Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Szlukovényi Katalin

IDŐJÁRÁS

„Télen nagyon hideg van,

nyáron nagyon meleg van,

soha nincs jó idő,

mindig esik az eső.”

(Népdal)

Július

Sárospatak, éjjeli séta, villa-

kertben, mint nagyanyámnál, rózsaillat:

a nem is alaptalan félelem:

hogy nincs többé látvány emléktelen.

Nem hoz esőt, csak ráncigálja végig

az Üllői úton a szél a júliust.

Zihálva kergeti, haját cibálja,

a földre teperi, dühtől sziszegve

obszcén szavakat sugdos a fülébe,

hogy még a húsosszirmú dáliák is

fejük lesunyva pirulnak bele.

Augusztus

Egész reggel zuhogott, hevesen,

meggyőződéssel, mintha sírógörcsre

ébredt volna, s ilyenkor nem segít

a nyugtató se, tea se, a csésze

alján a teafű is elveszített

arcok emlékét jósolja csupán,

s a cigaretta füstje éppolyan

közönyös, akárcsak a leszokás.

Mostanra alig szemerkél, tűnődik,

hogy beleélje-e magát megint,

fáradtságból vagy tehetetlenségből,

de abbahagyni sincsen ereje,

alig vonszolja már magát a felhő,

hasa a lucskos aszfaltig lelóg.

Kellemes őszszaga van a szigetnek.

Szürkül. A népek mind hazasietnek.

Egy dallamra mozdul a víz meg a hold,

visszaoson, mi életteli volt.

Szeptember

Mint súlyos szőlőfürt, beért a nyár.

A napmelegbe friss szelet vegyít

- édes fehérborhoz vizet - az évszak,

s a hőségtől hol kába, hol felizgult

képzelgések alakot öltenek,

a teremtés gyönyörű tárgyai

a hűvösebb figyelem tisztuló

fényében lassanként kirajzolódnak,

megtelnek ismét színnel, értelemmel.

Innen, a tanszéki ablakból lenézve

a Körúton pulzál a forgalom,

a híg fényben a szapora piros

féklámpák sorakoznak, meglódulnak,

megint megtorpannak a jelzőfények

ember kiszabta mértéke szerint.

Egy hasonló rend szerint még tíz perc, és

elkezdődik az óra, ahol én

volnék hivatott, hogy az ifjúságot

eligazítsam abban, aminek

lényegéből magam se értek többet,

mint egy-egy heuréka-pillanat

tisztánlátását, amihez jobb híján

körömszakadtáig ragaszkodom.

Október

Piros hálóingben, reggeli fényben

üldögél, néz, szorong. A ház előtt

töprengésben megőszült

jegenyék bólogatnak. Az emlékezet

méregeti a képet - lomb a szél

súlyát -, megsejti, eljátszik vele,

mielőtt még ezt is végleg elejtené.

A teremtésbe vetett bizalom

híján, akár a szélben pilinkéző

levél, sodródom - vegyél tenyeredbe,

tarts az eleven fénybe, mint az ág.

November

Meghitt ágymeleg, szombat délelőtt,

a mézes-tejes kávé lassú, forró

kortyai, s a fölkapcsolt állólámpa

fényében felragyogó rézkilincs.

Elég volt megtudnom, hogy visszajöttél,

és otthonosabbak a bútorok,

a verebek vidámabban neszeznek.

Már nem fájsz, nem hiányzol, csak szeretlek.

A közöny kényelmes, befűtött kunyhó

a hegy lábánál. Hogyha kifogyott

a látványból a ragyogás, ha nincs

erőd fölmászni a hegy gerincére,

sem ujjaiddal végigsimogatni

senkit gerince mentén csigolyánként

elgyönyörködve az illeszkedés

s a működés csodájában - ilyenkor

jólesik behúzódni a közöny

egy meleg zugába egy korsó sörrel.

A közöny véd a vágytól, a kudarctól,

megnyugtat, otthonos, mindenkivel

kibékítően személytelen és

beköltözésre mindig készen áll.

December

Semlegessárga decemberi napban

ajándékdobozként zárt autókba

célállomások szerint porciózva

útnak ered a város. Belakatlan,

import fogalmak esetleges rendje

s belső törvények szerint tülekedve

igyekszik mindenki oda, ahonnan

igyekezhet majd vissza szinte nyomban.

Nekilódulva, ismét meg-megállva

egymás célja és egymás akadálya

a pulzáló tömeg, mely egyre járja

a rutinnap metronóm-ritmusára.

A szemközti tetőn vastag a hó,

peremén jégcsap: csüggedt mutató.

Ablak mögött felkattintott neon,

gondolkodom, vagyok, gondolkodom.

Jeges párkányról galamb nézdegél,

a galamb a jég hátán is megél.

A párkány csupa madárürülék,

a járdán latyak, kátyú és szemét.

Telik az idő, betelik a lap,

amit ráírtak, végleg ott marad.

Fotó: © Fisli Éva