Adorjáni Panna



Tisztálkodás


Nem tudom elkezdeni ezt a napot, mondta szabadkozva, és meg se próbált beállni a zuhany alá, mert egy rendes nap a tisztálkodással kezdődik, ez a reggel, könyörtelenül akár délután háromkor is ez a reggel, a vízcseppek a testen, az átdorbézolt éjszaka és az elmulasztott esti fürdés után a test engesztelése, ezé a megátalkodott fájdalomtömegé, amit állandóan sikálni kell, mert mindig bepiszkolódik, soha nem lehet elég tiszta, soha nem lehet elég feszes, soha nem lehet elég sima a bőr, mindig vannak itt-ott pihék, netán szőrszálak, Isten őrizz, egy női testen, és a pórusok valósággal bedagadnak a füsttől, mámortól, átgondolatlan érintésektől, és akkor sikálni kell, jó erősen bedörzsölni, minél gyorsabban eltüntetni az árulkodó jeleket, hogy történt valami, hiszen semmi nem történt, de egyáltalán mik ezek a fájdalmak a hátban, nyakban, lábujjakban, még a köröm alatt is, mik ezek a szagok, illatok, miért áramlanak büntetlenül a testből, miért? Mindig baj van ebből, a tisztaság mániákus hajkurászásából, reggel zuhany, délben zuhany, új ruha, új bugyi, új smink, este zuhany, főleg ha kimenés lesz a városba, mert tizenkettő előtt lefeküdni valóságos káoszt jelentene, valamiféle rendellenességet, amit a test ért egyedül, a rendellenességet, azaz a rendet, amit merő divatból mellőz már egy jó ideje, és a pisilések után is mindig letolt bugyival a csap mellé állni, és az intimkendők, nem is csoda, hogy rendszeresen begyullad. Ma nem vagyok hajlandó megfürödni, tehát elkezdeni a napot, tehát ez a nap nincs, nem lesz, ki is kapcsolom a telefonomat, senki ne hívjon, nem létezem. Persze nem kapcsolja ki a telefonját, hanem inkább tüntetőleg kinyomja a telefonálókat, és ilyen borzasztó üzeneteket ír, hogy ma képtelen vagyok, majd jelentkezem vagy hogy bocsi, most nem tudok, mintha ezek valamit is jelentenének, valami titokzatost, esetleg veszélyest, érted, hogy valami baj van, a lelkemben valami nincs jól, az agyam mindjárt szétpattan, és akkor egész nap roskad valahol, a szoba egyik szegletében, az ágyon, a konyhaasztalra szemérmetlenül fölpakolja a lábát, a mosdatlant, és kávét szürcsölget, egyébként fogmosás sincs, egyáltalán semmi, pedig most kellene a leggyorsabban lemosni a tegnapot, eltüntetni a testen felejtett emberek lenyomatait, a férfiakat, a nőket, az állatokat, mindenkit, akihez odadörgölőzött. És a tegnapi testre rárakódik a mai test, annak a mának a teste, ami nem létezik, hiszen nincs ma, csak a tegnap folytatása, úgy kell a tegnapot átráncigálni a mába, mint egy halottat, egy nagy darab halott férfi testét, amit nem lehet csak úgy otthagyni az út közepén, de nem is húzhatja sokáig maga után, csak egy kicsit, egy kicsit muszáj húznia, nem lehet ott hagyni, be kell fejezni, mindenkit rendesen be kell végezni, mint ahogy a mondatokat, nem csak úgy, véletlenszerűen kitenni a pontot, amikor már nincs szusz, hanem egyenletes ritmusban lélegezni, megkeresni a logikai kapcsolódásokat az egyes mondatrészek között, és a valószínűség pontos tanulmányozása nyomán megkeresni a nagyobb szüneteket, és igen, oda tenni a pontot, határozottan, jól belenyomva a ceruzát a papírba. A férfit is be kell fejezni, mert ha az út közepén marad, netalán még elüti egy autó, ami röhejes volna, érted, egy halott embert elütni, még egyszer megölni, mintha nem lenne elég halott, mintha pislákolna még bármi is benne, hiszen hideg, olyan hideg a keze, amit görcsösen szorít a másik kéz, ez a női kéz, olyan megnyugtatóan hideg, ne aggódj, halott vagyok, nincs bennem lélek, megszűntem szentnek lenni, csak egy darab valami vagyok, nyolcvan kiló valami, ami már semmi, és semmi közöm ahhoz, akit te húzol magad után, semmi, de semmi közöm az égvilágon. És így tiltakozik a halott férfi teste, akinek igazán mindegy, hogy hányszor üti el az autó, ott lehet nyugodtan hagyni a forgalmas négysávos belvárosi út közepén, az éjszaka közepén, az élet közepén, az én életem közepén, tiltakozik a női kéz, miközben nem, nem engedi el, csakazértis kihúzlak a járdáig, ott majd szépen hívom a rendőrséget, rendes koporsót kapsz, megborotválnak, megpreparálnak, hogy fel se ismerjelek majd, amikor rád nézek a nyitott koporsóban, egyenesen fogsz feküdni, mint akit karóba húztak, mint aki lenyelt egy vállfát, és szép leszel, egy rendes halott, akit aztán szépen el lehet temetni, annak rendje-módja szerint megsiratni, nem így, nem ölhetlek meg kétszer meg háromszor, micsoda embertelen ötlet. A halottat meg kell fürdetni, jól megdörzsölni, ez az utolsó mosdás, az utolsó esély arra, hogy bebizonyítsam, tiszta vagyok, minden szőrszálat, pattanást, lyukat, dudort eldolgoztam, minden szagot megnemesítettem, most már egyetlen vagyok, a szent, a halott szent tisztasága határoz meg, márványból vagyok, a márványszobrok szagából, gondosan kifaragva, befejezve, tehát egyszersmind végérvényesen elrontva. És akkor a női kéz ijedten magához nyúl, mint a vak, aki csak érintésről ismeri fel saját testét, add vissza a ledörzsölt bőrömet, nem ismerem ezt az embert, semmi közöm hozzá, semmi közöm ahhoz, akit húzok magam után, semmi, de semmi közöm az égvilágon, mi ez, valami megpreparált hulla, minek ez a lakkozott nyavalya, a csipkék, a selyem, kié ez a körülményesen borotvált arc, ki ez a férfi, hiszen nem téged húztalak magam után kétségbeesetten a forgalmas négysávos belvárosi úttesten, hogy el ne üssenek, hogy ne kelljen kétszer, netán háromszor meghalnod.




Kép: Bartis Noémi




Gábor Zsófia


EL-KÉP




























át-tetszés






























[Diafilm keretbe helyezett, 3.5/2.5 cm műanyag felületre felvitt festékfoltok, melyek oldószer keverésével transzparens textúrákat eredményeznek. Vetített kép.

Fedőanyagok: szurkos alapanyagú, illetve lakk és tinta keveréséből származó festék, színes tustinta.

Válogatás egy 148 darabból álló vetített sorozatból (az elkészítés sorrendjében).]