Vitus Ákos
Megtudni a választ
Éjszaka van.
Követek egy férfit. Nővel van. Az út szélén, egy padon ülnek. Forgalom nincs, senkinek nem tűnik fel, ahogy itt állok, száz méterre tőlük, a sarkon. Ők sem vesznek észre. Elrejt egy gondozatlan sövény. Az utcalámpa monokrómra festi a látványt, szinte fekete-fehérben látom testük, ruhájuk, gesztusaik. Amit meg kell tudnom: Én vagyok-e az a férfi, cigarettájának parazsa fel-fel vöröslik a film noir képlékeny szalagján, vagy nem én.
Követek egy férfit. Nővel van. Az út szélén, egy padon ülnek. Forgalom nincs, senkinek nem tűnik fel, ahogy itt állok, száz méterre tőlük, a sarkon. Ők sem vesznek észre. Elrejt egy gondozatlan sövény. Az utcalámpa monokrómra festi a látványt, szinte fekete-fehérben látom testük, ruhájuk, gesztusaik. Amit meg kell tudnom: Én vagyok-e az a férfi, cigarettájának parazsa fel-fel vöröslik a film noir képlékeny szalagján, vagy nem én.
Kopog egy cipő, halkan, valahol a
hátam mögött, odanézek, kis sötét sziluett az utca túlsó végén. Visszafordulok,
a nő felállt és elmegy. A férfi eldobja a csikket. Itt az időm, odamegyek,
leülök mellé a padra. Csontos arca, rövid haja, sötét bőre, mélyen ülő apró
szemei, nem úgy néz ki, mint én, de nem sokat jelent ez. Megtanultam, nem a
kinézet alapján ítélek. Kopog a cipő, befordul a sarkon, apró léptekkel érkezik
áldozatunk, árnyéka még két irányba vetül az utcán.
Zavarlak? – kérdem a férfit.
Mosolyog. Nem válaszol. Csillog a szeme. Részeg. Adj innom! – mondom, felveszi
a kommerszes üveget a pad mellől, a földről, iszik, majd átadja. Elhalad a lány
előttünk. Nyakáról, mint méz, folyik be mellei közé, a sötétbe, a lámpa éles
fénye. Feláll és utána indul. Iszok. Húzóra, a fél üveget, ver a szívem,
szorítja a bordaketrec, vagy megfojtja, vagy beletörik, fájni fog mindkettő, és
ugyanaz a vége. Homályosan látom, ahogy civakodnak, a férfi rángatni kezdi,
berángatja a fák közé, a túloldalon, mi van ott, kerítés van, nincs kerítés,
nem látok odáig.
Nem az enyém ez a ketrec. Nem az
enyém az erő, ami szétfeszíti, nem az enyémek ezek a kezek, a vér, ami pumpál,
kitölt, merevvé tesz. Merevvé, aminél csak holttestek lehetnek merevebbek.
Valami éget, sebeket hagy. Valami kiömlik, és megáll minden. Egy pillanatra
nincsen semmi. Semminek nincs vége, és semmi sem maradt meg. Aztán szétloccsan
a távolban a napfény, és az élettelen hűvösség minden nyomot elmos. Szirénákat
hallok. Tömeg gyűl az utcán. Szédülve állok fel, tétova léptekkel állok be
közéjük. A bokrok alatt valami fehér. Nem én voltam.
Nemén.
Nemén.
Fotó: Baló Levente