de legalább a kasszáig

– ujjgyakorlat vagyok, pár keszekusza mondat, hiába a grammatika, nem tudom, hová tegyek pontot és hol túl sok már a vessző, a tagolatlanságomat meg már nem egyszer bírálták művelt tanár urak s asszonyok,

se formám, se központom.

önsajnáltatás ez, az, a javából, ázok a saját mocskos levemben, haragszom anyámra, de még jobban a nővéremre, haragszom mindenkire, hogy senki nem ért semmit, de hisz falat építettél, mondom magamnak –

– építettem egy falat nehéz szürke füstből, zászlós bástyákkal, szilárdra és biztonságosra, hogy elrejtsem, amit kell, s végül bennragadtunk, az ablakon kinézve csak intek ahelyett, hogy kiabálnék, üvölteni vágyom, nem akarok terheket okozni, de akkor miért haragszom, nem tudom, visszafele nem tudom, hogy kell, hátrafele csak botladozom – önző vagyok, önző

sajnáltatás ez, amit utálok, mégis szinte ömlik, nem látok a ködömön túl, felmenni a lépcsőn, a létrán kiérni a homály fölé, azt kéne – mondom, mondom magamnak – csak végre eljutni a fránya napsütötte sávig, hiszen ez már kettőezertizenkettő, lemosni az arcomról a homályt – folyvást közhelyeket ismételgetek, aztán jobbat nem tudván nevetek magamon

már gondoltam rá, hívő leszek, hogy lenne kihez beszéljek, írjak levelet, régen azt gondoltam a nyugati aluljárójában a bibliáról beszélgetvén, hogy apakomplexus, de néha úgy érzem, kicsit már értem a miértet, apukámat szeretem nagyon, más kell ez hogy legyen, ezen már nem is röhögök, inkább elszívok egy cigit, az erkélyen, körülölel a novemberi köd, egy a biztos dolgok közül, amire az életemet tenném, ami marad mindig és kicsit érezteti, hogy van, ami még az, ami. mantrázok valamit magamban, sorokat, amik eszembe jutnak, miközben észrevétlenül a meztelen lábfejemre hamuzok, ami eszembe juttatja, hogy fel kéne húznom egy zoknit, de legalább papucsba bújni.

(„valamit mégis kéne tennem / valamit a gyötrelem ellen / egy istent kellene csinálnom / ki üljön fent és látva lásson // a vágy már nem elég / nekem betonból kell az ég”)

Róka

Egy idő óta megint álmodom, azelőtt mindig, minden egyes éjjel, ha csak foszlott képek is, de a teljes sötét és az azt kísérő csönd ritka vendégem volt éjjelente. De más most, az egész, a régen megszokott kesze-kusza káosz, homályos képek, hangok, fel-felvillanó, a mélyből feltörő és újra semmissé váló emlékek, emlékképek és zavaros történetek, vagy csak a realitás groteszk letükröződése átadta a teret valami másnak – a szokott rémálmok sincsenek már, mondom, valami más van, valami más van, ismétlődik, mintha pótolni akarná eddigi hiányát, ismétlődik, (majdnem) minden éjjel, részletekben, alakul folyamatosan, összeáll (alakult folyamatosan, összeállt).

Majdnem minden éjjel ugyanott járok, majdnem ugyanaz a forgatókönyv. Az első alkalmak, látogatásaim ezen az értelmezhetetlen, azaz nem is igazán értelmezhetetlen, hanem nem értelmezendő vidéken, ami valós, de a valószerűsége mégis nulla, az első alkalmak, első útjaim az akkor még ismeretlen domboldalon töredékek voltak, eleinte csak töredékek, részletekben alakult, folyamatosan,  eleinte szétesett képek, érzések, de inkább érzetek, érzékelt képek, fehérség, tudatok az érzetek mellett, az érzetek helyett, a nedves tudata, a hideg tudata – de az érzet nélkül (mint amikor tudod, de nem hiszed, látod, de nem lehet felfogni mégsem – a vágást követő pillanat még a fájdalom előtt), suhanó alak, üres, éjszaka, de nem sötét, és mégis mintha.

Napról napra kitisztult, ahogy újra és újra visszatértem, visszatértünk, a  havas táj, a domboldal, nagy puha hó, fehér, fehér, tudom, hogy hideg,  de mégsem fázom, néhány visszatérés, és már tudom azt is, hogy én mi vagyok, ki: én vagyok, egy nagy pulóver van rajtam, ami nem az enyém, abban biztos vagyok, tudom, hidegnek tűnő tél, téli éjszaka, éjszaka, de nem sötét, én, és mégis olyan furcsa, időtlen. [Ismerősnek tűnt, már mikor összeállni kezdett, a hely, mert tájnak talán nem nevezhetem, színhely, azt gondoltam azért, mert mégis csak az én álmom, akármilyen hely is, belőlem van (sokat lehetne biztos boncolgatni, ha értenék az ilyenekhez, az álmokhoz, ha foglalkoztam volna vele, hogy mi honnan miért, gondoltam is rá, de nem mertem bolygatni, bolygatni az álmaimat, nem akartam jelentést keresni, talán féltem, hogy tényleg találok, Freudról megtanultam persze, amit kértek, de kicsi ember vagyok ezekhez a dolgokhoz, a felfoghatatlanságba megőrülök, ez is ilyen nekem, az álmok oldala, felfoghatatlan), de idővel rájöttem, hogy onnan az érzés, a tudom-hogy-nem-de-mégis mintha, ilyesminek képzeltem mindig Sinistra körzetét, nem feltétlenül a látvány, színhely – bár az is (igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára), az elszigeteltség, valós valótlanság, ahol igen, de mégsem (bár az álmok talán mindig ilyenek), a körzetet, ahol bármi megtörténhet, de mégsem, szinte látom már a hóban, ha visszagondolok bebe tescovina vérére is, de mégis más, teljesen, ez a sajátom, saját körzetem.]

Igaz, hogy ugyanazt a domboldalt járom csak, éjszakáról éjszakára, mégis tudom, hogy nincs senki más, csak Ő meg én, nem is félek, fel sem merül bennem a félelem gondolata, sem a tudata vagy érzete. Ő, a rókalény, minden éjjel ott van, néha már előttem, ott van már, mikor én megérkezek a helyünkre (nem is érkezem valójában, érkezni valahonnan valahova lehet, én egyszerre csak ott vagyok, nem is hirtelen, csak mintha tudatomra ébrednék, és természetes, hogy ott vagyok), van, hogy utánam, többnyire balról érkezik, néha szemből, vagy már, ha én érkezem őutána, ül a hóban és néz, engem, nem rám néz, néz. Hatalmas, dús fehér és vörös bundáján hópelyhek, testét, méretét tekintve még farkasnak is kivételesen nagy, túl megtermett lenne (miután sokadszorra tértem vissza hozzá, utánanéztem, úgyhogy már tudom, hogy nagyobb még annál is, mint a nagybritanniában valaha megölt legnagyobb). Ül velem szemben (néha, ritkán előfordul, hogy az oldalán fekszik, hever a hóban), én kuporgok, néha törökülésben, néha máshogy, egymással szemben, és néz engem, én meg visszanézek rá, vice versa.

Nézzük egymást, éjszakákon át, hajnal még sosem volt, ő jobban, mintha ő nézne engem és én tényleg csak vissza rá, a mély szürke szemeibe (valahogy egyszerre mindkettőbe, álomszerű, a valós farkasszemekben mindig zavart, hogy választani kell a kettőből), és várok. Tudom, hogy várok, de azt nem, hogy mire, nem türelmetlen, nem sietős, természetes. Úgy rémlik vissza, hogy olyan, mintha arra várnék, hogy megszólaljon. Azt hiszem, akkor és ott többet tudok, sokat tudok, de ébredés után már késő, nem tudok visszanyúlni olyan mélyre, megragadni, elkapni és felszínre húzni az ottani  érzések tömegének kicsiny részét sem, gondolataim fonalát megragadni, csak halvány víznyomatuk jut át az evilági ébredés szitáján keresztül a nappali valóságomba.

Ülünk éjszakákon át, néha végtelen hosszan, néha csak gyorsan futó álom emlékeként dereng vissza a reggeli fényben, valami fog történni, várom, hogy szóljon, vagy hogy egyszer felkeljen a nap (sosem volt még hajnal), vagy a hó essen (mindig van és mindig sértetlen, de hullás, az soha), de leginkább, hogy szólaljon, szólaljon meg a Rókám, sokszor olyan, mintha már éppen, mint amikor már nem indulsz el gyalog, mert mindjárt jön már a villamos, de mégis még mindig tart a csend, még mindig a megállóban állsz és átkozódsz, de nem és nem, marad nekünk még az éjszaka, a havas táj, a tekintet, ahogy tekintetbe kapaszkodik, a várakozás és a kicsit borzongató és furcsa, de leginkább szavakkal le nem írható érzés, ahogy néz és én visszanézek, hogy megkérdőjelezhetetlen, hogy mélyen, végletesen biztos vagyok benne: mindent tud.

( – és egyre gyakrabban kísért az érzés, pár napja nem hagy nyugodni, hogy talán nekem kéne megszólalnom.)

Kép: Bartis Noémi göndör rajzok c. sorozatából

Vitus Ákos

Ami a vizek felett lebeg

A kút, ahol az úr megvakult – volt a könyvnek a neve, kifestőskönyvek remeke volt, az író mesélt, az olvasó a mesét kifestette. Mára, sajnos, egy példánya sem létezik már, a pápák mindet elégették, mondhatnád, senkiföldje az egész világ. Az életnek nincs vége, a fejemen a haj nő tovább, mondhatnád, való igaz, nem mindenki kopaszodik meg, mielőtt elrohadna. Merni a művészet. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt” – a rendetlenségben a szépség, így színezett mindenki az ősidőktől majdnem máig. Ma? Ma élettelen kérgek sokasága várja, hogy a méhből egyenest beléjük pottyanj. Ó, nézd, a sötétben hogy veri a fejét az oroszlán a tetemekből épült falba, nem tapogatózik, csak a nekrofilek tapogatják előszeretettel az oszlás nedvedző gyönyöreit, nemde? Kérdezd inkább a következőt: miből van a mondat? A mondat vulgárvarázslatból készül. Miből van ez a történet? Madarakból, mondom, kivételesen a madarak könyvéből másoltam be mindenik kis részét, ahol a szarka a temetőben csőrével zúzza be a galambnak a koponyáját, ahol a fészekben az éhesen vijjogó csibék hiába várják ma haza anyjuk, ahol az ének az íratlan törvény. Mi történik ebben a történetben? Ugyanaz, mint mindegyikben, a nap a földön árnyékot vet, a hős akkor piszkálja ki orrát, amikor nem látszik, a mesélő mindenkit átver. Értem. Érthetetlen dolgok hangzanak el manapság az utcán, a közértben, a kocsmapultok fölött, a föld négy sarkából hozzák a szelek az aggasztó híreket a szeretet új korszakának feltartóztathatatlan érkeztéről, a madarak riadtan röppennek fel, amikor átseprik ezek a szelek a várost. Hallottad már a csuklyás gémek gyászdalát a kék erdőben, haver? Nem, a feleségem nem engedi, hogy kimenjek és meghallgassam. A feleséged kövér, büdös, és ocsmányságokat terjeszt rólad a hátad mögött, haver. Tudom, de én úgy szeretem, hogy egyszülött fiamat adtam neki vacsorára tegnap. Tegnap, holnap, tegnap, holnap, mikor lesz már vége ennek a komédiának, egyszer s mindenkorra, a sírra vágyok, hát nem fogod fel?, a sírra vágyok, s el is indulok most rögtön, hogy megássam magamnak. Azzal a feldúlt tudós a sűrű pusztának nekivágott, minden vagyonát otthagyva, hogy a szegények majd egymást megölhessék érte, nekünk viszont ennél fontosabb dolgunk van. Mert kérdem én, létezik-e tüdő, mely ne kérdezne semmit, s ha igen, hogy sajátíthatjuk el a gondolatolvasás fennkölt művészetét mi is? Nem tudom. De van egy érzék, mely kétségtelenül az emberiség legféltettebb kincse. Legyetek rá büszkék, ha bírtok.

Az úr tizenkét éve a csatornában lakik. Egereket eszik, és ami kisállatot lehúznak a gazdagok a vécén. Így járja a labirintust, nap mint nap, míg egyszer kihalász egy döglött aranyhalat, az markában megrándul, majd így szól: Az agyadat akarom, ember! Azzal szájába beugrik, s a garatján át kisagyáig rágja mohón útját, megesz minden idegsejtet, s a gyulladástól felgyűlt gennyben elégedetten ússza újdonsült otthonát körbe. Az úr minderről persze nem tud. Ő azt hiszi, a pajzán kis aranyhal felsértette ugyan torkát, csúnyán, majd akut ételmérgezésen keresztül lázas fejfájást okozott neki. Az egzotikus falatoknak ez a rizikója, az élet nem egy habostorta, jó rég megtanulta. Az élet a szennygőzben lebeg. Fent tudni maradni vele, úszni vele, le a mélybe, a fenékig ússzál le velem, súgja füledbe a vizeknek kék hölgye, merülj velem, és én felfedem neked a titkot. Szépsége a pápák szörnyű lázálmait fűti. S mi vagy te? Te lusta mamut, te szentséges merülő, feledékeny pondró, sirályok vagy polipoknak étke, nem lennél inkább egy vírus? Gyere el az új templomba, ne fintorogj, nincs egy hang, aki ott prédikálna, nincs egy tiltás, amit észrevennél, nincs ördög, nincs ítélet, csak hallhatatlan fehér zaj van, s láthatatlan halak. Pucér ember, ne piszkáld az orrod! Hányszor figyelmeztessem még? Hétszer? Hetvenhétszer? Hétszer hetvenhétszer? Hogy jutunk így el a végig? Nézd, hogy vonaglik a tengerparton, azt hiszi, az égbolt tégla, s lábait a földalatti vizek húgysavoldatai mossák. Pucér ember, ne átkozódj, hogy lesz hős belőled? Nem lesz? „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” Így mennek a buborékok felfele, mind felfele, míg ki nem pukkadnak a mérhetetlen boldogságnak színén – hangzik el az ősök ígérete, én meg annyiszor átrendeztem a polcot, hogy nem tudom már, melyik könyvben van ez. „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.” „Kérsz még mannát? Köszönöm, nem. Megbontom a sziklát.”

Az úr a pennát megragadja. Hatszázhatvanhat szót ír le, mielőtt rájönne, hogy nem tud. Most gyere hát, haver, szedjél ki a bajból, megígérem, nem leszek többé őszinte hozzád. Legyél, ami akarsz, a félelem korszaka lejárt, nálunk a válasz, világít a lábunk köze, gyere, fogózkodjál bele. Azt hittem, egy kompjúter vagy. A kompjútereknek nincsen lábuk. Az vagyok, ami vagyok, de leginkább egy madár. Nem értem. Én ember vagyok? Ember vagy, csak a fejed egy hal. Az én fejem egy piramis lesz. És a történet? A történetet elmondom most. Volt egy lány, egy gyönyörű lány, aki a szépségéről mit sem tudott, és úgy járta az erdőt, némán, egyedül, fejét örökké a föld felé lehajtva. Volt egy fiú, aki rút volt ugyan, de a szeretete akkora volt, hogy elhajtották miatta a szülei a háztól. Történt egyszer, hogy amikor a lány az ösvényt épp elhagyta, mert a fák tövéből finom gombát kívánt szedni, a fiú is arra kóborolt. Meglátta őt, és szeretete még nagyobbra megnőtt. Kívánta a lányt, kívánta a csendet, amibe a lány öltözött, hogy énekével levetkőztethesse, kívánta a rejtett gyengédséget, amit a lány a mellei közt őrzött, hogy erejét mámorba mártsa. Szerette őt, időtlenségbe fogadta egyből. Megrohanta a bokrok közül, a rongyokat letépte róla, nem hallotta visítását, zokogását, a szeretetét beledöfte, a vér lecsorgott rajta. Úgy visított viszont a lány, hogy falujának népe meghallotta, és felkerekedve, az erdőbe mind kirohantak. Meglátták, ahogy ők ketten a vérben tartják nászuk, és düh lobbant a szemük mögé, és meglendült a fejsze. A tetemet magukkal vitték, a legmélyebbik kútba dobták, kettéhasított koponyájáról elhullott a haja, a szarvain, ha éjjel besüt, megcsillan a holdfény ma is. Hiszem majd, ha látom, haver. A haj nem hullik el oly könnyen! És a toll, ami a kezedben van? A toll elszalad. A papír marad. Mindegyik képernyő kiég. Minden adat egy feladat. Segíthetek neked: választhatsz az atomlátás és a gondolatolvasás mennyei művészetei közül. Egyik sem kell. A történetet akarom, csak. Tied hát a párbeszéd aranyló ajándéka, és a folytatásnak még egy fejezete. S ha mégiscsak a vége kéne? Itt van egy mondat, ami hazugság és igazság, gyönyör és rettenet egyben: „Amikor ő meghal, elhúzzák a függönyt.”

Az úr a versnek mélyére túr. A horror. A horror. A horror úszik, mászik, repül. Nézz szét, tollak mindenhol körötted, mészárlásnak nyomai, könyvégetés hamvai, boszorkányégetés bűze. A lány történet nélkül folytatódik, kéreg lesz a bőre. Mondd inkább így: abortált magzatok serege támadott rám, míg az álom meleg vizében úsztam az éjjel. A méh gyümölcsei rohadtan esnek a földre. Elfelejtettem, mi is a mondat? A vérnász képe minden tanújának az emlékei mögé égett. Hány darabból volt az író? Kettő? Három? Megehetem őket? Nagyon éhes vagyok. Hókusz-pókusz, csoki-kókusz, nézd, ott megy a csúnya ember, halálzsákjában cinegék vergődnek. Nem látnak, nem hallanak, nem ízlelnek, nem éreznek tapintást vagy szagot. Mégsem döglöttek meg. Még nem döglöttek meg. Pecsenyeillatot érzek. Nagyon éhes vagyok. Miféle szél ez? Semmi különös, a föld peremén járunk. Hátul a romok, elől a végtelen, csillagszórós, ismeretlen dolog. Menjünk akkor vissza. Nem mehetünk innen vissza. Ránézek, és látom, hogy a nyála csepeg, kis selyemszálak lógnak le a szája szélén, és tudom, hogy felfalna mindent. A fehér galamb koponyáját. A homokot a víz partjáról. A könyvnek a bőrborítóját. A sír alján a sötét sarat. Az inat, mi a holdat tartja. Az embriót a tojás mélyén. A szűz anyának csecsbimbóját. A szívet, mi a föld alatt ég. Az égből zuhant ajándékot. A gerincen tekergő kígyót. A testből kitaszított sejtet. A testből kiszakított testet. A kígyóval kéjelgő asszonyt. Az elpazarolt magot, s azt, ami megfogantatott. A napnak finom héját. Az ősállatok emlékeit. Saját cserzett ajkát.

                                                                                                              
 

Grafika: Varga Zsófia

Pintér Gergő

Visszafordulás

(avagy két részecske idő-ide-oda-utazása)

Tágul a világegyetem,
szűkül a képzelet.
Tágul a világegyetem,
ó igen, értelek.

A jövőből jövünk majd
(véletlen művelet)[1],
árbocunk a múltba mutat,
ó igen, értelek.

Szemben az árral, az árral szemben,
űrfolyam űrhabot oszt.
– véghez vittük a tervet –
Így utazunk, így zuhanunk most.

Csak a gluonokban[2] hiszünk,
és a Higgs-bozonban,
és ha jönnek, elmerülünk
a gravitációs hullámokban[3].

Félre a tréfát! Félre a tréfát!
Félre a tréfát, illemet!
Itt jövünk, a jobbkerekünk
idejétmúlt világvonal[4] lehet.

Kicsit zötyörög, kicsit dől,
több kvantum-állapot zajlik,
anyám, seggre ne ess ettő!
csak egy kicsikét morajlik.

Hátravan még néhány fényév,
drágám, az ősrobbanásig,
az elején biztos a jövőkép:
Előre a Kipusztulásig!

Csillogó űrhabok dúlnak,
az idő az iszapba fúl, a
csillagok visszaalakulnak,
jajj, csak a gyerek élje túl!

Látom már, látom a partot,
a képzelet visszakacsint,
s látod a szivárványt ott?
benne a bíbor, a pink[5]!

És emlékszel még a csillagokra?
Hogy láttuk a végtelen teret?
Most itt esik kis darabokra,
ó igen, értelek.

A szemedben, drágám, a kozmosz,
a spektrumod[6] körbeért:
piros-zöld és most, most
örülök, hogy visszajöttél.[7]

Azt hiszem, nekünk itt jó lesz,
picit megmelegedünk,
a teába egy mikronnyi mézet
s egy csipet citromot teszünk.

Azt hiszem, nekünk itt jó lesz,
de ha kilötyögtetünk
egy cseppet, az új tér-idő lesz,
és új útra kelhetünk.
 

*

Tágul a világegyetem,
szűkül a képzelet,
ez a csepp-világ az egyetlen,
ó igen, értelek.

De ha túlbonyolódnak a dolgok,
és nem érezzük a végtelent,
összegabalyodnak az elektródok,
újra az lesz végzetem,

hogy én leszek újra a képződő párod[8],
egészen CERN-ig[9] gyorsulunk,
te ütközöl, én interferálok,
és megint visszafordulunk.

Fotó: Lantos Júlia

 

---

[1]A kvantummechanikában van egyfajta véletlen faktor, nem egészen determinisztikus az elmélet.

[2]A gluonok a kvarkok közötti erős kölcsönhatás közvetítő részecskéi.

[3]A Higgs-bozon és a gravitációs hullámok létezését egy-egy elmélet megjósolja, és világszerte nagy erőkkel folyik a keresésük, de még se Higgs-bozont, se gravitációs hullámokat nem találtak. Egyes elméletek szerint a Higgs-bozonokat már megtalálták, de a segítségükkel lehetővé vált az időutazás, és a kutatók – látván a katasztrofális véget – visszamentek az időben, és megakadályozták a Higgs bozon fölfedezését.
(Azóta új hír, hogy CERN-ben találtak Higgs-bozont… Azt hiszem, az azonosítása még folyamatban van.)

[4]Világvonal: egy test pályája a tér-időben.

[5]A pink nem szín, nincs benne a szivárványban, csak a mi agyunk találta ki.

[6]Hullám spektruma: egy „vonalkód”, ami azt mutatja, hogy a különböző frekvenciák milyen arányban találhatók meg a hullámban.

[7]Ki örül? Kinek? Nem számít: az ősrobbanás pillanata egyetlen végtelen sűrűségű pont, ott már minden egy. Én örülök neked, vagy nekünk örül az Eredet, egyre megy.

[8]Párképződéssel a „semmiből” két részecske keletkezik, egymás antirészecskéi, de ezek utána is kvantumkapcsolatban maradnak egymással, vagy ilyesmi.

[9]CERN: a világ legnagyobb (a francia-svájci határon található) részecskegyorsítóját üzemeltető szervezet. Az egyik jelenleg is futó projekt például a Higgs-bozon keresése, a módszerek brutálisak. Kábé ilyesmi: hogyan bizonyítsuk be kísérletileg, hogy az autó motorjában van gyertya? Hát fogjunk kétszer egymillió autót, ütköztessük őket hatalmas sebességgel frontálisan, és fogjuk fel a kirepülő alkatrészeket, analizáljuk őket, hátha köztük lesz a gyertya. Ha nincsen köztük, akkor a következő kétmillió autót próbáljuk meg még nagyobb sebességgel ütköztetni. Előbb-utóbb majdcsak kirepül az a gyertya, ha tényleg ott van.

Kálmán Szabolcs

Közel, egyre közelebb

Mikor levertem a karommal a hamutálcát, s elaludtam ott a pulton, vége lett az estének. Valahogy hazakerültem, talán a pincérnők ültettek taxiba. Biztos nagyon köszöntem nekik, de ők nem értették, részegen nem tudok románul. De erre már nem emlékszem. Másnap meghívom őket egy kávéra, s ők megkérnek, többet ne igyak. Kiszakadt a kabátom is, azt hiszem, már nem lehet megvarrni. Ebben voltam, mikor Alex elutazott, s úgy ölelt meg, mint aki már nem jön vissza. Ő beült a Citroenjébe, én elsétáltam a buszig, s többet nem láttuk egymást. Ilyen egyszerűen működött, de biztos ő is sírt. Nemrég tudtam meg, hogy kell mondani annak a dzsekinek a márkáját. Ahogy téged korábban szerettelek, mintha a nevedet tudtam volna. Mindenem fáj, meghalok.

Sokszor áltatom magam azzal, hogy volt olyan perc, mikor szerettél. Az csak az enyém volt, és nem veheti el senki. Nem adnám oda, megütném azt, meg amúgy is. Mikor a vállamra hajtottad a fejed a buszon. Barna blúzt vettél az ingedre, kezes voltál, s egy kicsit szomorú. Vagy a téren, akkor este. Sört ittál, zárás utánig maradtunk. Ideadtad a sálad, s belekapott a szél. Többet nem találtuk meg, odaszállt a nap elé, mindent vörösbe borított. A szegfűmezőket, az olvasztárok forró vasát, az alkonyatot. Én a felhők fölött szerettelek a legjobban. Mikor a fiúkkal bombákat dobtunk a falvakra, s nem is érdekelt minket. Azóta Radu meghalt, Kerekes kiment Amerikába, Mirceát elütötte egy autó. Amúgy már nem is beszélünk egymással.

Sokszor szerettelek volna felhívni. Azt mondtad, majd hívsz, azóta minden nap várom. A legrosszabb négykor, onnantól még messze van az este. Toronyépületet húznak fel a szemünk elé, s megvakulunk. Hazudtál, mikor azt mondtad, a munkád miatt fogunk kevesebbszer találkozni. Legalább a születésnapodkor fel kellett volna hívjalak. Egy éve írtam, szétszakadó levél volt, már nem tudtam mit mondani. Érdekelne, bántanak-e még, olyan magányos vagy-e, egyáltalán hogy. Vagy legalább a szokásos marhaságok is megtették volna. De nem akarlak felhívni, minek zavarnálak. Mikor anyám meghalt, s nem volt senki, akinek elmondhattam volna. Apám már rég nem élt, a bátyámmal meg nem tartom a kapcsolatot. Lementem a boltba, vettem két doboz cigarettát, s a lépcsőn elszívtam az egyiket.  Otthon bekapcsoltam a televíziót, láttam, otthon vagy. Korábban láttalak táncolni, nagyon tetszett. Mikor elfogyott a cigaretta, lefeküdtem aludni. Látod, milyen nevetséges a halál is, meg a szerelem is.

Mért nem hívsz? Jó, most nem tudnék beszélni, részeg is vagyok. És jó járkálni félreeső helyeken. Estefelé, nem olyan rossz  egyedül a sötétben, de rád gondolok. Emlékszel a tengerre? Végignéztük a hullámokat, s mikor kiürült a meder, összeszedtünk egy zacskóba néhány halat, megettük estére.  A többi már nem érdekelt. Senki nem értett semmit, furcsa dolgokról kérdeztek. Elszaladtam, egyik sem futott utánam. Itt, most megvagyok. Van munka is, sokat dolgozunk, esténként leiszom magam.

Veszélyes kihajolni az ablakon, átáztak a falak, leszakadt az eresz, kialudt az őrláng. Hideg lesz az éjjel, s erősen vékony ez a takaró. El fogok süllyedni, megfojtanak. Gyere be az ablakból, úgysem látni onnan semmit. Repedések szaladnak végig mindenen, a könyvek feldagadnak a nedvességtől, összeragadnak lapjaik. Legalább a könyvek megmaradhatnának. Egy reggel eljöhetnél. Olyankor csúf vagyok, rendetlenség van a  szobában, de bocsásd meg. Semmi nincs itthon, nem tudnálak megkínálni semmivel. Ne gyere.

Szénbányászokkal iszom. Feketék vagyunk, sokat iszunk, nem szólunk egymáshoz. Sokszor az az érzésem, hónapokig tudnánk szótlanul ülni egymás mellett, s nem haragudna senki a másikra. Már nem akarok regényt írni. Akkoriban szerettem volna venni egy házat is. Fent, szinte, ahol a fák kezdődnek, de még nem járnak a vadak. Közel istenhez. Egy csomószor álmodtam veled, annyi mindent szerettem volna csinálni.  Állatok mocskolták össze azt a lugast, ahol eddig delenként aludtam. Szerettem, ahogy összeszurkálták a nyakam a száraz fűszálak. Addig süti a szemem a nap, míg megfájdul a fejem. Jó lenne egy olyan vendéglő, amilyenekkel tele van Amerika. Tükörtojást lehet reggelizni, kávéval. Vinilinnel húzzák be ott a bútorokat. Mit szólsz, milyen lenne, minden reggel lejönnél, akkor láthatnálak minden nap.

Mikor megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy már nem szeretlek, akkor szeretlek a legjobban. Azok a napok úgy indulnak, mint bármelyik nap, de rosszul végződnek. Egy nagy hajó krátertóba keveredett, úgy lebeg a tavirózsák között, a vizet sem fodrozza fel, azt írja az újság. Kiúszott róla mindenki, a főszereplő is otthagyta. Tér, idő nem számít. Mindenfelé kerestelek. A gyümölcsfák alatt, a fényben s estefelé. Tíz év késéssel kiépített metróvonalakon. Ha felszállok azokra, nem vársz a megállóban, s lehet, én sem miattad szálltam fel. Egy-egy éjszaka erősebb az utcai lámpa fénye a holdénál. A tér ismét nem számít, ne zavarjon össze. Majd egyszer, ki tudja, még találkozunk. S akkor újrakezdjük. Újra meg újra.

Hallod, ne hívj, talán a hallgatásodnak van igaza. Az elején csak napi öt szállal szívtam, megvastagodtak a körmeim. Az orvos a vállalatnál azt mondta, ne igyak, sápadt vagyok. És hogy nem lesz jó vége. Nem szabadna ilyenkor írni. Mert minden szónak súlya van, meg minden ilyesmi. Ha csak annyi is, elmondja annak, akit szeretek, hogy szeretem. Hogy aztán ő kitörölje. De van, amit nem lehet. Ez is úgy hangzik, mint valami marhaság a regények végéről. Csendes gyermek voltam, apám szeretett. Néha a busszal felmentünk a csillagok közé, mielőtt megvirradt volna, és hideg volt. A férfiak ott fent is marconák és szótlanok lesznek egy idő után.  A magas épületek mögé is be lehet látni onnan. De semmi érdekes, ne is kérdezd, mi van ott, nincs ott semmi. Látod, nem lenne, miről mesélnem neked.

Láttalak múltkor a vonaton. Egyedül ültél a kabinban, aludni próbáltál. Bodzaillat volt, és minden olyan szépnek tűnt. Egy zacskóban perec hűlt melletted. Raduval egyszer megpróbáltunk sütni mi is, az anyjáéknál, falun. Nem sikerült jól, elégtek a szélei, de megettük. Radu furán viselkedett, de most már mindegy. Berepült hozzád valami bogár, de nem ölted meg. Ott voltam melletted végig, a visszafele elsuhanó fák alatt.

A fogság harmadik napján

A pusztai vándorlás és a tengeri kievezés hibrid anagrammája pontosan addig a jól körülhatárolható pontig tart, míg, megcsömörölve tőle, repülőre nem szállunk. Azon a földön meg nehéz kitolni a barakkajtót, elhavazta valami, ami nem hó, vértelen dara, de nem tudjuk, micsoda. A párás falak között csak arra gondolunk, akit még mindig szeretünk. De nem mondjuk ki, erősebb a gőgünk, mert tudtuk már az elején, ez vár, mikor elmúlik a harmadik évszak. Ahogy közeledik az este, kellemes hullaházba bújunk, bőrbekötött, langymeleg helyeken találunk magunkra, anélkül hogy megnyugodnánk egy kicsit. Addig eltűnik a nap, és nem jön helyébe más. Egyedül maradunk, sem a jobbunkon, sem a bal kezünk felől senki. S akkor kimondjuk, többeli nekifutásra formálja szánk a régi szót, mígnem sikerül végre. Olyan, mint egy rosszul sikerült bűnbocsánat. Ebben a kirekesztő környezetben is szép, nem másabb, mint volt régen.

Kép: Juhász Gergő

Lantos Júlia

Szív Hanna Sára

AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem kimondottan megnyerő. Az, hogy mégis ott kötöttünk ki, a ronda koszosfehér mennyezet alatt (amelyről már néhány foltban hiányzott a vakolat is), a furcsa szagú ágyneműn fekve, az valószínűleg az akkoriban rám tört, majd rajtam eluralkodott apátiával magyarázható (és nem a sztoikus etika értelmében).

 

Azokban az időkben jöttem rá (már), hogy nem vagyok szép, ellenben egészen csúnya. Viszont még jó ideig nem jöttem rá arra, hogy egyébként mennyire kurvára mindegy is ez, legalábbis sok minden szempontjából. Így amikor szokás szerint magamat csak kísérőnek tartva, egy akkori barátnőmnek nevezett lány társaságában (aki valamiféle párzási időszakot élhetett át, ami lehet, hogy azóta is tart), már félig magamra maradva a kiskocsma mosdója felé menet valaki megfogta a seggem, majd valamivel később egy sörmeghívás után kedvesen közölte, hogy egyébként nem lakik messze, sőt, közel, végül vele mentem. Ő elég részeg volt, nekem éppen csak érződött az elfogyasztott alkohol. De mire ott feküdtem, a furcsa szag, ami az ágyneműből áradt (és amelyet később sokáig éreztem még az állandó mosakodás ellenére is, kényszerköntösként ölelt körbe, és kísért mindenhová), teljesen magamhoz térített, így szinte teljesen tiszta fejjel bámultam a plafont, miközben azon gondolkodtam, hogy hol is tartok valójában, úgy általában. (Azt hiszem, nem jutottam semmi érdemlegesre ebben a kérdésben akkor és ott, de emlékeim szerint később sem.)

Nem tudom, hány percig tartott, de hosszúnak tűnt, szuszogott és lihegett a fülembe, néha felnyögött. Nem éreztem fájdalmat, semmi mást sem, csak a combom kezdett viszketni egy idő után – de türelmesen vártam a megvakarásával, bár a vége felé már kezdett kimondottan idegesíteni. 

Amikor végzett (végeztünk?), kiment a fürdőbe arcot mosni (vagy ki tudja, mit csinálni, de ez sem érdekelt különösebben), én magamra kaptam az egyszínű kis ruhámat (talán sötétkék), ami az ágy mellett hevert. El akartam szívni egy cigit, de úgy éreztem, előbb ki kell mennem ebből a lakásból, ki innen, ahol furcsa szagú az ágynemű, és ronda a plafon (illetve az utóbbit akkorra már kimondottan ocsmánynak találtam). Elindultam kifelé, a szoba ajtajában találkoztunk össze. El is mész, kérdezte, én meg mondtam, hogy igen.

Nem volt még mindig magánál teljesen, izzadt volt, és hunyorgott. Még egyszer megnéztem szemtől szembe, nem volt csúnya talán, arra emlékszem, hogy nekem nem tetszett, se az arca, se a teste. Kikerültem, és kimentem a lakásból, keresztül a konyhán, ami egyben az előszoba is volt, becsuktam magam után az ajtót (talán inkább csaptam), és magam sem vettem észre, hogy a lépcsőházban már meggyorsítottam lépteimet, csak amikor az utcán álltam nagyokat lélegezve, vettem észre, hogy szinte rohanva tettem meg a négy emeletet lefelé, és enyhén remegek. Arrébb mentem a kaputól, és leültem a járdaszélre, élveztem a hűvös éjszakai levegő érintését, próbáltam nem magamat szagolni és nem gondolkodni, semmin, mocskosnak és büdösnek éreztem magam. Ültem ott egy, kettő, öt, tíz, vagy sokkal több percet is, szívtam a cigiket, amíg egy kutya oda nem jött megszaglászni a lábaim közét, amivel sikerült kirántania az éber álomtalan álomból, amibe a szemközti ház falán lévő firkákat bámulva merültem. Felálltam, és hosszú léptekkel a körút felé vettem az irányt. Homályos volt minden, furcsa, rideg és üres. Köhögtem, és be akartam ülni egy kád vízbe, otthon.

Amikor kiértem a körútra, mintegy feloldozásként, amire mind olyan régóta várunk, sárga kígyóként elsiklott előttem az első hajnali villamos.

**

Évekkel később láttam még egyszer a férfit. Lehet, hogy nem is ő volt, de én azt hiszem, igen. Persze ő nem ismert meg, furcsa az is, hogy én egyáltalán őt, vagy legalábbis úgy véltem. Eszembe jutott a rettentő szag (ami még az eset után sokáig kísértett) és a plafon is, ahogy néztem őt. Figyeltem, ahogy elindul a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa, és a szagra emlékeztem, de már nem tudtam felidézni. Néztem, ahogy befordul a sarkon és eltűnik.

Azt hiszem, akkoriban már boldog voltam.

A. A BUSZMEGÁLLÓBAN állt. Elmerengve állt és várt, valamit. Talán az éjszakai buszt, talán valami egészen mást, jelet, sugallatot, csodát, ő maga sem tudta. Csendben fütyörészett, valami réges-régi dallamot, ami távoli mélységekből ért el az ajkaihoz, majd bújt elő közülük szétszóródni a város csendjébe, amely békésen és (ha valaki erősen figyelt, ezt csak az vehette észre) egy csöppet baljóslatúan ölelte körbe őt, és lepte be az üres utcákat, mint a februári hótakaró szokta.
 

A. nem figyelt erősen a csöndre, a saját száján kiszűrődő dallamot sem bizonyos, hogy hallotta, gondolatai valahol nagyon távol jártak, cikáztak nyugatról keletre, keletről nyugatra. Felhőkarcolókat képzelt, égigérő tornyokat, magát látta, amint eléri az eget, megérint egy csillagot (úgy képzelte, nem éget, hanem hűvös, üveges tapintású, de nem fagyos, semmiképpen nem hasonlít a jéghez. Valami lüktetést érezne bennük, úgy képzelte, szinte érezte tenyerén a bizsergést, amikor képzelt önmaga ráfektette a kezét a fakó csillagra). A következő pillanatban már hegyeket látott, hósipkákat rajtuk, előttük végtelenbe tartó, széltől borzolt laposan elterülő puszták – sárga fű, legelő bölények, sivatag, indiánok, énekszó, gabonaföldek parasztokkal, szigetek... –, elméje sebesen szárnyalt végig emlékszerű álomképein. 

Feltámadt a szél, sárga és barna színárnyalatokban játszó leveleket sodorva végig a kihalt utcán, melyen A. már maga sem tudta, mióta állt, a buszmegállóban. 

 A tengerre gondolt, az óceánra, a végtelenség fájdalmas és felfoghatatlan gyönyörére, a feneketlen mélység sötétjére, a süllyedésre, a véget nem érő lassú zuhanásra, és egy röpke gondolat erejéig a halál is eszébe jutott. 

A busz jött és elment, üres volt, talán ha egy ember aludt rajta hátul. A. csak merengett, talán nem is vette észre az előtte kinyíló, majd becsukódó ajtókat. Közeledett a hajnal, de a nap első sugarai még távol jártak.

Azon az éjjelen beköszöntött az Ősz.

Kép: Lantos Júlia