Nagy Márta Júlia



A közös szülőváros elhagyása

Nem is akart felmenni arra a hegyre, színtelen volt
Már neki. Sejtette, hogy lázas, de nem ismerte be,
Vonszolta izzó mellkasát, mintha különvált volna
Tőle. Még csak ezután jön a java! – kiáltotta, aki
Nem akart nélküle felmenni, miközben lengett
A távolban egy vöröses tincs elé, mint a posztó,
Vagy egy új hatalom zászlaja, majd beteljesedik.
És csak ő, akit be akartak venni, nem tudott semmit,
A másik kettő igen: az egyik fakó mécsvirág az úton,
A másik, mint az alma, egyre pirosodik, ahogy közeleg
 A nyárvég, és távolodik egy alföldi város, a sosemvolt
Katlannal. Várjatok, míg a pokol színe elhalványul;
Vágyott színét a templom csak évekkel később nyeri el.
Ha rögtön így festenénk, ocsmányabbra kopna,
Amit csak elképzelni tud az emberi elme.
És hát ez van, sárgának kell lennie, mint
A koronák, érmék, száraz fű és hervadás
Színe, legalább nem a dögvészé vagy lázé.
Rózsapiros, suttogja halkan, rózsapiros;
Szív, horzsolás és duzzadt, gyulladt torok,
Inkább már a lázé, mint a hervadásé,
Legyen azé. És érméinket, koronánkat,
Gyűrűnket is, sürgősen dobjuk el.

 













Szobor a Kerepesi temetőben

Igazság szerint síremlék, de már rég           
függetlenedett eredeti funkciójától. Nyilván
vannak alatta földi maradványok, kábé annyi,
amennyi a névből maradt a táblán, annyira
fölismerhető, de pont ezért – ezért is – nehéz úgy
nézni rá, mint egy sírra, a nő szobrát látod, arany
levelek függönye előtt, mindennél árulkodóbban,
milyen az, amikor egy ékítmény függetleníti
magát. Na, ennyit az ornamentikáról.
A járulékosnak mint jelzőnek itt annyi értelme
van, mint nekem ebbe a temetőbe járni, ugyanis
nem nyugszik itt senkim. Tény, hogy az ország ezer
részéről származom, bárhová áshattak csontokat
a földbe az enyémmel azonos DNS-ekkel, de a
fővároshoz biztosan nem kötnek holtak. A nő arca,
mint a bomló hús, kivájt szemgödör, a márványon
rozsdaszín könnypatak csorog alá, csíkozza
arcát, mint az elkenődött szempillaspirál. Vonásai
nincsenek, a törzs azonban ép maradt, piszkosszürke;
de sértetlen, tiszteletet parancsoló. Táblát tart a
kezében, amin – mily meglepő – nincs írás. Ahogy
az abszolút nulla van számos visszababusgató
sms mögött, a szavak mélyén a hangtalan,
a vákuum. Ezért van az, hogy egy váratlan üzenet
olvasásakor nem kapsz levegőt. Mert aki mondani
akar valamit, az neked mondja, nem egy átkozott
klaviatúrán pötyögi be, hogy „gyere” vagy „bocsáss meg”,
a kurva anyád; most már értem, miért suttogtam azt
az elhagyott parcellában, hogy idefent ezerszer
szívszorítóbb, alkonyibb és nyugtalan, mint
a szívverés, amikor gyanakodtok, állíthat
mást a mobil kijelzője, ami úgyse volt, sose lesz már.
Pihenjetek, egymással összeköttetésben sohasem
állt porhüvelyek és száz viharban elmállott szobor;
súlyosabb éjszaka ereszkedjen rátok, mint a
Fiumei út összes sírköve együtt, mert olyan éjben
talán tényleg zavartalanul alhattok mind.


Herbstreise

Még mindig nem tudják azoknak a fáknak
a nevét, amiket csak ősszel vesznek észre,
mert zölden unalmasak. Október elejére
azonban olyan sajátosan keveredik össze a
sárga a zölddel, mintha kora reggeli álomban
sétálnának, óriás kelmén, amelyen minden
mintázat megismételhetetlen. Így bújnak
át országhatáron és hagyják maguk mögött
a testüket, az maradjon érinthetetlen,
a többi kóvályogjon, mindegy már, mitől
részegen, talán leginkább a gyanútól, mert
bármilyen ártatlan az örömük, valahogy nem
stimmel: így kezdődik a ki veszíthet többet-játék.
Mint a király, aki nem sejtette lánya születését,
és tudtán kívül ígérte az ördögnek,
viháncolnak át két napot, ősztől és úttól
mámorosan, aztán azt mondják annak a ragyogó,
hamisítatlan őszi szempárnak: légy szíves, tüntesd
el a nyomunkat, gereblyézd össze a lehullott avart,
égesd el, és csak egyikünknek add fel postán
a pernyét, mert kettőnk közül neki mindegy
inkább; más a birodalmuk – mások a törvények.

Igazából-Seholse-ország hercegnője, hazatér;
gyanútlan vándor, aki barlangból kilépve azt
hitte, a térben bolyongott, pedig nem ott tévedt
el, dehogyis; balga kislány, napokon lépett át, és
pont azokon, amelyeken nem lehetett volna hiányzó.
Ez utóbbi már nem lesz megnevezve; csak a sajgás
marad, pikkelyes, sziszegő kabalaállat, ami természeténél
fogva a szeretteink helyére fészkeli be magát.


Fotó: N. M. J.