Szív Hanna Sára
AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont
bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem
kimondottan megnyerő. Az, hogy mégis ott kötöttünk ki, a ronda koszosfehér mennyezet
alatt (amelyről már néhány foltban hiányzott a vakolat is), a furcsa szagú
ágyneműn fekve, az valószínűleg az akkoriban rám tört, majd rajtam eluralkodott
apátiával magyarázható (és nem a sztoikus etika értelmében).
Azokban az időkben jöttem rá (már),
hogy nem vagyok szép, ellenben egészen csúnya. Viszont még jó ideig nem jöttem
rá arra, hogy egyébként mennyire kurvára mindegy is ez, legalábbis sok minden
szempontjából. Így amikor szokás szerint magamat csak kísérőnek tartva, egy
akkori barátnőmnek nevezett lány társaságában (aki valamiféle párzási időszakot
élhetett át, ami lehet, hogy azóta is tart), már félig magamra maradva a
kiskocsma mosdója felé menet valaki megfogta a seggem, majd valamivel később
egy sörmeghívás után kedvesen közölte, hogy egyébként nem lakik messze, sőt,
közel, végül vele mentem. Ő elég részeg volt, nekem éppen csak érződött az
elfogyasztott alkohol. De mire ott feküdtem, a furcsa szag, ami az ágyneműből
áradt (és amelyet később sokáig éreztem még az állandó mosakodás ellenére is,
kényszerköntösként ölelt körbe, és kísért mindenhová), teljesen magamhoz
térített, így szinte teljesen tiszta fejjel bámultam a plafont, miközben azon
gondolkodtam, hogy hol is tartok valójában, úgy általában. (Azt hiszem, nem
jutottam semmi érdemlegesre ebben a kérdésben akkor és ott, de emlékeim szerint
később sem.)
Nem tudom, hány percig tartott, de
hosszúnak tűnt, szuszogott és lihegett a fülembe, néha felnyögött. Nem éreztem
fájdalmat, semmi mást sem, csak a combom kezdett viszketni egy idő után – de
türelmesen vártam a megvakarásával, bár a vége felé már kezdett kimondottan
idegesíteni.
Amikor végzett (végeztünk?), kiment a
fürdőbe arcot mosni (vagy ki tudja, mit csinálni, de ez sem érdekelt
különösebben), én magamra kaptam az egyszínű kis ruhámat (talán sötétkék), ami
az ágy mellett hevert. El akartam szívni egy cigit, de úgy éreztem, előbb ki
kell mennem ebből a lakásból, ki innen, ahol furcsa szagú az ágynemű, és ronda
a plafon (illetve az utóbbit akkorra már kimondottan ocsmánynak találtam).
Elindultam kifelé, a szoba ajtajában találkoztunk össze. El is mész, kérdezte,
én meg mondtam, hogy igen.
Nem volt még mindig magánál teljesen, izzadt
volt, és hunyorgott. Még egyszer megnéztem szemtől szembe, nem volt csúnya
talán, arra emlékszem, hogy nekem nem tetszett, se az arca, se a teste.
Kikerültem, és kimentem a lakásból, keresztül a konyhán, ami egyben az előszoba
is volt, becsuktam magam után az ajtót (talán inkább csaptam), és magam sem
vettem észre, hogy a lépcsőházban már meggyorsítottam lépteimet, csak amikor az
utcán álltam nagyokat lélegezve, vettem észre, hogy szinte rohanva tettem meg a
négy emeletet lefelé, és enyhén remegek. Arrébb mentem a kaputól, és leültem a
járdaszélre, élveztem a hűvös éjszakai levegő érintését, próbáltam nem magamat
szagolni és nem gondolkodni, semmin, mocskosnak és büdösnek éreztem magam.
Ültem ott egy, kettő, öt, tíz, vagy sokkal több percet is, szívtam a cigiket,
amíg egy kutya oda nem jött megszaglászni a lábaim közét, amivel sikerült
kirántania az éber álomtalan álomból, amibe a szemközti ház falán lévő firkákat
bámulva merültem. Felálltam, és hosszú léptekkel a körút felé vettem az irányt.
Homályos volt minden, furcsa, rideg és üres. Köhögtem, és be akartam ülni egy
kád vízbe, otthon.
Amikor kiértem a körútra, mintegy feloldozásként,
amire mind olyan régóta várunk, sárga kígyóként elsiklott előttem az első
hajnali villamos.
**
Évekkel később láttam még egyszer a
férfit. Lehet, hogy nem is ő volt, de én azt hiszem, igen. Persze ő nem ismert
meg, furcsa az is, hogy én egyáltalán őt, vagy legalábbis úgy véltem. Eszembe
jutott a rettentő szag (ami még az eset után sokáig kísértett) és a plafon is,
ahogy néztem őt. Figyeltem, ahogy elindul a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa,
és a szagra emlékeztem, de már nem tudtam felidézni. Néztem, ahogy befordul a
sarkon és eltűnik.
Azt hiszem, akkoriban már boldog
voltam.
A. A BUSZMEGÁLLÓBAN állt. Elmerengve állt és várt,
valamit. Talán az éjszakai buszt, talán valami egészen mást, jelet, sugallatot,
csodát, ő maga sem tudta. Csendben fütyörészett, valami réges-régi dallamot,
ami távoli mélységekből ért el az ajkaihoz, majd bújt elő közülük szétszóródni
a város csendjébe, amely békésen és (ha valaki erősen figyelt, ezt csak az
vehette észre) egy csöppet baljóslatúan ölelte körbe őt, és lepte be az üres
utcákat, mint a februári hótakaró szokta.
A. nem figyelt erősen a csöndre, a saját száján kiszűrődő dallamot sem
bizonyos, hogy hallotta, gondolatai valahol nagyon távol jártak, cikáztak nyugatról
keletre, keletről nyugatra. Felhőkarcolókat képzelt, égigérő tornyokat, magát
látta, amint eléri az eget, megérint egy csillagot (úgy képzelte, nem éget,
hanem hűvös, üveges tapintású, de nem fagyos, semmiképpen nem hasonlít a
jéghez. Valami lüktetést érezne bennük, úgy képzelte, szinte érezte tenyerén a
bizsergést, amikor képzelt önmaga ráfektette a kezét a fakó csillagra). A
következő pillanatban már hegyeket látott, hósipkákat rajtuk, előttük
végtelenbe tartó, széltől borzolt laposan elterülő puszták – sárga fű, legelő
bölények, sivatag, indiánok, énekszó, gabonaföldek parasztokkal, szigetek... –,
elméje sebesen szárnyalt végig emlékszerű álomképein.
Feltámadt a szél, sárga és barna színárnyalatokban játszó leveleket sodorva
végig a kihalt utcán, melyen A. már maga sem tudta, mióta állt, a
buszmegállóban.
A tengerre gondolt, az óceánra, a végtelenség fájdalmas és felfoghatatlan
gyönyörére, a feneketlen mélység sötétjére, a süllyedésre, a véget nem érő
lassú zuhanásra, és egy röpke gondolat erejéig a halál is eszébe jutott.
A busz jött és elment, üres volt, talán ha egy ember aludt rajta hátul. A.
csak merengett, talán nem is vette észre az előtte kinyíló, majd becsukódó
ajtókat. Közeledett a hajnal, de a nap első sugarai még távol jártak.
Azon az éjjelen beköszöntött az Ősz.
Kép: Lantos Júlia