Taslika
&
Vitus Ákos


Fogadjunk, nem tudod, hova mennek vásárolni
a felhők













Miután vége volt, egy nagy házban még egyszer mindannyian összegyűltünk. Hiányzók nem voltak, mindenki eljött, önszántából, pedig zuhogott odakint az eső, és a szél is könyörtelenül fújt. Odabent, vizes kabátjainktól megszabadulva, könnyed, mosolygó beszélgetésekbe kezdtünk, boldogan osztva meg élményeinket bárkivel, akit az izgatott sürgés-forgás mellénk kevert. Végtére is, senki nem volt ismeretlen.


















Felmentünk a hosszú és tágas lépcsőházon, díszleteket tekinthettünk meg közben, kiragadva, kiállítva, úgy, ahogy addig nem láthattuk őket. Ariadné fonalát, a kék király köntösét, egy követ a sárga kő-útból, különös érzés volt így elmenni mellettük, de hát mi nem volt különös azon az estén.


















Eszembe jutott néhány érzés is, a mélyebbek közül, olyanok, amiket gyakran kiváltott belőlem, eszembe jutott a félelem, a remény, hogy a végén jóra fordulnak a dolgok. Úgy éreztem magam, mint egy kísértet, ahogy így utólag ezeket az érzéseket szemléltem magamban, mintha hideg lennék, áttetsző és tiszta.


















Elmondtam ezt a mellettem lépkedő lánynak, és ő nevetett rajtam, micsoda költői dolgokat mondok, mondta, vegyem inkább ölbe és vigyem fel a lépcsőn, ha már el akarom csábítani, mondta, és nevettem én is.



 














És visszhangzott a nevetésünk. Furcsa volt és otthonosan kellemes, az egész, olyan benyomást keltett, mint amikor először olvasol egy könyvet, vagy megtanulsz valamit a vizsgára és nem fogod fel teljesen, hogy miről van szó, jóval később kerülsz oda, hogy megértsd, de akkor olyan egyértelmű. Így éreztem magam végig. Kivéve, amikor megbotlottam a kibomlott cipőfűzőmön és eltaknyoltam majdnem.















Amikor felértünk, egy nagy teremben voltunk. Székekre ültünk, és a vászon előtt egy férfi rövid beszédet tartott. Beszélt a színekről, a technikáról, lenyűgöző dolgokat mondott, a jelmezekről, a betanított állatokról. Elmondta, hogy találták ki az egészet, annak idején. A legelső ötlet, mindenki nagyon meglepődött ezen, a legelső ötlet a repedés volt, a falban, ami lassan hézaggá tágult, és a kisfiú, aki rendszeresen jött és nézte, mintha növényt gondozna, és gondolatai lennének a víz és ottléte a napfény.














Lekapcsoltak néhány lámpát és a tömegből egy finom moraj tört fel, majd lassan elült, és újra csend lett. Megnéztünk egynéhány képet, és én mintha nem is a képeket láttam volna, törtek fel az emlékeim, meg sem állíthattam őket, olyan emlékeket láttam, amelyekre nem is emlékeztem. Ami volt, és ami lesz, mind egyszerre van jelen, halhattuk a műsorvezető hangját a hangfalakból.


















Aztán lezárult az estély, kisebb tolongás a svédasztalnál, mindenkit bíztattak, hogy útravalót is vigyen. A töpörtyűs pogácsára vetettem rá magam, megtömtem a zakóm zsebét, megkóstoltam a puncsot, mennyei volt. Alig emlékszem, hogy kerültünk az utcára ismét, de az eső nem esett már, boldogan tette el vagy akasztotta karjára előkészített ernyőjét mindenki, elköszöntünk, akitől tudtunk, és könnyed léptekkel széledtünk szét. Foltokban érkeztek a napsugarak körénk. Az épületek és az égbolt egymásnak fekvését néztem a hazaúton végig, és néha egy-egy pogácsát majszoltam közben. A levegő friss volt, és úgy mentem el a tömbházam mellett, hogy csak két utcával odébb vettem észre, hol is járok voltaképpen.