Bertók Beatrix


KÖNYVÍZELÍTŐ



Légy a saját főnököd!








Az Aki hülye, ne olvassa! (Tibor Fischer, Gondolat kiadó, Bp., 2004) nem egy lúzer-könyv. Legfeljebb azt a benyomást kelti. Mondjuk cselből.

Az elbeszélések „hősei” mind-mind a „lúzerség” ellen küzdenek – illetve pontosítsunk csak: a lúzerségükért, vagyis azért, hogy az általuk képviselt és propagált életformá(k)nak érvényt szerezzenek; ezen életformák ugyanis, talán mondani sem szükséges, az ő szemükben semmivel sem kevésbé érvényesek, mint bármely más, társadalmilag kodifikált életmód. Innen a túlzások, melyekkel a szerző éppenséggel a helyesnek elfogadottat pécézi ki, és világít rá arra, hogy milyen anomáliákkal kénytelen megbírkózni az a társadalom (jelen esetben az angol), amely szemellenzősen szétválasztja a „helyesnek” és a „helytelennek” ítéltet.

Jim, az első elbeszélés „hőse” mi mindent meg nem tesz, vagy tenne, csak hogy „a saját főnöke” lehessen! Magányos küzdelmében – hasonlóan ahhoz, ahogy az elfojtás különféle aberrációkhoz vezet – mindinkább szembekerül a többséggel, hogy végül életének alakulása egy látszólag megválaszolhatatlan (amúgy kínosan és kínzóan banális) kérdést vessen fel: vajon nem pont a társadalom, a maga jól bejáratott mechanizmusaival felelős a „vesztesség”, pontosabban a „vesztesnek” bélyegzett életmegnyilvánulások kitermelődéséért?...

Ezt a kérdést ostromolja megszállottan a második történet elbeszélője, aki Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból c. elbeszélésének hősét idézve produkálja magát az agycsavarokban, rendkívül találékonyan, izgalmasan és mulattatóan. Meg sorban a többiek, pl. a Kölyök (3. elbeszélés), aki eszeveszetten azon spekulál, miképpen fektethetné életét megingathatatlan alapokra...

A kétségbeesés határmezsgyéjén egyensúlyozó szövegek szinte mintegy maguktól hívják elő a humoros megközelítést, mellyel a szereplők enyhíteni próbálnak kudarc-sorozat (az égiek?) okozta helyzetükön.

A bámulatos nyelvi leleménnyel előadott történetek (amiért természetesen nem kis dícséret illeti a fordítást!) olyan világokba engednek betekintést, amelyek látszataink mögött működnek és agyafúrtan, kíméletlenül kiszámított módon diványra fektetnek összes traumáinkkal...




Vegetáriánusoktól elnézést kérünk!








A Hentesek kézikönyve (Kőrösi Zoltán, Palatinus, 1999) mintha már címében is (mutatis mutandis) az írói mesterség fogásaira szeretné finoman ráirányítani a figyelmet. A nagy műgonddal megmunkált elbeszélések pedig csak igazolni látszanak e sejtésünket. (A fejezetek élére helyezett fotókról külön lehetne morfondírozni, de hadd kutassa az esetleges összefüggéseket maga a remélhetőleg ínyenc olvasó!)

Kőrösi Zoltán könyve mintha csakugyan a 80-as, 90-es évek magyar irodalomkritikája által felvetett kérdésekre (ld. „az elbeszélés nehézségei” problémakörét) keresne válaszokat, láthatóan minden hisztéria nélkül. Amit kézbe kapunk, nyugodt ritmusban megalkotott szokványos novelláknak tűnő szövegek, amelyek azonban komoly írástechnikai kérdéseket feszegetnek. A nemcsak a történetekre, hanem azok megírásának a módjára koncentráló olvasó több-kevesebb erőfeszítéssel felfedezheti a „beépített elméletet”, illetve az író küzdelmét a „saját anyag” eltulajdoníthatatlanságáért – ami meghaladni igyekszik a „modern” (röviden: a lényeget megragadni akaró) és a „posztmodern” (röviden: a lényeget megragadni nem akaró) magatartás közti döntés kényszerűségét.

Mlinacsik úr története, a maga életszerű rejtélyességében, egyben reflexió az írás hitelességére vonatkozóan, valamint meghívás annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy érdemes-e irodalommal bajlódni manapság... ha mondjuk e kérdést a húsfeldolgozás létfontosságú (vegetáriánusoktól elnézést kérünk!) tevékenysége mellé helyezzük...

Így kerül író és olvasó „egy lapra”, hogy például a Meggyvér (felhívnám a figyelmet a cím csináltságára!) írása/olvasása során eltűnődhessen – „a fantázia szép játékaiban” való gyönyörködés közben – azon, van-e egyáltalán közös alapunk arra, hogy legalább reménykedhessünk valamiféle kölcsönösségben...

Kőrösi, miközben páratlan művészi érzékről tesz bizonyságot, érezhetően a „köznapi igazság”, a bárki által magától értetődően elfogadott szempontok mellett téve hitet alkotja meg írói világát, oly módon, hogy az egyszersmind nem pusztán a „kemény eledelre” éhesek otthonos világává válhassék.


Végezetül, és némileg megcsavarva a kést az eddig mondottakban, egy fél mondat az engem leginkább megragadó, a morbid és a fenséges határán billegő írásról: az Aranyka néni messze van kitömött nagynénije élettelenségében is az elevenség érzetét képes kelteni – a mesteri preparációnak köszönhetően...




Szerelmem, Kelet-Európa...









Richard Swartz történetei Európa keleti feléből (Lyuk a falban, Magvető, Bp., 1998) talán nem is annyira témájukkal, mint inkább vonzóan személyes hangvételükkel csábítanak olvasásra.

A svédországi származású Swartz tudósítóként bejárta az összes szocialista országot, történeteit – az öreg párizsi hotelportásról, a román cigánykirályról, az elhagyott lengyel menyasszonyról, a fogarasi vén zsidóról, a kijevi festő egyetlen napjáról Rómában, Ceauşescu masszőrnőjéről, a tolmácsról, aki belebetegedett a szabadságba stb. – az itt szerzett tapasztalatai, élményei és személyes találkozásai alapján írta meg.

A szocializmus éveiben sok dühítően naiv újságíró érkezett nyugatról Kelet-Európába. Ezek a nyugati újságírók valósággal egzotikus turistaúton érezték magukat, felkészületlenek és érzéketlenek voltak, úgy tekintettek itteni embertársaikra, mintha azok nem is ugyanahoz az emberi fajhoz tartoznának. Richard Swartz nem egykönnyen sorolható közéjük, őt ugyanis szenvedélyesen (mint egy indulatokkal, odaadással és elutasítással csordultig telt, a partneréért egyszerre rajongó és aggodó szerelmest) érdekelte a világnak e tájéka.

Még ha nem is tudjuk, kicsoda volt Klíma docens vagy Burian doktor, vagy Clementis úr, élvezettel merülünk bele a bensőséges atmoszférájú beszámolókba, amelyek műfaji sokféleségük ellenére (tárca, novella-, karcolat-kísérlet) bízvást felvehetik a versenyt bármely remekművel.

A Tőkés László ellen felhozott vádat (miszerint együttműködött volna a román titkosrendőrséggel), vagy a Mircea Dinescu nevét ismerő olvasó fokozott érdeklődéssel követheti nyomon Swartz világpolgárian laza, ám nagy körültekintésről tanúskodó, a helyzetet minden képmutató leereszkedés vagy visszataszító behódolás nélkül megérteni vágyó okfejtegetéseit.

A lebilincselő stílusban elmondott történetek persze sokak szemében ma már valószínűleg úgy hatnak, mint régmúlt időket felidéző megsárgult fotográfiák...

Kérdés azonban, vajon részben nem épp a patinájuk teszi őket időszerű olvasmánnyá és szavatolja múlhatatlan sex appeal-jüket...