Szív Hanna Sára




AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem kimondottan megnyerő. Az, hogy mégis ott kötöttünk ki, a ronda koszosfehér mennyezet alatt (amelyről már néhány foltban hiányzott a vakolat is), a furcsa szagú ágyneműn fekve, az valószínűleg az akkoriban rám tört, majd rajtam eluralkodott apátiával magyarázható (és nem a sztoikus etika értelmében).


 












Azokban az időkben jöttem rá (már), hogy nem vagyok szép, ellenben egészen csúnya. Viszont még jó ideig nem jöttem rá arra, hogy egyébként mennyire kurvára mindegy is ez, legalábbis sok minden szempontjából. Így amikor szokás szerint magamat csak kísérőnek tartva, egy akkori barátnőmnek nevezett lány társaságában (aki valamiféle párzási időszakot élhetett át, ami lehet, hogy azóta is tart), már félig magamra maradva a kiskocsma mosdója felé menet valaki megfogta a seggem, majd valamivel később egy sörmeghívás után kedvesen közölte, hogy egyébként nem lakik messze, sőt, közel, végül vele mentem. Ő elég részeg volt, nekem éppen csak érződött az elfogyasztott alkohol. De mire ott feküdtem, a furcsa szag, ami az ágyneműből áradt (és amelyet később sokáig éreztem még az állandó mosakodás ellenére is, kényszerköntösként ölelt körbe, és kísért mindenhová), teljesen magamhoz térített, így szinte teljesen tiszta fejjel bámultam a plafont, miközben azon gondolkodtam, hogy hol is tartok valójában, úgy általában. (Azt hiszem, nem jutottam semmi érdemlegesre ebben a kérdésben akkor és ott, de emlékeim szerint később sem.)

Nem tudom, hány percig tartott, de hosszúnak tűnt, szuszogott és lihegett a fülembe, néha felnyögött. Nem éreztem fájdalmat, semmi mást sem, csak a combom kezdett viszketni egy idő után – de türelmesen vártam a megvakarásával, bár a vége felé már kezdett kimondottan idegesíteni. 

Amikor végzett (végeztünk?), kiment a fürdőbe arcot mosni (vagy ki tudja, mit csinálni, de ez sem érdekelt különösebben), én magamra kaptam az egyszínű kis ruhámat (talán sötétkék), ami az ágy mellett hevert. El akartam szívni egy cigit, de úgy éreztem, előbb ki kell mennem ebből a lakásból, ki innen, ahol furcsa szagú az ágynemű, és ronda a plafon (illetve az utóbbit akkorra már kimondottan ocsmánynak találtam). Elindultam kifelé, a szoba ajtajában találkoztunk össze. El is mész, kérdezte, én meg mondtam, hogy igen.


Nem volt még mindig magánál teljesen, izzadt volt, és hunyorgott. Még egyszer megnéztem szemtől szembe, nem volt csúnya talán, arra emlékszem, hogy nekem nem tetszett, se az arca, se a teste. Kikerültem, és kimentem a lakásból, keresztül a konyhán, ami egyben az előszoba is volt, becsuktam magam után az ajtót (talán inkább csaptam), és magam sem vettem észre, hogy a lépcsőházban már meggyorsítottam lépteimet, csak amikor az utcán álltam nagyokat lélegezve, vettem észre, hogy szinte rohanva tettem meg a négy emeletet lefelé, és enyhén remegek. Arrébb mentem a kaputól, és leültem a járdaszélre, élveztem a hűvös éjszakai levegő érintését, próbáltam nem magamat szagolni és nem gondolkodni, semmin, mocskosnak és büdösnek éreztem magam. Ültem ott egy, kettő, öt, tíz, vagy sokkal több percet is, szívtam a cigiket, amíg egy kutya oda nem jött megszaglászni a lábaim közét, amivel sikerült kirántania az éber álomtalan álomból, amibe a szemközti ház falán lévő firkákat bámulva merültem. Felálltam, és hosszú léptekkel a körút felé vettem az irányt. Homályos volt minden, furcsa, rideg és üres. Köhögtem, és be akartam ülni egy kád vízbe, otthon.

Amikor kiértem a körútra, mintegy feloldozásként, amire mind olyan régóta várunk, sárga kígyóként elsiklott előttem az első hajnali villamos.











**
Évekkel később láttam még egyszer a férfit. Lehet, hogy nem is ő volt, de én azt hiszem, igen. Persze ő nem ismert meg, furcsa az is, hogy én egyáltalán őt, vagy legalábbis úgy véltem. Eszembe jutott a rettentő szag (ami még az eset után sokáig kísértett) és a plafon is, ahogy néztem őt. Figyeltem, ahogy elindul a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa, és a szagra emlékeztem, de már nem tudtam felidézni. Néztem, ahogy befordul a sarkon és eltűnik.
Azt hiszem, akkoriban már boldog voltam.



A. A BUSZMEGÁLLÓBAN állt. Elmerengve állt és várt, valamit. Talán az éjszakai buszt, talán valami egészen mást, jelet, sugallatot, csodát, ő maga sem tudta. Csendben fütyörészett, valami réges-régi dallamot, ami távoli mélységekből ért el az ajkaihoz, majd bújt elő közülük szétszóródni a város csendjébe, amely békésen és (ha valaki erősen figyelt, ezt csak az vehette észre) egy csöppet baljóslatúan ölelte körbe őt, és lepte be az üres utcákat, mint a februári hótakaró szokta.
 
A. nem figyelt erősen a csöndre, a saját száján kiszűrődő dallamot sem bizonyos, hogy hallotta, gondolatai valahol nagyon távol jártak, cikáztak nyugatról keletre, keletről nyugatra. Felhőkarcolókat képzelt, égigérő tornyokat, magát látta, amint eléri az eget, megérint egy csillagot (úgy képzelte, nem éget, hanem hűvös, üveges tapintású, de nem fagyos, semmiképpen nem hasonlít a jéghez. Valami lüktetést érezne bennük, úgy képzelte, szinte érezte tenyerén a bizsergést, amikor képzelt önmaga ráfektette a kezét a fakó csillagra). A következő pillanatban már hegyeket látott, hósipkákat rajtuk, előttük végtelenbe tartó, széltől borzolt laposan elterülő puszták – sárga fű, legelő bölények, sivatag, indiánok, énekszó, gabonaföldek parasztokkal, szigetek... –, elméje sebesen szárnyalt végig emlékszerű álomképein. 

Feltámadt a szél, sárga és barna színárnyalatokban játszó leveleket sodorva végig a kihalt utcán, melyen A. már maga sem tudta, mióta állt, a buszmegállóban. 


 A tengerre gondolt, az óceánra, a végtelenség fájdalmas és felfoghatatlan gyönyörére, a feneketlen mélység sötétjére, a süllyedésre, a véget nem érő lassú zuhanásra, és egy röpke gondolat erejéig a halál is eszébe jutott. 

A busz jött és elment, üres volt, talán ha egy ember aludt rajta hátul. A. csak merengett, talán nem is vette észre az előtte kinyíló, majd becsukódó ajtókat. Közeledett a hajnal, de a nap első sugarai még távol jártak.

Azon az éjjelen beköszöntött az Ősz.



Kép: Lantos Júlia