Nagy Márta Júlia
A közös szülőváros elhagyása
Nem is akart felmenni
arra a hegyre, színtelen volt
Már neki. Sejtette, hogy
lázas, de nem ismerte be,
Vonszolta izzó
mellkasát, mintha különvált volna
Tőle. Még csak ezután jön a java! – kiáltotta,
aki
Nem akart nélküle
felmenni, miközben lengett
A távolban egy vöröses
tincs elé, mint a posztó,
Vagy egy új hatalom
zászlaja, majd beteljesedik.
És csak ő, akit be
akartak venni, nem tudott semmit,
A másik kettő igen: az
egyik fakó mécsvirág az úton,
A másik, mint az alma,
egyre pirosodik, ahogy közeleg
A nyárvég, és távolodik egy alföldi város, a
sosemvolt
Katlannal. Várjatok, míg a pokol színe elhalványul;
Vágyott színét a templom csak évekkel később nyeri el.
Ha rögtön így festenénk, ocsmányabbra kopna,
Amit csak elképzelni tud az emberi elme.
És hát ez van, sárgának kell lennie, mint
A koronák, érmék, száraz fű és hervadás
Színe, legalább nem a dögvészé vagy lázé.
Rózsapiros, suttogja
halkan, rózsapiros;
Szív, horzsolás és
duzzadt, gyulladt torok,
Inkább már a lázé, mint
a hervadásé,
Legyen azé. És
érméinket, koronánkat,
Gyűrűnket is, sürgősen
dobjuk el.
Szobor a Kerepesi temetőben
Igazság szerint
síremlék, de már rég
függetlenedett eredeti
funkciójától. Nyilván
vannak alatta földi
maradványok, kábé annyi,
amennyi a névből maradt
a táblán, annyira
fölismerhető, de pont
ezért – ezért is – nehéz úgy
nézni rá, mint egy
sírra, a nő szobrát látod, arany
levelek függönye előtt,
mindennél árulkodóbban,
milyen az, amikor egy
ékítmény függetleníti
magát. Na, ennyit az
ornamentikáról.
A járulékosnak mint
jelzőnek itt annyi értelme
van, mint nekem ebbe a
temetőbe járni, ugyanis
nem nyugszik itt senkim.
Tény, hogy az ország ezer
részéről származom,
bárhová áshattak csontokat
a földbe az enyémmel
azonos DNS-ekkel, de a
fővároshoz biztosan nem
kötnek holtak. A nő arca,
mint a bomló hús, kivájt
szemgödör, a márványon
rozsdaszín könnypatak
csorog alá, csíkozza
arcát, mint az
elkenődött szempillaspirál. Vonásai
nincsenek, a törzs
azonban ép maradt, piszkosszürke;
de sértetlen,
tiszteletet parancsoló. Táblát tart a
kezében, amin – mily
meglepő – nincs írás. Ahogy
az abszolút nulla van
számos visszababusgató
sms mögött, a szavak
mélyén a hangtalan,
a vákuum. Ezért van az,
hogy egy váratlan üzenet
olvasásakor nem kapsz
levegőt. Mert aki mondani
akar valamit, az neked
mondja, nem egy átkozott
klaviatúrán pötyögi be,
hogy „gyere” vagy „bocsáss meg”,
a kurva anyád; most már
értem, miért suttogtam azt
az elhagyott
parcellában, hogy idefent ezerszer
szívszorítóbb, alkonyibb
és nyugtalan, mint
a szívverés, amikor
gyanakodtok, állíthat
mást a mobil kijelzője,
ami úgyse volt, sose lesz már.
Pihenjetek, egymással
összeköttetésben sohasem
állt porhüvelyek és száz
viharban elmállott szobor;
súlyosabb éjszaka ereszkedjen
rátok, mint a
Fiumei út összes sírköve
együtt, mert olyan éjben
talán tényleg
zavartalanul alhattok mind.
Herbstreise
Még mindig nem tudják
azoknak a fáknak
a nevét, amiket csak
ősszel vesznek észre,
mert zölden unalmasak.
Október elejére
azonban olyan sajátosan
keveredik össze a
sárga a zölddel, mintha
kora reggeli álomban
sétálnának, óriás
kelmén, amelyen minden
mintázat
megismételhetetlen. Így bújnak
át országhatáron és
hagyják maguk mögött
a testüket, az maradjon
érinthetetlen,
a többi kóvályogjon,
mindegy már, mitől
részegen, talán
leginkább a gyanútól, mert
bármilyen ártatlan az
örömük, valahogy nem
stimmel: így kezdődik a ki veszíthet többet-játék.
Mint a király, aki nem
sejtette lánya születését,
és tudtán kívül ígérte
az ördögnek,
viháncolnak át két
napot, ősztől és úttól
mámorosan, aztán azt
mondják annak a ragyogó,
hamisítatlan őszi
szempárnak: légy szíves, tüntesd
el a nyomunkat,
gereblyézd össze a lehullott avart,
égesd el, és csak
egyikünknek add fel postán
a pernyét, mert kettőnk
közül neki mindegy
inkább; más a birodalmuk
– mások a törvények.
Igazából-Seholse-ország
hercegnője, hazatér;
gyanútlan vándor, aki
barlangból kilépve azt
hitte, a térben
bolyongott, pedig nem ott tévedt
el, dehogyis; balga
kislány, napokon lépett át, és
pont azokon, amelyeken
nem lehetett volna hiányzó.
Ez utóbbi már nem lesz
megnevezve; csak a sajgás
marad, pikkelyes,
sziszegő kabalaállat, ami természeténél
fogva a szeretteink
helyére fészkeli be magát.
Fotó: N. M. J.