Bertók Beatrix


4 büszkeség és

balítélet (jobbegyenes?)


(a dolce vita című piszokzatból)



LESkelődik. má’ megin’. nem sül le

képéről a bőr. egyszer csak rátámaszkodhat

jobban, mert megreccsen, de hál’ istennek nem

szakad be az ajtó. még. legfeljebb behorpad.

ezért megkapja még a magáét. egyszer.


most kinek jutna eszébe komolyan

ilyesmi, amikor az illatos habfürdő önmagáért

beszél, s már ki se dugom a lábam,

mert csak félig kell, és félő, hogy e nesz

és pill alatt rámzúdul kintről á lá crash


...a lavina. úgyhogy pssszt! egyelőre

semmi vivere pericolosamente. majd

ha megadom rá a jelt... majd’ kiment

a fejemből: újságom is van – képes!

nyálazgatom. de nincs benne semmi


jelképes



ELég, mondta, és magára kapta a

dolgait, mint aki menni készül.

(mielőtt kikészül? hisz eszében sem volt,

jól ismerem.) én a körmeimet reszeltem

törökülésben az ágyon, törölköző-

turbánnal a fejemen. nem néztem fel


rá. (nézetem szerint az csak ront

a helyzeten.) még tett egy tökéletlen

próbálkozást: másra terelte a

szót. mint mikor falnak mész, és nehogy

mégjobban szétkend a mészt, kerülsz

egyet, mindegy mekkorát!... hagytam,


kerüljön, nem kerültem elébe. akkor

akartam csak (szokás szerint), amikor

áttérek az ujjaimra. nem mintha venném

a lapot. pedig megjósolhattam volna:

elblattoltam. addigra, huss, eltűnt. azóta is

kerül... azóta se kerül más...



MINDE


nem kizárt, hogy bezártam

magam a „magam kisvilágába”,

és úgy teszek, mintha mindenem

meglenne (és ha megvan?) – s

ezzel aztán el van intézve

minden (és ha el van?)


mindenem, te vagy mindenem,

hogyne lenne meg mindenem?

mindenem, te vagy mindenem,

hogyne lenne meg mindenem?

mindenem, ha te vagy mindenem,

hogy ne lenne meg mindenem?!


mindennap ezt kérdem (magamtól,

nem segít be senki), és ez már

tényleg úgy hat, mintha zárt

rendszer lenne – mintha egyenesen

a zo [1]-n lennék. vagy – hát nem

szép? – egy dalt dúdolnék. szó mi


szó, minden oké, ne félj!

úgy értem, ne félts(d magad)!



KEDVES TOM


nem csak itt vagy

ott, ekkor v. akkor, én mindig

mindenhol piszkálódós kedvemben

vagyok. olyannyira, hogy már-már

néha az élvezettől szinte

magam alá piszkítok.


ronda egy dolog, tom.


van persze nekem is

egy piszokzatom, ott is

elintézhetném – ha akarnám! –

a dolgom. megközelítőleg...

legyen tanú rá e pár

tiszta sor, sir!... na pá!




[1] zártosztály