Kandylu Basac
Feltámadás
Le kellett húznunk
a lábbelinket, mielőtt beléptünk.
Egyszerre csaptak agyon
bennünket, miután lehajtottuk
a fejünket imádkozni.
Ezután jött a feltámadás:
gépi úton újjáélesztettek,
és újprogramozták a memóriánkat,
de úgy, hogy minden pillanatra
egész precízen emlékezzünk – mert
egyetlen küldetésünk a Tanúságtétel!
Értem, tehát nem tudsz tenni
értem semmit. Nem, le kell húzd
a lábbelidet, mielőtt valahova
belépsz, és agyoncsapnak,
miután lehajtod a fejed
imádkozni. Különben biztos
a büntetés: egész életedet
ebben a már elavult, időszerűtlen
testben leszel kénytelen
lehúzni. Én nem szoktam
már imádkozni! Akkor
még van esélyed kivédeni
az ütést – de mit érsz? De én
bemenni se szoktam már sehova! Na ne
mondd! Hol élsz te? Fene tudja már,
talán a képzeleted... bocs, memóriabázisodban
vagy hol; vagy te az enyémben – mondtam
a szárnyas lénynek, és gyorsan
agyoncsaptam, mielőtt
replikázhatott volna. – Büdös
replikáns, miután ide hívatlanul
beléptél, még a lábvédődet se
voltál képes levenni, vagy legalább
megkérdezni, hogy le kell-e!
Bolygó
A bolygó neve ismeretlen
volt előttünk. Nevettünk
is nagyokat, miközben próbáltunk
valamilyen nevet – ha nem is
adni, legalább – rögtönözni.
Annyira kietlen volt, hogy folyton
kerülgetnünk kellett
a Névtelent. Végül, hogy mégis
valamilyen arculatot adjunk
neki, annál maradtunk,
hogy Nevet. Nem forgott sajnos
ennél jobban az agyunk,
úgyhogy nem bolygattuk
tovább a kérdést... Kitűztük
a zászlót (ezzel kellett volna
kezdeni!), és megpróbáltuk felvenni
a kapcsolatot a... lentiekkel?...
fentiekkel?... ám úgy nézett
ki, hogy túl messzire elbolyongtunk,
nem lehetett már fogni
semmilyen jelzést. A helyzet
az, hogy én ezt
az égitestet egyszerűen csak
waste landnek nevezném,
vagy még annyinak se,
mondtam elképedt kollégáimnak
Helyzet
Már az összes pozíciót
és pozíciótlanságot
kipróbáltuk – de valahogy
már egyikünk se érezte magát
pozícióban. Se így, se úgy.
Kezdett fárasztóvá, mi
több fárasztópróbává
válni a dolog. Felkerestünk egy
feldicsért szakit, de mintha ő is
ugyanazzal a problémával
küzdött volna
(valószínűleg emiatt volt
lepattanva). Mi viszont
nem tudtunk tanácsot adni neki.
Adtunk hát neki egy kis segély- (csúsztató-?)
pénzt, magunknak meg
egy kis haladékot. Időleges szakítás,
aztán ismét egymásnak mehetünk.
Ő elment jobbra, én elmentem
balra. Vagy fordítva? Eh, egyre megy.
Az ajtónkra kifüggesztettük:
ELMENTÜNK! hogy a mindenre kíváncsi
szomszédok tudják, kábé mi a helyzet,
ha majd érdeklődnek utánunk
Dobás
A zene feldobta
a hangulatot.
Egyesek ledobták
magukat
a parkettre. Mások
a pamlagokra. És
ledobtak
magukról
mindent. Vagy
majdnem.
Én is bedobtam
még egy felest.
Meg egy pirulát
Fotó: Gonzó
