Molnár Sára
Istók
Istók ácsorogni tudott a
legjobban. Ha megállt valahol, zsebre dugta a kezét, és órákig álldogált egy
helyben, anélkül, hogy mozdult volna, esetleg csak a táskáját tette át egyik
válláról a másikra. Sötétkék vasutas táskája volt, meg hozzá sötétkék vasutas
sapka, nadrág, és kabát, ezeket hordta mindig, nagyanyám szerint azért, mert
nem is volt másik ruhája. Ő is jegycsípő akart lenni, mint az, akitől a ruhát
kapta. Ezt apunak mondta egyszer, kétszer, háromszor is, amikor pénzt kért tőle
a jegyre, hogy el tudjon menni Szebenbe vizsgát tenni. Este sem vetkőzött le,
nadrágban meg kabátban aludt, a sapkát meg a szemére húzta, és az ágyat sem
vetette meg, egyszer láttuk a nővéremmel, mikor nagyanyám reggel küldött
Istókhoz, hogy hívjuk el fát vágni.
Ácsorgott a buszmegállóban, a bolt
előtt, a határban, az út mellett, de nálunk is ácsorgott sokat, a ház előtt, az
udvaron, a konyhában, meg a kertben. Ha megálltunk a pajtánál, az udvar
legmagasabb pontján, és kihajoltunk a tyúkketrec fölött, lábujjhegyre állva,
hogy jó messzire lássunk, és végigkémleltük az utcát, ezt a, felőlünk nézve,
aránytalanul elnyújtott ipszilont, ahogy a híd előtt szétvált, és balra
elkezdett mindjárt emelkedni Felszeg felé, hogy aztán a templom után hirtelen
eltűnjön a szemünk elől, mert onnan meg már ereszkedni kezdett, jobbra meg, a
hosszabbik szár elnyúlt a boltig, és még azon is túl, míg egy éles kanyarban
véget nem ért az utcacsík, ami után már Kányádszeg következett, de azt a
pajtától nem láttuk, mert eltakarta a kanyar, na, ha ezen az ipszilon alakú
utcán láttunk álldogálni valakit sokáig, mozdulatlanul, táskával a vállán, az
biztosan Istók volt.
Mi is szerettünk kiállni a kapu
elé, főleg ha jött a csorda, vagy a városi busz, de Istók az üres utcát is
sokáig tudta nézni. Nagyanyám azt mondta, azért jön olyan sokat hozzánk, mert
papónak első unokatestvére, és mert a többi rokona nem törődik vele. Először a
kapunk előtt állt meg, zsebre dugta a kezét, a sapkáját a szemébe húzta, és
hátat fordított, mintha be sem akarna jönni, úgy bámulta az utcát, meg a
szemben lévő házat. Nagyanyám kinézett az ablakon, és mondta, hogy na, Istók
már megint itt van, de nem hívtuk be, kivártuk, amíg megunta az
álldogálást, és magától bejött. Először csak a kapun jött be, és az udvaron is
megállt egy kis időre, háttal a konyhaablaknak, úgyhogy jól láttuk a sovány,
hajlott hátát. Kicsit szétrakta a lábát, és a hajlottság miatt úgy állt ott,
mintha azon igyekezne, hogy minél jobban tudja nézni a földet. De egyszer sem
nézett be ránk az ablakon, még véletlenül sem. Ha nagyapám az udvaron volt,
Istók odaszólt neki, hogy adjon Isten, bátyám, na, dolgozunk?, nagyapám
meg általában megkérdezte tőle, hogy most ugyan hova indult. Istók soha
nem azt mondta, hogy hozzánk, hanem, azt, hogy Bögözbe, vagy Kányádba, vagy
esetleg a városba. De sietni egyáltalán nem sietett, csak a beszéddel, mert egy
kicsit hadart, hanem ácsorgott még egy darabig. Később bejött a konyhába, és mondta
nagyanyámnak, hogy adjon Isten, ángyom, majd megállt a pinceajtó előtt,
a kályha mellett. Nem vette le a zakóját, és a táskáját sem tette le, úgy állt
a törülközők meg a kabátok között, amik a pinceajtóra voltak felakasztva,
mintha mindjárt indulni akarna kifelé.
Nagyanyám odatette elé az egyik kicsi széket,
és mondta, hogy na ülj le, Istók, de ő csak rázta a fejét, és mondta,
hogy nincs időm, ángyom, dolgom van. - Hát neked milyen dolgod van,
Istók?, kérdezte nagyapám, ha bent volt. Megyek Bögözbe, hadarta
Istók, és az ajtó felé bökött a fejével, de aztán csak ácsorgott tovább. Aztán
mit csinálsz te Bögözben?, kérdezett vissza nagyapám, mert nem tudott
belenyugodni a dologba. Dolgom van, vágta rá kurtán Istók. Nagyapám csak
csóválgatta a fejét, mint amikor elmeséltük neki, mit meséltük, dicsekedtük,
hogy apu azt igérte, egyik nyáron elvisz a tengerre, ő meg félig gunyorosan,
félig komolyan legyintett, hogy nem lehet, nem mentek tük súva, a töngör
martjára, mikor itt olyan sok a dolog, inkább jösztök ide, né, a Kuvarra,
kapálni, meg a Pázsintra, szénát csinálni. De Istóknak nem ezt mondta,
hanem azt, hogy menjen ki az erdőre, és gyűjtsön egy kicsi fát, mert hanem
megfagy a télen. - Hagyjon békén, bátyám, én az én dolgomat elintézem!,
hadarta erre sértődötten Istók, aztán összeszorította a száját, úgy, hogy az
álla még jobban előreugrott, mint máskor, és nagyanyámat nézte, ahogy ki-be
járt a pinceajtón, mert ahányszor elment Istók mellett, mindig a kezébe nyomott
valamit, no me, nesze, mondta, és odaadta neki a hideg puliszkát, meg a
száraz kenyeret az asztalfiókból, aztán almát is hozott, amiből már kivágta a
rosszat. Ha volt maradék főtt étel a pincében, azt is hozta a lábasokban, és
kirakta Istóknak egy tányérra. Ilyenkor rakott a kisszék elé egy hokedlit is,
ahogy nekünk szokta, ha az udvaron ettünk, és a hokedlire rakta a kanalat, meg
a nagy, bordópiros pléhtányért, aminek az aljáról le volt menve a máz. Miután
elment Istók, csak akkor mondta nagyanyám, hogy bennebb nem lehet hívni, mert
büdös, és hogy biztosan tele van bolhával, sőt, lehet, hogy tetves is, vagy
rühös, mert ki tudja, hol jár, és hogy éjszaka is hol hál. Istók nem kérdezett
semmit, hanem azonnal leült a hokedli mellé, és falatozni kezdett. Mindent
megevett, amit kapott, pedig nagyanyám csak azt rakta elé, amit már nagyapám
sem evett meg, de ő nem nézett a tányérba, bár egészen közel hajolt hozzá,
mégis másfelé nézett, a szék mellé, le a földre, így nem látta a penészt, csak
csámcsogott, és habzsolt, amíg üres nem lett a tányér. Nagyanyám mondogatta is
nekünk, ha valamit meghagytunk, hogy ne válogassunk, mert bezzeg Istók
megenné, és hogy mi is megennénk még, ha ő már nem lesz, de akkor már az sem
lesz, amit megegyünk. Aztán almabort töltött neki egy csuporba, az meg anyu
szerint ecet volt, de Istók megitta, az utolsó cseppig, aztán ahogy letette a
csuprot a hokedlire, nagyanyám siránkozós hangon faggatni kezdte: Hát lesz-e
mit enned a télen, te Istók? - Hagyjon békén, ángyom! Én az én dolgomat
elintézem!, vágta rá Istók, és durcásan rándított egyet a fején. A szája is
rándult, mintha akarna még valamit mondani, de csak az álla ugrott előre, mintha
grimaszkodna. Nagyanyám azonban megint rákezdte, hogy éhen halsz a télen,
Istók! Van itt alma elég, menj ki a kertbe, szedjél egy zsákkal, és rakd el
magadnak, hogy legyen mit egyél! Istók erre a vállán rándított, az arca meg
bosszús volt, mintha zavarná, hogy annyiszor el kell mondania ugyanazt, és azt
hadarta, hogy neki nem kell alma. De aztán mégis meggondolhatta magát,
mert miután sokat álldogált a konyhában, és mamától sem kapott már semmit, csak
megindult, ráérősen kiment az udvarra, aztán a kertbe. Megállt az egyik almafa
alatt, telerakta a zsebét almával, és addig ácsorgott a fa alatt, amíg meg nem
ette az egészet. A csutkáját is megette, átharapta az almát, eltűnt a szájában
az egész, csak a magokat, meg a szárát köpte ki a tenyerébe, úgy dobta le a
földre.
Egyik reggel nagyanyám elküldött
Istókhoz, hogy hívjuk el fát vágni. Tejet is küldött kantáros fazékban, azt
mondta, ne menjünk üres kézzel sehová, mert megszólnak. Sokáig ácsorogtunk az
ajtó előtt, a verandán, és kopogtunk, de nem jött válasz. Az ajtó nem volt
rendesen becsukva, volt egy kis rés, azon beleskelődtünk, de nem láttunk
semmit, mert a reggeli nap éppen a szemközti ablakon tűzött be. Jó lett volna
tudni, hogy vajon bent van-e Istók, és hogy ha bent van, de alszik, akkor mi
mit csináljunk. Végül a nővérem meglökte az ajtót, hogy nyíljon ki, és akkor
láttuk, hogy Istók ruhában alszik az ágyon. Köszöntünk, hogy jó reggelt,
mintha nem aludna, a kantáros fazekat meg az asztalra tettük, jó nagy
csörömpöléssel, hogy ébredjen fel, és vegyen észre minket, aztán mikor
mocorogni kezdett, kimentünk a verandára és ott vártuk, hogy felüljön legalább.
Kicsit csodálkozott, és dörzsölgette is a szemét, mikor meglátott minket, de
aztán már a kannát bámulta az asztalon, végül felkelt, helyrerángatta a
nadrágját, megitta a tejet, hogy tudjuk visszavinni a fazekat, aztán
megigazította a fején a sapkát, és jött velünk, szó nélkül, Alszegbe. Ott
először a budiba ment, és cigizett sokáig, mert láttuk, hogy jön ki a füst a
deszkák között, aztán komótosan megreggelizett a hokedlin, a bort is megitta,
amit mama töltött neki, és mikor azzal is kész volt, hátrament az árnyék alá,
ahol a balta volt, meg a fa, és ott ácsorgott egy darabig, mintha még várna
valakire. Végül felvette a fejszét, elhasított néhány rönköt, aztán megint
ácsorgott, zsebredugott kézzel, és sokáig nézegette a kerítést, mintha rést
keresne rajta, de végül nem a kertbe ment, hanem a budiba, és ott megint jó
sokáig ült. Nagyanyám zsörtölődött, hogy ő mennyi mindent ad Istóknak, eteti-itatja,
mégsem ér semmit a munkája, még azt a kicsi fát sem tudja rendesen felvágni, és
hogy nézzük meg, hova lett már megint, de akkor már hiába néztük, mert
nem volt sehol, és nem is került elő többet, napokig a nyomát sem láttuk.
Este, mikor jött a csorda, és
mindenki kinyitotta a kaput a tehénnek, aztán, amíg jött a tehén, az emberek ki
is álltak a kapuba nézelődni, mi is odaálltunk a kapu elé, és olyankor néha
láttuk Istókot is, ahogy a tehenek között dülöngélt. Lehajtott fejjel ment,
mintha nagyon nézné az utat maga előtt, a ruhája meg sáros volt, és vizes. Nem
nézett a kapuban ácsorgó emberekre, nem is köszönt nekik. Az útkereszteződésnél
Felszeg felé kanyarodott, ahol lakott, és sokáig láttuk még a görbe hátát,
rajta a zakót, meg a táska szíját, a domb tetején meg már csak az imbolygó
alakot, ahogy apránként eltűnik az emelkedő mögött. Nagyanyám mondta, hogy
biztosan a városban volt, a bodegában, és ott kiitta a maradékokat a
poharakból, mert pénze nincs, hogy ennyit igyék. Azt is mondta, hogy amikor
Istók kicsi volt, az anyja a fejére ejtette, azért álldogál ennyit, ahelyett,
hogy dolgozna. Apu mást hallott, mert egyszer félig nevetve mondta, a faluban
azt beszélik, hogy Istók pólyás korában egyszer megfázott, az anyja meg berakta
a kemencébe, hogy melegedjék meg, de a kemence túl forró volt, azért lett
ilyen. Nagyapám erről nem beszélt, pedig az ő rokona volt, csak a fejét
csóválgatta, nekünk meg gyakran mondta, hogy aztán nehogy mi is úgy
elintézzük a dolgunkat, mint Istók.
Egyik télen Istók tényleg
megfagyott. Különösen nagy tél volt, az udvaron nekem derékig ért a hó, és a
tyúkokat könnyű volt megfogni, mert elsüllyedtek benne, csapkodtak ugyan a
szárnyukkal, és káricsáltak eszeveszetten, de nem volt kiút, úgyhogy később már
ki sem engedtük őket az udvarra, hanem ahogy kinyitottuk a tyúkketrec ajtaját,
egyből betereltük őket a pajtába. A konyhaajtón csak úgy dőlt ki a fehér pára,
befelé meg a fehér hideg, a külső kilincs kifehéredett, és hozzáragadt a
kezünk, amikor nyitottuk, vagy csuktuk az ajtót. Nagyapám somolygott, és
biztatott, tegyük csak rá a nyelvünket is, aztán meglátjuk, mi lesz, de nagyanyám
leintette, hogy ne csúfondároskodjék velünk. A patak vastagon befagyott, még a
gátnál is lehetett korcsolyázni, pedig ott volt a legmélyebb a víz, nyakig ért,
nyáron oda jártunk fürdeni. A gát alatt nem volt biztonságos a korcsolyázás,
ott nem is fagyott be soha teljesen, mert télen is csorgott le a jég alól a
víz, de a gát fölött, ahol szinte megállt és kiszélesedett a patak, tekintélyes
nagy korcsolyapálya lett, és ugyan recsegett a jég, de minket megbírt. A patak
fölé kopasz, agyagos hegyoldal meredt, amiből néha leszakadt egy-egy darab, és
leesett a patak mellé, vagy bele a patakba, fölötte meg, jó magasan, ott volt a
Kiserdő, ami télen a mi házunkra is árnyékot vetett. Addig korcsolyáztunk, míg
be nem sötétedett, sőt, tovább is, egészen addig, amíg meg nem hallottuk
üvölteni a farkasokat, mire válaszul a kutyák is vonítani kezdtek a faluban.
Akkor már mi sem akartunk tovább maradni, a patakon visszacsúsztunk a hídig,
ott meg kimásztunk a patak martján, és a korcsolyával hazabicegtünk.
Nagyanyám a kisszéken ült, a
kályha előtt, ahogy szokott, és mikor meglátott minket, sötétpiros arccal,
taknyosan, nyakig havasan, összecsapta a kezét, hogy jaj-te-te-te, kicsi
leánkák, ti hol voltatok ilyen sokáig? Megesznek a farkasok, mert azok télen
lejönnek a Kiserdőről, be egészen a patakig. Azt is elmesélte
minden nap, hogy egyszer egy ember ment haza az erdőn keresztül, a legnagyobb
hidegben, és körbevették a farkasok, az meg ijedtében nem tudott mit csinálni:
először a bundasapkáját dobta hátra, hogy elriassza a farkasokat, csakhogy azok
nem ijedtek meg, hanem egyre közelebb jöttek. Erre az ember gyorsan felmászott
egy fára. De a farkasok leültek a fa alá, és addig vártak, míg az ember
megfagyott, mert még a jó meleg bundasapkája sem volt a fején, és leesett
a farkasok közé. Otthon aztán hiába várták, sopánkodott komor arccal
nagyanyám, még a véres ruháit is csak tavasszal találták meg az erdőn.
Anyu nem szidott meg, nem szólt
semmit, csak kirázta a kötött nadrágunkból meg a pulóverekből a vastagon
belefagyott havat, aztán a ruháinkat felakasztotta a kályha fölé száradni, hogy
másnap is legyen, amit felvegyünk. A forró kályhán pörögve szaladtak a
vízcseppek, mi meg ültünk harisnyában az ágyon, ittuk a teát, és hallgattuk a
sercegést.
Imahét volt, olyankor minden este
imaházba kell menni. Igaz, hogy mi most sötétedés után minden nap Juci
néniékhez mentünk, mert télen ott tartották az összejöveteleket, hogy az
imaházat ne kelljen fűteni. Az út fehér volt, és csúszós, végig lehetett
csúszni Alszegtől Kányádszegig, és még apu meg anyu is csúszkáltak, mert
könnyebb volt csúszni, mint járni. A nagy fehérségben semmi nem mozdult, csak a
kémények füstöltek. Mi főleg az imaóra végét vártuk, mert Juci néni minden este
egy nagy vájdling pánkót, csörögét, vagy kürtös kalácsot sütött. Juci néniék
olyan tüzet raktak az első szobában, hogy a levegő is remegett, nem is lehetett
a kályha közelében ülni, az arcunk meg kipirosodott, mint a rózsa,
mondta volna nagyanyám, ha ott lett volna, de ő soha nem jött el. Azt mondta, olyan
emberek közé nem jön, akik a szomszéd pártjára álltak, és nem jöttek el
tanúskodni neki, milyen hívők az ilyenek, pedig nagyon jól tudták, hogy
hol volt a régi kerítés, amit a szomszéd ledöntött, idébb rakott, és elvett tőlünk
egy méter helyet. És hogy bezzeg az ő szülei olyan hívők
voltak, hogy annak a maiak a nyomába sem érnek, és mi sem.
Öcsi arca volt a legpirosabb, Juci
néni mindig megcsipkedte, amikor megérkeztünk, és mondta, hogy milyen jó
színe van ennek a kisfiúnak, milyen jó húsban van, látszik, hogy
tud enni, de beszélni vajon tud-e? Irmus néni azonnal beleszólt,
hogy válaszolj ügyesen, Öcsike, ha kérdeznek! Öcsi tényleg nem beszélt
sokat, még otthon sem, nemhogy máshol, de én szívesen beszéltem helyette, és
most is azonnal mondtam, hogy tud beszélni, csak most nem akar, hátha
akkor Irmus néni is békén hagyja. Mert Öcsi egyszer csak megelégeli, ha
bosszantják, és bömbölni kezd, vagy földhöz vágja magát, akkor aztán mindenki
csodálkozik, hogy mi lelte ezt a gyermeket, mitől lett ilyen rossz.
Irmus néninek nem nagyon tetszett,
amit mondtam. Halljunk oda, csapta össze a kezét, egy ekkora gyermek
ne akarjon semmit, hanem fogadjon szót!, jelentette ki kicsit éneklős
hangon, de most szerencsére el volt foglalva a táskájával, az olvasószemüvegét
kereste, meg az énekeskönyvét, hogy kikeresse a kezdőéneket, mert ő volt a
kántor, úgyhogy nem leckéztette tovább Öcsit.
A szoba közepén volt az asztal, és
Juci néniék padokat, meg székeket raktak köréje, így csináltak imaházat a
szobából. Mi az asztal jobb oldalára ültünk, egy padra, Irmus néni pedig velünk
szemben, az asztal bal oldalára, úgy, mintha az asztalfőn ülne. Irmus néni az
imaházban is legelöl szeretett ülni, de még ott is folyton nyújtogatta a
nyakát, hogy mindent lásson. Kicsi Józsi bácsi, és Erzsi néni a kályha mellé
ültek, Juci néni, és Jóska bácsi pedig az ajtó mellé, a sarokba. Apu az asztal
mögé ült, egyedül, mert ő tartotta az imaórát. Ültében kihúzta magát, és
előre-hátra himbálózott a padon, az ének ritmusára, úgy, mint Irmus néni. Aztán,
ahogy véget ért az ének, apu felugrott, hogy elkezdje az imaórát. Kedves
testvérek, így kezdte, nemcsak ő, hanem mindenki, de aztán én később egy
kicsit elaludhattam, mert láttam ugyan, hogy áll az asztal mögött, de nem
hallottam, amit mondott, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy mások is tátott
szájjal bóbiskolnak. Kicsi Józsi bácsi horkolt is, de a felesége, Erzsi néni,
mindegyre oldalba bökte. Olyankor horkantva felébredt, aztán nemsokára újra
hátraesett a feje, a szája meg kinyílt, és nem volt benne egy fog sem. Apu
egyszer csak mondta, hogy ámen, és hogy most imádkozzunk. Letérdeltünk a
padok mellé, kivéve anyut, mert Öcsi aludt az ölében, és egy ideig csend volt,
aztán Irmus néni, Juci néni meg Jóska bácsi imádkoztak. Apu mondta az utolsó
imát, aztán nagy mozgolódás támadt, ahogy mindenki felállt, és visszaült a
helyére. Irmus néni még kikeresett egy záróéneket, azt elénekeltük, és utána
már senki nem volt álmos. Juci néni kiszaladt a konyhába és egy nagy
nyújtódeszkán hozta a pánkót. Lerakta az asztalra, és addig ehettünk, amíg el
nem fogyott az egész. Juci néni Öcsiben gyönyörködött, hogy milyen jól tud
enni. Apu azt kérdezgette az idősebbektől, hogy hányban volt utoljára ekkora
tél, ha egyáltalán volt. Jóska bácsi meg azt tudakolta aputól, hogy vajon ki
tud-e jönni hozzájuk vasárnapra a lelkipásztor, ebben a nagy hóban.
Irmus néniék majdnem szemben
laktak, és a végén még ő is behívta apuékat, hogy nézzenek be Boriska mamához,
és beszélgessenek vele egy kicsit. Apu mindig szívesen ment, szeretett beszélgetni,
meg Irmus néni mindig meg is kínálta őket valami finomsággal, kompóttal,
süteménnyel, háziborral. Mi Öcsivel kint maradtunk az utcán csúszkálni. Jött
egy autó, én meg mondtam Öcsinek, hogy feküdjünk be gyorsan az árokba, mintha
megfagytunk volna. Az árok tele volt jó puha hóval, aludni is lehetett volna
benne. Észrevehettek, mert hallottuk, hogy megáll az autó az Irmus néniék háza
előtt, aztán csizmás lábakat láttunk, ahogy szaladnak felénk, és közben
mondják, hogy milyen emberek vannak, itt hagyják ezeket kint, ebben az
istenverte hidegben. Jöttek, megfogták a lábunkat, és elkezdtek rángatni
kifelé az árokból. Kicsit megijedtem, hogy tényleg elvisznek a piros Skodával,
úgyhogy mondtam Öcsinek, menjünk be gyorsan a kapun. A kerítés lécei között még
láttuk, ahogy lógatják a kezüket és csodálkoznak, de aztán, mire visszaültek az
autóba, már nagyon mérgesek voltak.
Mi azt hittük, Istók is így
fagyott meg, mert nagyanyám mindig mondta, hogy egyszer majd, mikor este jön
haza a városból, befordul az árokba, és megfagy, de ő otthon fagyott
meg, nem az úton, és nagyanyám jajgatott is eleget, hogy na ugye, nem volt
fája, mert nem volt arravaló, hogy gyűjtsön, pedig van az erdőn elég, csak be
kellett volna hozni, és hogy bezzeg nekünk milyen jó dolgunk van, pedig
nem dolgozunk semmit, mégis jó melegben hálunk, és az ételt is készen kapjuk,
de nagyapám csak ingatta a fejét, mert Istók akkor már egy fabódéban lakott, a
háza mögött, a házat eladták a feje fölül, az édesbátyja, az a tolvaj Dénkó,
óbégatott nagyanyám, a fabódét meg az új lakók állították neki, hiába szólt úgy
a megállapodás, hogy kettőből az egyik szoba az övé, nem tűrték meg a házban,
mert azt mondták, büdös, mint a disznó, meg tetves is, és hogy ők sokan vannak,
kell nekik a hely, na, ebben a fabódéban találták meg egyik reggel, felöltözve,
a vasutas ruhájában, de az sem segített, mert nagyon hideg volt, a bódé meg nem
tartott semmi meleget.
[Purkersdorf, 2012.
május.]
Képösszeállítás:
Szabó Péter