Sólyom Orsolya



Pluszvégtelen






Jó régóta nem írtam már. A tinta is furamód csökönyösen viselkedik velem, kompromisszumot akar kötni: „Te sokat írsz, én nem száradok be!” Beleegyeztem.

Okos dolog ez a tinta. Bíztatja az embert, meg néha meg is ijeszti kicsit. Nekik történeteik vannak. Van múltjuk. Tintáknak sötét a múltja. Úgy általánosságban véve. Persze vannak kivételek. Van különbség tinta és tinta között. Én pont egy ilyen kivételről hallottam egyszer, a tus mesélte…

Egészen egyedi példánynak mutatkozott. Szeretett írni, játszadozni a betűkkel, kihívta maga ellen a sorokat. Kedvelte a kifinomult, lágy, kellemes érintésű papírokat. És a papírok is kedvelték őt.

Jegyzetekben, noteszekben, könyvekben, borítókon jelent meg, fáradhatatlanul és az ő örökös mélykék ragyogásával. Csakis filozófiai és csillagászati könyveket volt hajlandó illusztrálni. Már sok mindenki ismerte… ki hallomásból… ki személyesen. Azt mondják, voltak barátai. Szeretett kijárogatni a többi tintával, és naphosszat könyvek lapjairól és tollakról beszélgettek. Egy ilyen napon történt, hogy hazafelé vezető útját egy szokatlan, zegzugos, mellékutcákkal, sikátorokkal teli útvonalra cserélte.

Szóval tinta ballagott hazafelé, ő sosem sietett, mindent alaposan megfigyelt. Így vett észre egy lépcsőfeljáró tetejéről lelógó papírcsücsköt. Felfolyt a lépcsőkön, és egy múlt heti újság címlapjával találta szembe magát: „Tinta és a bestsellerek” – a cikk róla szólt. Közelebb lépett az újsághoz, hogy elolvashassa, de véletlenül lelépte. És ekkor érezte először, milyen valamin igazán nyomot hagyni. Sercegett alatta a papír, szakadozott. Képességeik versenyt futottak. A tinta nem volt eléggé átható, a megvastagodott újság hamar beszívta az írást, az újság nem volt elég erős, könnyen szakadt és foszlott, mégis volt benne valami, amit a többi noteszlapban nem érzett. Kihívás, szánakozás, kíváncsiság, megbecsülés, őszinteség, kötődés.

Tinta minden egyes nap visszatért hozzá, és írt. Mikor néha késett, nyomtatott sajtócikkünk mozgolódni, nyöszörögni kezdett. Sok időt töltöttek együtt, amikor eljött az a pillanat is, midőn az újság első oldala betelt. Értetlenül álltak egymás előtt. Tinta fordítani akart, újság fordulni… Ekkor tus hatalmasakat kezdett köhögni. Prüszkölt, krákogott, nyögött és nyivákolt, majd összerogyott. Pontosan előttem.

És én tanácstalanul álltam. Az ingem pedig tele volt pacákkal.











Hazamegyek...


Hazamegyek s megmosakszom. Lemosom az összes mocskotokat. Trágár szavaitok, világi vigyoraitok. Férfiak erős szagát és kéjelgő nők émelyítő parfümjét, és a ti összes dolgaitokat saját piszkaimmal együtt egyen-egyenként mind lecsorgatom a nyakamról, vállamról, melleimről, a térdemről, a combjaimról. Beszappanozom testemet, hátha lerágja a bőröm és minden csontomat a velejével együtt...

Csak a hátam közepét, azt nem érem el soha. És ilyenkor valahogy mindenki más is mosakszik.



Sinusitis haeres


Két éve hogy megbotlottunk

két nagy pocsolyában – egymásban

azóta lucskos a cipőd és klattyog

az enyém is

s itt vagy még mindig

de most már agyonázva

elsuhan a hangod mert örökösen megfázva

nem is lehet a szerelmet csak suttogni

így nyugodtan ejtem a neved ki

te egyetlenegy nagy tömeg

szeretem minden embered

a náthások végtelen sorát

és migrénes barátaikat

minden dohányost és

pálinkát szeretőt

a bort meg nem vetőt

élsz bennem mint a legaktívabb vírus

mint a legörökebb Anna és az összes Léda

egy zsebkendőhegy tetején

immunitásom fogalmát is megetted

örökre



Fotó: Hausmann Cecília