Baló Levente


KÉPÍZELÍTŐ


A Becher-forradalom


Hilla és Bernd Becher fekete-fehér fotóin víztornyok, szénégető kohók, gyárkémények, hűtőtornyok, gáztartályok sokaságát láthatjuk. Első ránézésre – talán – nem tűnik túl izgalmasnak. De ha valamivel nagyobb mennyiséget „fogyasztunk” a szerzőpáros munkáiból, akkor a lefotózott épületek elkezdenek nem csupán épületként mutatkozni.























A német alkotópáros munkáit csak kivételes esetben lehet különálló fényképekként szemlélni: még alkotói éveik legelején sorozatokba rendezték fotóikat. A közel negyven éves tevékenységük alatt egy tömör és nagyhatású életművet hoztak létre.


Hilla Wobeser és Bernd Becher akkor találta meg alkotói önazonosságát, amikor egymásra találtak, majd pedig hamarosan összeházasodtak. 1959-ben indul a közös munka, a Ruhr-vidéki bányászházakról készült felvételekkel. 1961-ben pedig már elkezdik fotózni azt a témát, amin később évtizedeken át dolgoznak: az ipari épületeket.

És ezennel nemcsak a témát találják meg, hanem kikristályosodik az a formavilág is, amely munkásságuk sajátja.


Olyan fotókat készítenek, amelyek – a korabeli értelmezések szerint – kész unalom. Határozottan eltávolítják képeiket mindattól, ami „izgalmassá”, mozgalmassá tehetné azokat. Azaz: elszakadnak attól a humanisztikus, eseményrögzítő hagyománytól, amely a fotóművészetet évtizedeken keresztül uralja. A Henri Cartier-Bresson és Robert Capa nevével fémjelzett hagyománnyal szemben létrehoznak egy egészen más tartalmú fotográfiát.


Vegyük csak szemügyre a Becher-képek néhány jellegzetességét.

Bár fotóik szabadtéren készülnek, ahol az ég is állandó szereplő, képeiken soha nem láthatunk felhőket. Egyrészt elutasítják a felhők és a napsugarak romantikus, direkt emocionális világát, másrészt pedig elérik, hogy a homogén megvilágításnak köszönhetően a kép tárgya sokkal tisztábban és részletgazdagabban jelenik meg a felvételeken.


Képeiket úgy készítik, hogy a fotózott épület minél közvetlenebbül, „zavartalanabbul” jelenjen meg. Elkerülik azt, hogy más épületek kerüljenek az előtérbe. És ami egy gyakorlati megvalósítás tekintetében óriási teljesítmény – akárcsak a fentebb említett folyamatosan borult ég –, az épületek körüli fák mindig lombtalanok, hogy annál kevésbé takarják el a kép témáját.























Felszámolják a különböző perspektivikus torzításokat, mellőzik az „érdekes”, szubjektív megfigyeléseket szuggeráló kompozíciókat. Ehelyett egy frontális megjelenítésű, érzelemmentes világgal találkozunk. Az emocionalitás helyett képeikkel a néző gondolatvilágát mozgósítják.


A fotózott épületelemeket izoláltan mutatják be, kiszakítják természetes környezetükből, ezáltal megvonják a nézőtől annak a lehetőségét, hogy egy narratíva elemeként lássa őket. Gondosan ügyelnek arra, hogy a kép ne úgy jelenjen meg, mint ami egy mögöttes valóságra utal, mert ez azt jelentené, hogy az árnyékkép mögött van az „igazi”, „erőteljes” valóság. A kép – kitartó, szisztematikus munka eredményeképpen – képként jelenik meg, nem pedig egy máshol található valóságra való utalásként. Ez pedig a fotóművészet alighanem egyik legnagyobb fordulata. Ahhoz fogható, amit a képzőművészetben Duchamp munkássága jelentett.


A fotográfia nagykorúvá lesz, miután Becherék elszakítják egyrészt az irodalmi hagyománytól (kiiktatják a történetmesélést, eseményrögzítést), másrészt a festészettől (elutasítják a felhők, a falombok, az „egyéni” kompozíciók világát, az életlenségeket), és létrehoznak egy olyan képi világot, ami maximálisan kihasználja a fotográfia sajátos képalkotási lehetőségét: a részletgazdag, éles képet.


Az egy-egy épületrészt megjelenítő képeiket nem különálló darabként mutatják be, hanem elsősorban a grafikai elemek szerint sorozatokba rendezik, amelyeket tipológiának neveznek. De a sorozatot nem lineárisan rendezik, hanem olyan 3x3 vagy 3x4 vagy más kialakítású hálót hoznak létre belőlük, amely rengeteg irányba „olvasható”. Ezzel a eljárással újra csak a kép autonómiáját erősítik: megszűntetik a lefotózott épületek természetes kontextusát és helyette azok vizuális megjelenését emelik ki.























Az pedig már a történet folytatása, hogy az ő oktatói tevékenységük eredményeképpen született meg az úgynevezett düsseldorfi iskola, és egykori tanítványaik ma a kortárs fotóművészet nagy neveinek számítanak.




[Magyarul itt & itt olvashattok, illetve kaphattok további képet Hilla és Bernd Becher fotóművészetéről.]





Szlukovényi Katalin



IDŐJÁRÁS


Télen nagyon hideg van,

nyáron nagyon meleg van,

soha nincs jó idő,

mindig esik az eső.

(Népdal)


Július


Sárospatak, éjjeli séta, villa-

kertben, mint nagyanyámnál, rózsaillat:

a nem is alaptalan félelem:

hogy nincs többé látvány emléktelen.













Nem hoz esőt, csak ráncigálja végig

az Üllői úton a szél a júliust.

Zihálva kergeti, haját cibálja,

a földre teperi, dühtől sziszegve

obszcén szavakat sugdos a fülébe,

hogy még a húsosszirmú dáliák is

fejük lesunyva pirulnak bele.



Augusztus


Egész reggel zuhogott, hevesen,

meggyőződéssel, mintha sírógörcsre

ébredt volna, s ilyenkor nem segít

a nyugtató se, tea se, a csésze

alján a teafű is elveszített

arcok emlékét jósolja csupán,

s a cigaretta füstje éppolyan

közönyös, akárcsak a leszokás.

Mostanra alig szemerkél, tűnődik,

hogy beleélje-e magát megint,

fáradtságból vagy tehetetlenségből,

de abbahagyni sincsen ereje,

alig vonszolja már magát a felhő,

hasa a lucskos aszfaltig lelóg.

 











Kellemes őszszaga van a szigetnek.

Szürkül. A népek mind hazasietnek.

Egy dallamra mozdul a víz meg a hold,

visszaoson, mi életteli volt.



Szeptember


Mint súlyos szőlőfürt, beért a nyár.

A napmelegbe friss szelet vegyít

- édes fehérborhoz vizet - az évszak,

s a hőségtől hol kába, hol felizgult

képzelgések alakot öltenek,

a teremtés gyönyörű tárgyai

a hűvösebb figyelem tisztuló

fényében lassanként kirajzolódnak,

megtelnek ismét színnel, értelemmel.












Innen, a tanszéki ablakból lenézve

a Körúton pulzál a forgalom,

a híg fényben a szapora piros

féklámpák sorakoznak, meglódulnak,

megint megtorpannak a jelzőfények

ember kiszabta mértéke szerint.


Egy hasonló rend szerint még tíz perc, és

elkezdődik az óra, ahol én

volnék hivatott, hogy az ifjúságot

eligazítsam abban, aminek

lényegéből magam se értek többet,

mint egy-egy heuréka-pillanat

tisztánlátását, amihez jobb híján

körömszakadtáig ragaszkodom.



Október


Piros hálóingben, reggeli fényben

üldögél, néz, szorong. A ház előtt

töprengésben megőszült

jegenyék bólogatnak. Az emlékezet

méregeti a képet - lomb a szél

súlyát -, megsejti, eljátszik vele,

mielőtt még ezt is végleg elejtené.












A teremtésbe vetett bizalom

híján, akár a szélben pilinkéző

levél, sodródom - vegyél tenyeredbe,

tarts az eleven fénybe, mint az ág.



November


Meghitt ágymeleg, szombat délelőtt,

a mézes-tejes kávé lassú, forró

kortyai, s a fölkapcsolt állólámpa

fényében felragyogó rézkilincs.


Elég volt megtudnom, hogy visszajöttél,

és otthonosabbak a bútorok,

a verebek vidámabban neszeznek.

Már nem fájsz, nem hiányzol, csak szeretlek.












A közöny kényelmes, befűtött kunyhó

a hegy lábánál. Hogyha kifogyott

a látványból a ragyogás, ha nincs

erőd fölmászni a hegy gerincére,

sem ujjaiddal végigsimogatni

senkit gerince mentén csigolyánként

elgyönyörködve az illeszkedés

s a működés csodájában - ilyenkor

jólesik behúzódni a közöny

egy meleg zugába egy korsó sörrel.

A közöny véd a vágytól, a kudarctól,

megnyugtat, otthonos, mindenkivel

kibékítően személytelen és

beköltözésre mindig készen áll.



December


Semlegessárga decemberi napban

ajándékdobozként zárt autókba

célállomások szerint porciózva

útnak ered a város. Belakatlan,


import fogalmak esetleges rendje

s belső törvények szerint tülekedve

igyekszik mindenki oda, ahonnan

igyekezhet majd vissza szinte nyomban.


Nekilódulva, ismét meg-megállva

egymás célja és egymás akadálya

a pulzáló tömeg, mely egyre járja

a rutinnap metronóm-ritmusára.
















A szemközti tetőn vastag a hó,

peremén jégcsap: csüggedt mutató.

Ablak mögött felkattintott neon,

gondolkodom, vagyok, gondolkodom.

Jeges párkányról galamb nézdegél,

a galamb a jég hátán is megél.

A párkány csupa madárürülék,

a járdán latyak, kátyú és szemét.

Telik az idő, betelik a lap,

amit ráírtak, végleg ott marad.



Fotó: © Fisli Éva