Máthé Kincső



Faragó


csók a szájra, pattanásra

írni verset

állni sorba,

várni tölgyfa, mahagóni koporsóra

lapra prózát, prózát lapra

hátra varrást

gerinctelen, fájós alvást

délibábot tekintethez

kézre gyűrűt

nyelvre nyelvet,

lehetőleg minél nedvesebbet

csendet mára, délutánra

kardot kézbe

harcot vérre

házat térre, üres térbe,

színházat az apró manó apró életébe

ráncot arcra

sátrat partra

hajót vízre, hullámvízben

széket lábhoz

zakót vállhoz

kontaktlencsét a szüzek ablakához



Korai sirató korai játszótársnak


K. I.-nek, hogy ne féljen

Késtél, de beengedlek...

Gyere, mintha testnek szó lenne szükséges,

mintha éji csendben

minden más mellékes

volna...

Ha volna...

Csak valahol a csendem... ott a szavaidban...

Csak valahol azok kellenének...


Kerestünk hangokat, gyere most beengedlek,

mert megalkottad könnyeit csalóka fellegeknek,

mert ott vagy, ahol eddig kevesen jártak...

szürke aluljáróiban a keresett magánynak...


Gyere... oda, hol senki sem vár,

oda, hol száll

és száll

fel magasra angyalokat megríkató, csendes égi nóta...


Késtél, de beengedlek...

Ölellek...

Szítok tüzet ezerszer olvasott regényekből,

és felrajzolom kincseink, lopva szegényektől

hitet és paráznaságnak megköveztetését.


Írok, hogy olvasd és hívlak, ha kellesz...

S te festesz,

festesz örökké kéknek látszó egeket,

rajzolsz a szélbe hűvös szeleket,

s én dalolok, mert itt vagy...

S én beengedhetlek...



Olyan…


Olyan, mintha megloptalak volna.

Beléd láttam.


Volt ott egy sikátor,

egy sétány,

egy zsákutca.

Apró játékbabák.

Ott tavaszok adták az éltetés havát,

s már nem fagyott jéggé

a száraz tekintet.


Ahogyan esőcseppet szárít a fényszórók villanása,

s fényeket súlyt le egy erősebb mozdulat.

Úgy tartottál öleden,

s én úgy tartottalak.


Két centi lebegés...


Mégis a fellegekbe másztam,

tövisek közt virágot guberáltam.

De nem voltak virágok.

Ott maradt a tövisek hegyén.

Ült a mosoly a grimasz helyén,

s én belőled gyűjtöttem

a vallomásokat.


Vallom: másokat sokat,

engem keveset

keresett a szeretet.


S holmi csekély

kacaj maradt csak

az éveinkből…










Bembi


...de úgy szeressük egymást,

ahogyan ő szeret minket...


egy lánynak,

ki gyenge,

mégis a legerősebb,

s keresve keresi gombhoz a lyukat,

palacsintához lekvárt,

teához mézet,

színházhoz zenét,

melyből fakadhat tanács az éter felé.


te lány, kivel kettesben vártuk az Istent,

te most hogyan képzeled a csendet?

a világmegváltást?

aprók vagyunk még az akarattal szemben.

mindketten.

és Isten?

nos, ő talán megérkezik:

létra és új fény a folyosó végén.


[Fotó: Hausmann Cecília]